Villon Prágában

Alberd Yollaka

Villon az adventi Prágában

Arabellának

Komor a kedvem ma, nem éppen adventi,
hiába kísért meg buzgón az ünnepi báj.
Lelkemet nincs, aki éjfélkor megmenti,
kocsmában mellettem zülleteg angyal piál.

Örömhírt hiába trombitál részegen,
válaszul szájamból csorog a keserű nyál.
Pénzemet elvertem, vagyonom végtelen,
északon tétova asszonyok közönye vár.

Ma nekem ünnepet kicsoda üzen itt?
Menni ha nem tudok, angyalom hazavisz-e?
Karórám eladom, innék még pilzenit,
hadd rántsa égbe fel lelkemet Versovice!

Nem ettem semmit ma. Sör, ami jóllakat.
Szent csapos adta rám áldását: elég hitelt.
Szánjad hát Villonod, irigyeld Yollakát!
– Így történt meg velem: Prágában évem kitelt.

Fordította Balla D. Károly


Hűvös rettenetben

Balla D. Károly

Hűvös rettenetben

A tél is megjön, úgy ám, Hátha-herceg,
hiába színlel őszt a kárhozat,
s hiába lennél ártatlan ezerszer:
a fagy már bűneidben válogat

és varjakat küld rád: kerengve szállnak,
köröznek fenn a háztetők felett,
fejedre hullnak le, akár a vádak,
sötétek, mint a lelkiismeret.

Hiába bókolsz hűvös rettenetben,
akár a végzet, károg rád a múlt.
Ma mégis lázadj fel a sorsod ellen,
ez egyszer hátha nem maradsz alul!

Emelnéd éppen öklöd nagy mohón,
de szállni kezd a válladra a hó.


 a Kő és árnyék versei

Merengtél őszön

Balla D. Károly

Merengtél őszön

merengtél őszön, elmúláson épp elégszer
miközben készült már a hegy mögött a fagy
és alkuvásba hányszor vitt a könnyű kényszer
hiába hitted, fennkölt elvek híve vagy

és újra itt az ünnepélyes színű évszak
de eltűnődni fényén nincsen már időd
mert ölni inkább tudnál most, a nyers erőszak
erélye győzne meg a törvények előtt

ám nincs, kit ölj, hiába vársz az áldozatra
kihalt a táj, üres a baljós nagyvilág
egy költőt látsz csupán, a friss sarat dagasztja
– őszön mereng, s a mélybe húzza le az ág


 a Kő és árnyék versei

Kihűlőben

Balla D. Károly

Kihűlőben

mit rejthet még az őszidő karátja
mit zárhat jégbe érkezőn a fagy
és hol feneklik meg a lékelt bárka
ha minden érzés szárazzá apad

ha csak homályt lát már dioptriája
hová vetül az egyre tompább fény
és mindezekről mit mond majd a fáma
ha bűnre vált az egykor fess erény

nem szépít semmit meg a tűnt idő
csak ronthat minden elmúlt ékességen
nagy hősi lépteken a gaz kinő
mi tegnap volt az mára réges-régen

az őszidő már napról napra zordabb
a múlt fakul és egyre hűl a holnap


  a Kő és árnyék versei

Sokadik ősz

Balla D. Károly

Sokadik ősz

Szobádban fény, de árnyék nem vetül.
Kontúrtalan a rezge pillanat,
s a füst csomóba gyűlik legfelül
a frissen festett mennyezet alatt.

Egy könyv a régi helyét megleli,
de polcra nem talál a kerge múlt,
csillár körül keringhet reggelig,
röptére pók les mozdulatlanul.

Bent húr szakad, s a bűnre kész morál
magát feszíti túl az ablakon,
hol nincsen hit, s a ráérős halál
ólálkodik, mint tiltott alkalom.

Ily képeket rak össze bűvös őszöd –
de nem hiszed már úgy, mint legelőször.


 a Kő és árnyék versei

Felkavart avarban

Balla D. Károly

Felkavart avarban

vakon bolyong a felkavart avarban
fakóra kopva még időt perel
de készen áll hogy mindent hagyjon abba
– az erdőszélen múltja vesztegel

a rőzsét buzgón még gúlába rakja
de nem kelti már vágyát bármi fel
és elmosódik csendesen alakja
– a fényre nyálkás félhomály felel

parázson járni nincsen semmi kedve
bakancsos lába régen jéghideg
a fősodor csak buzgón hadd kerülje
jó lesz neki egy sikkes hendikep

– és ráérősen jambus-sort szaval
amíg elül a felkavart avar


 a Kő és árnyék versei

Őszi tor

Balla D. Károly

Őszi tor

E tompa őszben minden felragyoghat
és lábra kaphat bármi indulat,
a gyönge szél a jussodból kiforgat,
eső rak rád kis álnok kínokat.

E szürke ősznek minden zuga színes,
hiába száll az arcokra korom,
s habár a kincs a sorban állóké lesz,
neked is jut majd konc e bősz toron.

E csöndes ősznek minden sarka hangos,
a serlegekből felbugyog a gyász –
és zúgnak mind a félrevert harangok,
kezdődik már a víg halotti tánc.

Hiába mondanád, hogy mindez morbid.
Nem hallja meg, ki telt torokból ordít.


a Kő és árnyék versei

Áraszály

Balla D. Károly

Áraszály

hörög karámok közt a barmok száza
vetetlen ágyban pásztoruk henyél
tükör reped az átkozott szobában
és mennyre nyílik rá a házfedél

ilyenkor nincsen érv és nincsen hála
tüzel a nap az istenek egén
akár az érdem, illan el a pára
harang szól torzan, mint egy rézedény

e fülledt nyári emlék őszbe tévedt
mikor már pusztít mindenütt az ár
a barmokon beteljesül a végzet
folyó a pásztoruk levitte már

gyökérig váj a víz, időt sodor
és kedve, mint a sors, olyan komor


A kötet eddig közreadott versei: Kő és árnyék