ESŐ UTÁN, TAVASSZAL
Remény vetül a felkavart arányba,
– vadoncba oltva még hazát cserél? –,
de mattra áll a kéjre kész világban,
és célt veszíthet, ősi hitregét.
Eső után még kőszoborrá válna
a zaj, ha hízna dús javak kegyén,
de elszürkül a kényszerű kokárda
és szénné ég a zengett költemény.
Tüzet zabálna habzó táltosod,
de hámba térül és akolhoz térdel,
kalandra vár egy elvetélt petével.
Szelek tarolnak fáradt dombokon,
a kéket szürke árnyalat lazítja –
s baglyoktól hangos estelek csalitja.
ESTE, NYÁRON
Bozótot borzol, rebben baglyok násza,
haláltusában kényelem henyél,
cserép reped a szertefoszló lázban
és égre nyílik minden szemfedél.
A jégverésben körbe-körbe járna
a szél, ha ágya nem lenne kemény,
de szégyenül a senkije sincs árva,
és arcot ölt a gyom a rét egén.
Az esti kertben lámpa imbolyog,
gazok közében elvegyül a lényeg.
Tündérek várnak olcsó sarkokon,
dalolnak már a falra nőtt penészek.
Torkot szorít egy kéjre szomjas inda
– szögekre tér a gyáva hit fakírja.
BIZTOS VÉLEMÉNY
Szemedben fény, de arcod cserzett, sárga:
nincs férfipír az élet túlfelén.
Már elkerül a szűzleány fohásza,
mert lázat tilt a biztos vélemény.
De húr szakad, s a túlfeszített nyárba
hasít a vágy, vadászó vércse-kéj.
Kit elbutít a dőlt hitek dagálya,
megtérni jobb, ha kuplerájba tér.
Hát tépj zsinórt a tiltó köldökön,
s légy önmagad e vemhes, forró tájban!
Ne higgy a jósnak, hogyha rádköszön,
ne higgy a sasnak, ha bukni lát.
Hisz ezer égő sebből vérző nyár van,
s csak ősz hozza az elvetélt halált.
HAJNALI MANÍR
A gyom hatol be tűnő félhomályba.
Ágyra dőlve kényelem henyél.
Csírátlan végzet jön porig alázva,
hogy éjek álmát tetten érje még.
Egy utcasarkon nőre hosszan várna
a hontalan, de ferde hitre tér.
Ma bordélyt nyit a kis apácazárda,
és véres lesz, mi színtiszta fehér.
Hol fényre kúszik mindenféle gyom,
rossz rímek kélnek párás hajnalon.
Egy költő ágál teleírt papírral,
de elsodorják térült vándorok –
hát vállat ránt a készakart manírban,
s legyint, ha kézről kézre jár a drog.
KÖNNYŰ ŐSZI LÁTSZAT
Acélok pántján tévelyül a hit
s alakja látszik még a gyérült nyárnak,
amíg a tűnő fényből rádtekint
kevéske sérült hajlamú alázat.
Homályba vesznek csonka hídjaid,
pedig még csalva csal a könnyű látszat.
Vizeknek szennyes habja kél, amint
utolsó mérgét érleli a század.
Talán a kéjes indulat tolong
ma minden ferde, vesztett rándulásban…
De késni folyton nem lehetsz bolond,
ne tudnád, hogy a tért hitekben gyász van?
Legyen tied e gyűrt bohócporond –
s vegyülj az őszes lázba álruhásan.
KOCKÁZAT NÉLKÜL
Halált rikolt és megremeg egy mályva
elmúlt a nyár, hát bérenc ne legyél!
Magad imádd a kéjre kész világban,
már vérted sem kell léted túlfelén.
Fölényeskedve hogyha eléd állna
Sátán kufárja baglyok éjjelén:
már elkerül az árulás varázsa
(hadd füstölögjön forró sárga kén!).
Olyan az ősz, mint mérge folyt beléndek:
ködöt nem oszlat már a hatalom.
Erény kovácsol szürke hályogot,
s avarnak készül már a rozsda lomb.
Pirulnak is az ostoba szerények,
ha törvényt sért a markát tartó jog.
ESTI TŰZIJÁTÉK
Petárda pöffen. Színek alvilága
az est, hol fényre ráfelel a fény.
Korong gurul a völgybe, szürke gyászba
– és kőre hull a lőtt hitű erény.
Rakéta röppen, kék meg sárga,
hatást vadász az ajkon buggyant vér.
Örökbe lép az ifjú avantgárda
(már elszorítva minden véredény).
Az alkonyatban görögtűz ragyog,
de költözik a tettenért remény.
Mint gólyák, szárnyuk szegett angyalok
húznak az égen délnyugat felé.
Az égről vedlik már a fényözön –
a szél csak az, mi holnap rádköszön.
ÜNNEPI JUSS
Tömeg tolong a fellazított sárban
– esz(m)ét veszítve belátásra tér? –,
bilincset csörget csak porig alázva
– de virtust gyújt a küldött célsegély!
És frakkot ölt a bősz munkásdalárda
– már díszben áll a lelki bérlemény! –
és álmos lepkék potrohára szállva
törvényt poroz a juss egy ág hegyén.
Talárban járnak fejhangú heréltek
– argót tanul a holt korok latinja? –,
és bűnt latolgat tízparancsba írtan
a jogra éhes, szomjuzó enyészet.
A hullt avarnak rőtes habja zizzen –
s a tömeg oszlik: halkan és precízen.
PÁRÁS HAJNALON
Remény vegyül a felkavart arányba,
haláltusában kényelem henyél.
Már elkerül a szűzleány fohásza,
hogy éjek álmát tetten érje még.
Rakéta pöffen, kék meg sárga:
már díszben áll a lelki bérlemény.
Ma bordélyt nyit a kis apácazárda
és szénné ég a zengett költemény.
Talán a kéjes indulat tolong
ma minden ferde, vesztett rándulásban…
De késni folyton nem lehetsz bolond,
hisz ezer égő sebből vérző nyár van.
Rossz rímek kélnek párás hajnalon
s avarnak készül már a sárga lomb.
KÖNNYŰ LÁTSZAT, LEGVÉGÜL
Katt a borítóra
