Baba Jaga kunyhója

Balla D. Károly

Baba Jaga kunyhója

Reggeli rendőrségi hír, valahogy így felvezetve: „Különös helyen akarta a csendet hallgatni egy ukrán állampolgár.” A tudósításból aztán kiderül, hogy az illető felmászott a Szabadság-híd pesti hídfőjénél a turul alá. Mint ilyen esetekben általában – öngyilkossági szándékot feltételezve –, kiszállt a tűzoltóság, a rendőrség, a mentők; egy órán át állt a hídon a forgalom, mire leszedték „az akkor már egykedvűen gubbasztó turistát”. Csak a hír végén derül ki, „a harminckilenc éves ukrajnai magyar elmondta, hogy csak a csendet akarta hallgatni a híd tetején”. S a záradék: a férfit a Dél-Pesti Kórház pszichiátriai osztályára szállították.

Este a tévé hírműsorában – mint kis színes, levezető érdekességet a sok komoly téma után – megismétlik a hírt, ezúttal már képeket is kapunk a turul alatt „csendet hallgató” „ukrán turistáról”. A kamera előbb a Dunát mutatja, majd a hidat, aztán a turul alatt ottfelejtett inget. Amikor közelire vált a kép és a tűzoltók-rendőrök kísérte félmeztelen férfi alakja feltűnik, nekem egy pillanatra eláll a lélegzetem.

Ha láttál már orosz mesefilmet, akkor el tudod képzelni, milyen volt az a házikó, a benne lakó öregasszony, és milyen a kemence, amelynek a tetejére csuromvizesen felkapaszkodtam. Miközben az anyóka kárált, hogy vegyem le a ruhámat, mert tüdőgyulladást kapok, aközben én már azon sajnálkoztam, az utcabéli fiúk soha el nem hiszik nekem ezt a kalandot. Szó se róla, magam is nagyon elcsodálkoztam, amikor kis híján beleütköztem abba a kunyhóba a csaknem teljes sötétségben. Ismertem az erdőt, mint a tenyeremet, pontosan tudtam, merre kellene az erdészház és merre a túrázók melegedője felé fordulnom, mint ahogy azt is: itt, ezen a hegyoldalon nincs semmiféle ház. Épp elégszer gombáztam, szedreztem a környéken ahhoz, hogy ebben biztos legyek.

„És Jenő nem adta vissza a Shelly-kötetet …” Ahányszor ezt a Márai-sort hallom (és ez egyre gyakrabban megesik, lassan nincs szavalóverseny a Halotti beszéd nélkül), nekem mindig az jut eszembe, hogy Rudi pedig a Muszorgszkij-lemezt vitte el. Igaz, ígérte, hogy majd küld helyette egy Cseh Tamást.

Nem adok szívesen kölcsön sem könyvet, sem lemezt, sem – amióta ez is divatba jött – videókazettát vagy CD-t. Felírni és számon tartani: ki, mikor, mit – ehhez nem vagyok eléggé akkurátus, meg nem is szeretném ilyen ostobaságokra pazarolni az időmet. A kölcsönkéregetők azonban nálam is kevésbé pedánsak, s rendre elfelejtik (?) visszahozni az elvitt portékát. Néha bosszankodom, ha valamit hiába keresek a hűlt helyén, aztán csak legyintek: hátha nagyobb szükség van rá ott, ahová került.

De azért a Muszorgszkij-lemezért azóta is fáj a szívem. Veszteségemet csak az enyhíti, hogy az Egy kiállítás képei nem az eredeti zongorás változatban, hanem a Berlioz-féle zenekari átiratban volt rajta. Ez az adaptáció ugyan monumentális romantikus alkotássá emeli a művet, valamit mégis elsikkaszt belőle: a nyers erőt, a primer élmény keltette „meghökkenést”. Azt a félelemmel, idegenkedéssel, zavarral telített borzongást, amely minden alkalommal újra és újra rám tör, ha A gnóm vagy a Baba Jaga kunyhója felhangzik.

A városka, ahová apámat néhány évre mérnökként kihelyezték és ahol az iskoláimat kezdtem, már rendesen bent van a hegyek között. Mi, gyerekek, természetesnek vettük, hogy a kertek végében kezdődik a „vadon”, s olyan magától értetődően vettük birtokunkba az erdőt, mint az „igazi” városlakó kölykök a játszótereket, grundokat. Ismertünk minden fát, bokrot; tavasztól késő őszig alig is voltunk otthon: éltünk mint félvad Mauglik.

A többiek inkább csoportokba verődtek, én egyedül szerettem csavarogni. Talán mert jobban vágytam a magányra, talán mert zavart, hogy a többiek nyelvét még iskolás koromra sem tanultam meg rendesen. Magam indultam neki a hegyeknek akkor is, talán tizenegy évesen, amikor elkapott az a hatalmas zivatar.

Akit még nem ért erdőben igazi nyári vihar, el sem tudja képzelni, hogy ilyenkor a lombok alatt a sötétség éjszakai sűrűségűvé válhat. A hirtelen jött borulás kicsit ugyan megijesztett, de nem vesztettem el a fejemet. Felmértem a helyzetemet, és bár tudtam, az egyik ruszin faluhoz, ahol menedékre találhatnék, egészen közel járok, mégis inkább visszafordultam, hogy mielőbb hazaérjek. Toronyiránt akartam haladni, lerövidítve azokat a menedékesebb utakat, amelyeken idáig jöttem, holott tudtam, így majd sok meredélyen kell leereszkednem és felkapaszkodnom. Hogy esetleg el is tévedhetek, az meg sem fordult a fejemben.

Kétféle zenésszel találkoztam életemben. Egyik, aki élvezete tárgyának érzi a muzsikát, másik, aki munkának, hivatásnak, kötelességnek, szakmának tekinti.

Ágnes az előbbi, Andrea az utóbbi kategóriába tartozott. Szerencsére engem Ágnessel hozott össze előbb a sorsom. Később Andrea már nem sokat ronthatott rajtam. Bátyámon sem, aki nőül vette, s aki sokáig nem értette, hogyan is lehetséges az, velem, öccsével élvezni tud bármiféle muzsikát, zeneileg roppant művelt zongoratanárnő-feleségével viszont nem. Szóljon akár rádió, akár lemezjátszó, akár a szomszéd koboz-művész csapjon esténként a húrok közé: Andrea vagy meg sem hallja, vagy olyan görcsösen kezd figyelni rá, hogy fagypont alá süllyed körülötte a levegő. „Nem tartotta ki a nyolcadot”, „pontatlan a billentése”, „az egyik húr leeresztett egy negyeddel” – ilyesmiket mond akkor, amikor pedig szó sincs nyolcadokról, billentésről, húrokról: zene szól, igazi muzsika, és csak az számít, beleremeg-e a lélek.

Szakmai ártalom, von vállat, és abszolút hallására hivatkozik. Inkább kérkedve, mint röstellve, még azt is bevallja, hogy ilyenkor előtte bizony még a kottafejek is megjelennek.

Dühöt éreznék, ha nem lenne nagyobb a szánalmam.

Nem hiszem, hogy Ágnesnek, kamaszkori szerelmemnek rosszabb lett volna a hallása. Biztosan tudott ő is azokra a fránya nyolcadokra figyelni. Tanulás, gyakorlás közben. De hallgatóként levetkezte a zeneelméletet. Hagyta, hogy beléhatoljon, magával ragadja a muzsika. Még az sem zavarta, ha esetleg nem tudta, mi is az, amit hallgatunk. (Míg Andreának első dolga bemondani a zeneszerzőt, a címet, a hangnemet, opuszt, a tétel számát, legtöbbször még az előadót, karmestert is megtippeli. Mintha egy anatómus szeretkezés közben sorolná az éppen megfeszülő izmok latin nevét.)

Alig indultam el, kitört az igazi, tomboló vihar: dörgött-villámlott, megeredt, majd ömleni kezdett az eső. A szurdokok pillanatok alatt megteltek sötét vizekkel, minden csúszóssá, ragadóssá vált. Talán mégis jobb lett volna a falu felé vennem az utamat, gondoltam, de most már tartottam magam eredeti tervemhez. Szaladni, rohanni akartam, csakhogy ez lehetetlennek tűnt: olyan sűrű volt a levegő, hogy lefékezte a hirtelen mozdulatokat.

Jó pár meredélyen túljutva halálosan elfáradtam és ha nem fáztam volna annyira, hogy hangosan vacogott a fogam, talán leültem volna pihenni.

Végre kicsit menedékesebb terepre érkeztem. A csaknem teljes sötétségben is megismertem ezt a hegyoldalt ritkásabb fáiról, szedreséről, a kis tisztásról, és tudtam, egy órán belül otthon lehetek. Felgyorsítottam hát lépteimet, de alig iramodtam neki, valami nagy tömb, amelynek kis híján nekimentem, utamat állta. Hátra kellett lépnem, hogy azonosíthassam.

Egy házikó állt előttem.

Körbejártam; belestem az ablakán. Odabent petróleum lámpa égett és egy kendős öregasszony tett-vett a ház egyetlen helyiségében.

Rajtam újra erőt vett a halálos fáradtság, remegtem a kimerültségtől. Összeszedtem minden bátorságomat és bekopogtam.

A bábika nem csodálkozott különösebben, nem is kérdezősködött. Motyogott ugyan valamit az orra alatt, de azt nem értettem. Bosszúsan legyintett, aztán felmutatott a kemence tetejére. Ésszerű ajánlatnak látszott, felkapaszkodtam hát. Ekkor a ruhámról kezdett kárálni valamit, alighanem azt, vegyem le, mert meghűlök. Az ingemet le is húztam, de mást nem. Az öregasszony kiterítette a többi száradó holmi mellé: főleg párnahuzatok párálltak a két gerendáról alálógó kötélen.

A kemence kellemes meleget árasztott, s a rongyokból rakott vackon kényelmesen elterpeszkedhettem.

Ekkor gondoltam arra, ezt az utcabéli fiúk soha el nem hiszik majd nekem. Én is fantáziálásnak tartanám, ha más mesélné, állapítottam meg, s azonnal elaludtam.

Mint ahogy a komolyzene egészét, Muszorgszkijt is Ágnes mellett szerettem meg. Pontosan emlékszem a beavatási szertartásra. Kibontakozott egy óvatos ölelésemből, és hogy kiengeszteljen, amiért újra elhárítja közeledésemet, leült a zongorához. Én háta mögött állva karomat sietősen újra nyaka köré kulcsoltam és arcomat hajába túrtam, ám engednem kellett a szorításon, mert Ágnes játszani kezdett. Előbb Chopin Forradalmi etűd-jéval vett le a lábamról, aztán, amikor mellé kuporodtam a földre, mintha csak ujjgyakorlat lenne, kezdett bele az Egy kiállítás képei-be.

És akkor úgy éreztem magam, mintha egy csodálatos ismeretlen városba csöppentem volna…

Amúgy becsületes Rolling Stones-rajongó lettem volna és az épp akkoriban induló nagy rock-zenekarok felvételeit hajkurásztam, ahogy valamire való tizenévesnek illett a hetvenes évek elején, ám ez az Ágnes-szerelem eltérített. Ha tetszett, ha nem, felül kellett bírálnom a magam és kortársaim ítéletét, miszerint a hard rockon kívül minden hallgathatatlan, hülyéknek, sznoboknak, no meg felnőtteknek való.

Ettől kezdve minden nap meghallgattunk Ágnesék lemezei közül egyet. Ültünk a földön és „nem csináltunk semmit”.

Soha ráérősebb és teljesebb műélvezetet.

Az ember alvás közben könnyen elveszíti időérzékét. Hát még egy tízegynéhány éves gyerkőc, ha ráadásul a vihar fényviszonyai is megcsalják.

Azzal a furcsa érzéssel ébredtem – nem tudom jobban megfogalmazni –, hogy „valami nem stimmel”. Nagyon óvatosan, résnyire nyitottam ki a szememet, úgy lestem körbe.

A kunyhóban nagyobb volt a világosság, mint amikor elaludtam, pedig a petróleum lámpa már nem égett. Picit fáztam, holott a nadrágom száraz volt. Valami ismerős zajt hallottam, de sokáig nem tudtam megállapítani, mi az. Aztán rájöttem: az öregasszony tejet fejt. Úgy látszik – gondoltam –, kecskét tart, épp csak nem láttam a jószágot, amikor megérkeztem. Igen, igen: csak a friss, meleg tej sugara tud ilyen édesen surrogni, amint habot vet a lassan megtelő akóban. Már az illatát is éreztem. Összefutott a nyál a számban: egy bögre tejet, most, gyorsan! Felemeltem a fejemet és megláttam az öregasszonyt, amint fejte a… – a párnahuzatokat!

Elállt a lélegzetem.

Amíg aludtam, a kötélre száradni akasztott üres párnacihák kövérre dagadtak. A bábi sorra alájuk tartotta a fejőedényt, és sarkukból, akár egy kecske csecséből, fejte a friss tejet.

Meglátta, hogy felébredtem, letette az akót, keresett egy bádogbögrét, telemerte tejjel és felnyújtotta nekem, a kemencére. Continue reading

A sínek fölött

Balla D. Károly

A sínek fölött

Ahányszor éjszaka hajtott át a vasúti felüljárón és egy ponton szemébe vágott azoknak a halogén fényszóróknak a rosszul árnyékolt fénye, amelyek a meredező pózna tetejéről világították be a rendező pályaudvar területét, mindannyiszor hatalmába kerítette a pillanatnyi pánik. A mélyben elmosódott kontúrú vagonok vesztegeltek vagy haladtak kiismerhetetlen, de örök rendszer szerint, mozdonyok eregették párájukat, túlgerjedt hangszórók érthetetlen szolgálati közleményei harsogtak visszhangosan, ebbe vegyült a síneken csörömpölő szerelvények fémes hangja és ebbe hasított bele időnként egy éles fütty vagy öblösen mély kürtszó. Az ellenfényben a viaduktról csak egyetlen pillanatig láthatta a mélyben kígyózó sínek sávját és a kísérteties hangok is csak megszűrve jutottak be az utastérbe, mindez mégis erős félelmet keltett benne, mintha valami elkerülhetetlenül közeledő veszély fenyegetné. Bár a kocsi gördülésében nem fedezhetett fel semmilyen változást, mégis érezte: fenn van, a magasban van, elrugaszkodott az anyaföld biztonságától, és hiába volt tudatában, hogy robusztus vasbeton pillérek tartják a felüljárót, hogy masszív csőkorlát övezi az utat, mégis az volt a kényszerképzete, innen bármikor aláhullhatna, magába szippanthatná a mélyben fújtatva acsargó fémvilág.

Ahogy árnyékba, takarásba került, azonnal elszállt ijedelme, és mire lehajtott a hídról, már el is felejtette, milyen nyomasztó pillanatot élt át odafent. Eszébe sem jutott mindaddig, amíg ismét úton nem érte az éjszaka. Közeledett a vasúti felüljáróhoz és már kilométerekkel előtte nyugtalan lett. Eleinte nem értette, mi váltja ki szorongását. Előbb fáradtságára, a távolban töltött munkanap megpróbáltatásaira gondolt, a lelkiismeret-furdalásra, hogy elveit feladva elvállalta ezt a nemszeretem-feladatot, hogy emiatt szembe­került leghűségesebb kollégáival, meg, amit sosem tett eddig, rendszeresen elmaradt a családjától, hónapok óta nem jutott ideje a barátaira. Igen, bizonyosan azért érzi ezt a szorítást, azért szorong, mert egy ideje mintha vendég lenne a saját életében, mintha maszkot öltött volna, álruhásan settenkedne a megszegett fogadalmak között, és kínosan kerülné az alkalmat, hogy szembenézzen mindazzal, amiről érezte, tudta, mélyebb meggyőződése ellen való. Ki kellene vonnia magát mindebből, felülkerekedni a napi érdekeken, sutba vágni a dicsvágyat, elhessegetni a csábító sikert és visszazökkenni a rá szabott mederbe, mielőtt végleg elveszítené azt, akit magával azonosnak gondolt. Valami lökés, külső erő, meggyőző késztetés kellene… Itt, ebben az éjszakában minden összesűrűsödik, hiába zárt eredményes napot, a dolgok mégis ellene szegülnek, és ott, ott, a viadukt tetején majd egy pillanatra szemébe csap a fény, rászakad az indokolatlan félelem, vonzani, szívni kezdi a mélység, hívogatja, szólongatja az ismeretlen veszély.

Mehetne a másik úton is, persze. Nem lenne túl nagy kerülő. Fontolgatta is nem egyszer a lehetőséget, de amikor az elágazáshoz ért, mindig ugyanúgy döntött. Ejh, miért is kellene a másikat választania!? Igen, legutóbb, erre határozottan emlékszik, elhatározta, hogy mégis amarra… De hát már csak nem fog ilyen szamárság miatt… Hajtott a megszokott vonalon, nevetségesnek találta minden korábbi félelmét, magabiztos volt és kiegyensúlyozott. Aztán ahogy közeledett a felüljáró… Affenébe, hát nem vagyok gyerek, szedte össze magát.

Ám ott fenn újra elhagyta az önfegyelem, a szemébe vágó fénycsóva kiemelte a valós világból, megforgatta, elszédítette, odavetette a mélyben fújtató mozdonyok elé.

Nem, soha többé ezen az útvonalon!

Aztán eltelt egy hét, és amikor újra döntenie kellett az elágazásnál… Ugyan, valami buta szorongás miatt – és hajtott a felüljáró felé. Újra és újra, minden adódó éjszakán.

Ki tudja, hányadszor kellett szembe találnia a fényszóró vakító pászmájának, amíg megértette: szüksége van erre a félelemre. Hosszú ideje már nem azért választja ezt az utat, mert gyerekes dolognak tartja a pillanatnyi pánikot, hanem azért, mert ellenállhatatlan igénye van arra, hogy minden alkalommal újra és újra átélje.

Mint gyerekkorában, amikor sötétedés után kiszökött a temetőbe a biztonságos házból, vagy később, amikor az iskolába az állomástól mindig a sínek mentén indult, hogy el kelljen mennie az alatt a fal alatt…

Megborzongott. A most először megfogalmazódó gondolat erőszakosan fészkelte be magát tudatába.

No, várjunk csak, az nem lehet. Igaz, a viadukt sokkal később épült, de az a hely akkor sem lehetett itt… Vagy hogy is… Arra az állomás, emitt a rendező pályaudvar, és hol is kanyargott az az út az iskola felé?

Most már nem hagyja annyiban.

A felüljáróhoz közeledve lassít, keresi, hol tudna lehajtani. Csak földutat talál, de az is mintha rossz irányban kanyarodna. Mégis ráhajt, a kocsi bukdácsol, a fényszóró hol a magasba veti csóváját, hol a földre szegeződik. Zötykölődik, rázatja magát. Az út kanyarog, már nem is igen tudja, merre jár, a vasút fényei hol jobbról, hol balról tűnnek fel, a város fölött sárgálló ég sem mutat megbízható irányt. Merről is jött? Merre is tart? És mit is keres egyáltalán? Csak nem hiszi azt, hogy éppen itt, és hogy annyi idő óta… Mennyi is? Igen, tizenhét éve…

Végre meglátja alulról a hidat, amint nehézkes sötét íve kirajzolódik a világos ég hátterén.

Leállítja a motort, kiszáll. Megpróbál tájékozódni.

Most közelről látja azt a világot, amely odafentről oly kísértetiesnek tűnt. De nem figyel sem a fémesen csörömpölő vagonokra, sem a fújtató mozdonyokra, még a hangszórókból harsogó és hosszan visszhangzó érthetetlen szolgálati közlemények sem zavarják.

Igen, arra az állomás, ide látszanak a fényei, akkor az iskola a sínek mentén az ellenkező irányban… Persze, onnan sárgállik a városi ég… Akkor annak a falnak valahol amott kellene…

Visszaül a kocsijába, megpróbál továbbhaladni az elképzelt irányban. Nem tudná megmondani, van-e út alatta, vagy csak az ipari vidék mentén kiirtott bozótoson halad-e át. Hol a port veri, hol kőzúzalék csikorog a kerekek alatt. Néha kikerüli az útját álló talpfákat, elszórtan rozsdálló fém alkatrészeket, a földbe süllyedt betontömböket, de halad, halad folyamatosan, egyre nagyobb izgalomban. Érzi, jó felé megy, erre baktathatott iskolatáskával is két éven át, csak az építkezés, ugye, ahogy az utat felemelték a magasba, meg ahogy újabb sínpárokat fektettek… Igen, itt húzódhatott hosszan a fehérre meszelt kerítés, ott lehetett az őrbódé… És akkor valahol itt kellene lennie a…

Egy jókora döccenő után a kocsi fénysugarában közvetlenül előtte feltűnik az omladék. Fékeznie kell, nehogy ráfusson.

Égve hagyja a fényszórót, kiszáll a kocsiból. Az erős megvilágításban a hajdani fal megmaradt részén soha nem látott élességében mutatja meg magát a rajz.

Előbb dermedten nézi, aztán lassan oldódik döbbenete. Valahogy természetesnek, helyén valónak kezdi érezni azt, hogy megtalálta és ismét itt áll előtte. Itt áll az ő színe előtt, rajzolt szemének ártatlan, mégis számon kérő tekintetében, itt áll tizenhét év után újra. A fal teteje ledőlt, elporladt, töve pedig földbe süppedt, benőtte a gaz. A rajz mégis szinte sértetlen: jól felismerhető a fej, az arc (épp csak a hajkorona tetejét hordta el az idő), még a melltájékra írt évszám is pontosan olvasható, de az első ölelés pontos dátumát, a hónapot és a napot jelző számot már szétrágta az enyészet.

Lerajzollak, mondta akkor a lánynak, fogta a kését, nekifeszítette a vakolatnak. A szemek, a száj és az orr helyére egyszerűen csak lukat vájt, körbekerítette az arcot, húzta a nyak, a váll csíkjait. A bozontos hajjal bíbelődött a legtovább, erről az egyről hitte, hogy megragadhatja benne modellje egyéniségét.

Nagyon szép lettem, mondta a lány, elkérte a kést és odavéste az aznapi dátumot.

Minden tanítási napon együtt mentek el ennek a falnak a tövében, pillanatra mindig megálltak a rajz előtt, cinkosan mosolyogtak, összebújtak.

Most, amint újra itt áll, semmi kedve ismét meggyőzni magát: nem tehet arról, ami később történt. Jól emlékszik az akkori kibúvókra: honnan tudhatott volna a lány labilis idegzetéről, arról, hogy ennyire szívére veszi a szakítást és ilyen halálosnak gondolja az első szerelmet.

Annak a másik napnak a dátumát neki kellett volna felvésnie.

Hiába próbált az állomástól a sínek mentén sietni az iskola felé, rendőrök állták az útját, lezárták a területet. Kérdezősködésére csak annyit válaszoltak, baleset történt. Ő rosszat sejtett; úgy tett, mintha elmenne, de aztán visszasomfordált a kerítés mentén és egy észrevétlen pillanatban hasra vágta magát, végigkúszott az árokban. Az őrbódé után már felegyenesedhetett. Remegő lábban közeledett a falhoz. Tudta, érezte, ott valami szörnyű bizonyság várja. És valóban.

A pengével vájt erős rajzon utólag húzott gyöngébb, talán szöggel karcolt csíkok látszottak: a lány nyaka alatt vonatsín futott.

A nyomasztó napok után még hetekig kerülte ezt az útvonalat. Aztán furcsa késztetést érzett: oda kellett mennie. Ennek a vakolatba vájt ártatlan, de mégis számon kérő szempárnak a tekintetében kellett vallania, gyónnia, vezekelnie. Tudta, egyszer feloldozást is csak itt nyerhetett majd, hogy ne lesütött szemmel kelljen életét leélnie.

Attól kezdve újra erre járt. Mindig megállt a rajz előtt, újra és újra számot vetett a történtekkel, és mindazzal, ami azóta vele megesett. Ide hozta gondját-örömét, itt tette életre szóló fogadalmait, mi az, amit soha többé, és mi az, amit minden körülmények között.

És a lány egy napon elengedte, feloldozta; azt kívánta, ne vádolja többé magát; a rajzhoz, őhozzá sem kell többet elzarándokolnia.

Most mégis itt áll, tizenhét év után először.

Tudta, egészen pontosan tudta, miért hívta a rajz, és azt is értette, mit vár tőle.

Kicsit állt még, talán mosolygott, talán könnycsepp gördült le az arcán, aztán visszaült a kocsijába. Ahogy az ellenkező irányba fordult, a rajz lassan kiúszott a fényszóró csóvájából.

(2000)


Megjelent: Megjelent: Lyukasóra, 2001/2. Kötetben: Világvége, 2002

Egy semmivel ki nem tüntetett hely

Balla D. Károly

Egy semmivel ki nem tüntetett hely

Megszorította a karomat és sivítva azt suttogta, most lőni fognak ránk. Magam sem értettem, miért nem ijeszt meg a veszély, miért jut helyette eszembe, hogy az előszobában alighanem elfelejtettem lekapcsolni a villanyt.

Tíz perccel ezelőtt még a szobánkban álltunk némán az ablak előtt. Alkonyodott, a templom fölött még világos volt az ég, de a téren már összesűrűsödött a sötétség, és nem lehetett kivenni azoknak az egyenruhásoknak és civileknek a vonásait, akik követhetetlen útvonalakon haladtak sietve vagy kimért lassúsággal, olykor meg-megálltak, aztán tova­iramodtak, néha meg mintha valaminek nekiütköztek volna, hogy elpattanva az ellenkező irány­ba lóduljanak ismeretlen céljaik felé. Felülről a tér egésze a mikroszkópban megfigyel­hető kaotikus mozgás képét idézte: a láthatatlan molekulák látható szemcséket lökdösnek. Álltunk az ablaknál, és a sötétítő függöny résén át figyeltük a téren zajló – illetve éppen hogy nem zajló – eseményeket, és úgy ítéltük meg, talán most lemerészkedhetünk. Láttuk ugyan az egyenruhásokat, de úgy tűnt, nincs parancsuk semmilyen rendcsinálásra, maguk is részesei az általános káosznak: nem sorakoztak fel, nem alkottak semmilyen alakzatot, csapódtak helyről helyre, összegyűltek és elváltak egymástól, minden ésszerűség nélkül időnként futásnak eredtek, hogy aztán tétlenül ácsorogjanak azon a helyen, ahová roppant siettek.

Menjünk el hozzá, mondta, miután reggel óta hiába próbálkozott a telefonnal. Nem láttam semmilyen különleges okot arra, amiért maradnunk kellene. Ha úgy adódik, amúgy is bármikor ránk törhetik az ajtót, gránátot dobhatnak be az ablakon vagy kifüstölhetnek innen bennünket, a lakásunk semmivel sem biztonságosabb, mint a tér vagy az utcák, ott legalább nem vagyunk egyedül, ott legalább mások szeme láttára történik, ha történik valami.

Kicsit még álltunk az ablaknál, hallgatóztunk, nem érkezik-e valahonnan lövések zaja, nem dübörögnek-e a közelben katonai járművek, nem harsannak-e vezényszavak – de minden csendes volt, csak a meg-megéledő szél rezegtette meg néha a keretben az üvegtáblát. Felvettem a köpenyemet és az ajtó felé indultam. Halkan követett, és amikor a biztonsági láncot akartam kiakasztani a horogból, hátulról vállamra tette a kezét. Megfordultam. Váratlanul megölelt és hevesen csókolni kezdett, ami meglepett, de jól is esett egyben, annak ellenére, hogy nem találtam rá pontos magyarázatot. Az elmúlt napokban többször is voltunk közvetlen életveszélyben, a tüntetésen a tévé épülete előtt vagy a pogrom éjszakáján, de sem előtte, sem közben, sem utána nem érzékenyültünk el, egyszer sem érezte úgy egyikünk sem, hogy egymás kezét fogva vagy összeölelkezve kellene elviselhetőbbé tenni félelmünket. Nem álltam ellen, visszacsókoltam, és közben éreztem, teste meg-megremeg.

Amilyen hirtelen tört rá az érzelem, el is úgy fojtotta, épp hogy el nem lökött magától, és már nyúlt is a kabátjáért. Kinyitottam az ajtót. Mielőtt kiléptünk, rutinosan lekattintottam a kapcsolót. Nem mintha égett volna a villany az előszobában: hosszabb ideje szünetelt az áramszolgáltatás. A lakás többi kapcsolójához nem is tudni, mikor nyúltunk utoljára: azokban a helyiségekben, amelyeknek ablaka volt, eleve nem gyújtottunk fényt esténként, az előszoba kis égőjét viszont bekapcsolva tartottuk, az jelezte, ha vége lett az áramszünetnek, vagy ha egy új elkezdődött.

A lépcsőházban, mielőtt a szabadba kiléptünk volna, újra hallgatóztunk egy keveset, aztán én kilazítottam a szarufát, amellyel minden este betámasztom a bejárati kaput. Azon, hogy a feszítéket most is a helyén találtam, nem csodálkoztam különösebben, úgy látszik, a többi lakó is célszerűnek találta óvintézkedésemet. A további lehetséges következtetéseket, hogy egy teljes nap alatt senki sem hagyta el a házat, vagy hogy már mindenki elmenekült, elvetettem, mint egyáltalán nem valószínűt. Résnyire tártam a kaput, épp kiférjünk rajta. Erős szél kapott a köpenyembe, megperdítette az alkonyati fényeket, úgy tűnt, mintha a tér sarkait is egy kicsit felkunkorította volna: a burkolati kockakövek rajzolta perspektíva ellenszegült az eukleidészi geometriának, eltorzulva egymásra csúsztak a betüremkedő és feldudorodó síkok.

Az utca, amelyen hozzá indulunk volna, a túloldalon nyílott, így hát el kellett döntenünk, átvágunk-e a nyílt területen vagy az épületek mentén megkerüljük a teret. Az utóbbi mellett döntöttünk, nem sietős, de határozott léptekkel elindultunk karonfogva, szemünk sarkából figyelve a hol közeledő, hol távolodó egyenruhásokat és civileket, akik láthatólag tudomást sem vettek rólunk. Szerettem volna, ha mielőbb a szélső házsor mentén feketéllő tuják takarásába érünk, de alig tettünk pár lépést, amikor megszorította a karomat és siketítő élességgel azt súgta a fülembe, most lőni fognak ránk. Vajon kikapcsoltam-e a villanyt az előszobában, riadtam meg a gondolatra, de nem tűnődtem azon, most miért éppen ez aggaszt, már vontam is magam mögé inkább önkéntelenül, mint tudatosan, hiszen pontosan tisztában voltam azzal, testem aligha védheti meg: fél fejjel alacsonyabb és jóval soványabb vagyok nála, „kilóg” mögülem. Eközben lázasan fürkészni kezdtem a teret: honnan érkezhet a támadás, hol lehet az a veszélyforrás, amelyet sem ablakunkból, sem a kapuban vizsgálódva nem láthattunk. Hiába meresztettem a szemem a mindinkább összeálló sötétségben, semmi különöset nem láttam. Az egyenruhások mindegyikénél volt ugyan fegyver, de közel s távol senki sem akadt, aki leakasztotta volna a válláról géppisztolyát vagy marokra fogta volna revolverét. Nincs semmi baj, súgtam én is, és meghökkentem azon, az övéhez hasonlóan az én hangom is metszően sipít bele a csendbe. Megéreztem, hogy egész testében reszketni kezd, és sejtettem, most már nem sikerülhet megnyugtatnom. Bármivel próbálnám is csillapítani, egy perc múlva hisztériás zokogásba kezd, haját tépi, véresre harapja az ajkát. Szerettem volna mindennek elejét venni, megpróbáltam hát szembefordulni vele, hogy a levegőbe emeljem és a karomban hazavigyem, de ő görcsösen markolta mindkét kezével derekamon a köpenyemet és mindenáron a hátam mögött akart maradni. Tettünk néhány idétlen tánclépést, aztán beláttam, erőlködésemmel csak felgyorsítom a folyamatot, inkább megálltam hát, erősen megvetettem a lábamat, és amennyire képes voltam rá, kihúztam magamat. Ne félj, súgtam ismét bántó süvöltéssel, majd a lehetetlen helyzetbe beletörődve vártam a fejleményeket. Arra gondoltam, ha a korábbi esetek logikája érvényesül, akkor most a fiunk elfuserált életét fogja zokogva felidézni, nem pedig az elmúlt napok tragédiáit. Amikor elvették a tanszékét, akkor a földrengésben odaveszett barátainkat siratta el, az apja temetésén a megszüntetett tanszék miatt hisztériázott, amikor Dénessel a baj történt, akkor az apja halála miatt jajveszékelt.

Nem tudni, meddig álltunk ott a tér semmivel ki nem tüntetett egyik pontján. Változatlan makacssággal fogódzott hátulról a köpenyembe, és én kezdtem elveszteni a türelmemet. Valahonnan a tarkóm felől érkezett a tehetetlen düh, lassan elöntötte az egész koponyámat, elszorította nyakamon az ütőereket, sárral töltötte fel a tüdőmet, ránehezedett a gyomromra, leszivárgott a lábamba, hogy én is reszketni kezdjek. Nem tudtam, kire, mire haragszom jobban. Erre a síkjából kifordult ostoba világra, amelyben már soha nem fogom kiismerni magam, vagy a távolban feketéllő tujákra, ahogy elérhetetlen távolból kecsegtettek feketeségükkel. Az áramszünetre, a megzörrenő ablaktáblára vagy magamra, aki nem tudom, lekapcsoltam-e a villanyt az előszobában, s akinek most nem kellene itt állnom ezzel az idegen nővel a hátamban, ha megmaradtam volna kis vidéki újságírónak, ha nem hagyom, főszerkesztő urat csináljon belőlem csak azért, hogy egyenrangú legyek vele, hogy ne legyen kisebbségi érzésem, pedig tudhatta, képtelen vagyok elvezetni egy szerkesztőséget, mégis kieszközölte a kinevezésemet, miért is mentem bele, hogy hamarosan megszégyenülve kelljen kérnem, hadd legyek inkább csak helyettes, aztán az újabb megkísértés, vállaljak néhány órát az egyetemen, adjam a fejem kutatómunkára, írjak tanulmányt, szerezzek tudományos fokozatot, alig tettem le a pontot a disszertációm utolsó mondata végén, már vitte is a kiadóba, hogy könyv alakban is megjelenjen, mindenki megtudhassa, micsoda férje van neki, én meg hagytam, gyöngébb pillanataimban talán magam is elhittem, szerkesztő, előadó, kandidátus vagyok, nem pedig az, aki valójában: vidéki újságírócska, aki nagy lelkesedéssel megírja, ha a helybéli nőegylet összejövetelt tart vagy a testvérváros tűzoltózenekara térzenét ad valamelyik államünnepen. Vagy mégis rá haragudtam jobban, aki itt reszket a hátam mögött, aki nem engedi el a köpenyemet, és aki azzal, hogy mindenáron magához akart emelni, éppen ezzel tett szorongóvá, komplexusossá, dehogy gondoltam én azelőtt, hogy az egyetemi tanszékvezető különb ember lenne, mint a talpraesett vidéki zsurnaliszta, mindkettő a helyén van, mindkettő pontosan tudja, mi a dolga, mi a szerepe, és ennek a szerepnek maradéktalanul eleget is tud tenni, nem úgy mint én szerkesztőként, óraadóként, kutatóként, dehogy voltam képes a titulusaimnak megfelelni, csak bukdácsoltam, vergődtem, és ekkor már valóban érezni kezdtem, hitványabb, tehetségtelenebb vagyok, mint ő, ő, akinek nem én, hanem Edit lehet a méltó társasága, Edit, a jótevőnk, aki addig-addig segítgetett minket magas állami pozíciójából, míg azon vettük észre magukat, már az ő odaáti pártérdekeit szolgáljuk idehaza, már nem merünk neki ellentmondani, úgy táncolunk, ahogy ő fütyül, mert ha nem, akkor fuccs az akadémiai ösztöndíjnak, az alkotóházi beutalóknak, a jól fizető vendégtanári meghívásoknak, hát szolgáltuk, megtettük hálából és érdekből, Edit csak ideszólt telefonon, és mi már intézkedtünk és nyilatkoztunk és tiltakoztunk és aláírást gyűjtöttünk, mikor mit kellett, és maradt is volna minden így, hiába fogtam gyanút, hogy másfajta érdekek, másfajta vonzódások is működnek itt, hiába vettem észre, hogy minden hosszabb távolléte után, ha Edittel volt előadókörúton vagy alkotóházban, hazatérve egyre zavartabb, egyre többet iszik, mind gyakrabban tör ki hisztériás zokogásban, és velem szemben is mindig elutasítóbb egy fokkal – elhessegettem a gyanút, mert amit elképzeltem, az elképzelhetetlen volt, és maradt volna minden annyiban, ha egy hajnalon fel nem ver azzal az álmomból, el akar válni tőlem, nem bírja tovább az alakoskodást, és mire kitöröltem a szememből az álmot, már el is mondta, minden igaz, amit Editről meg őróla hallottam, hiába értetlenkedtem, hogy nem hallottam semmit – mert hát valóban nem – ő már ki is osztott, nálam pipogyább férfit nem ismer, hajlandó lennék rajta egy nővel megosztozni. Vagy mégis Dénesre haragudtam a legjobban, aki reggel óta nem veszi fel a telefont, aki, amikor megtudta, hogy elválunk, és ráadásul mi okból, ki miatt, akkor felforgatta a maga életét, kirúgta az éppen aktuális sokadik nőjét, otthagyta az állását, összetörte a kocsiját, aztán részegen kiugrott a legénylakása negyedik emeleti ablakából, alig volt hihető, csak a két lábát törte el, persze az anyja akkor is éppen Edittel volt, rohant haza fejvesztve, felébredt benne az oly sokáig szunnyadó anya, ült napokig a kórházban az ágya szélén, az a hülye kölyök pedig megzsarolta, ígéretét vette, hogy felszámolja azt a beteges kapcsolatot, nem válik el, velem marad, mert én is gyenge vagyok, mint ő, mert mindketten belepusztulunk, ha elhagy minket.

Ahogy az imént még világos ég a fényét, úgy vesztettem el türelmem után a dühömet is, csak álltam valami idétlen terpeszben, mereven, hogy csimpaszkodásával ki ne mozdítson egyensúlyomból, düllesztettem a mellemet, szélesre feszítettem csapott vállamat, hogy eltakarjam a láthatatlan veszély elől, hogy bátornak tessem előtte és ne féljen, ne kezdjen hisztérikus zokogásba sem a földrengésben odaveszett barátok, sem a felszámolt tanszék, sem az apja halála, sem a fiunk elfuserált élete miatt, és csöndben arra gondoltam, az lenne a legjobb, ha most valóban lőnének ránk, akkor végre okom lenne összeroskadni, ráborulni a tér hűvös kövére, nem kellene ebben a lehetetlen pózban feszítenem, hátamban a görcsösen köpenyembe kapaszkodó idegen nővel, az egyetlen emberi teremtménnyel, akinek az idegenségéhez közöm lehetett, aki kibérelte velem született magányomat, aki többnek gondolt, mint ami vagyok, s akit emiatt egyformán szeretnem és gyűlölnöm olyan természetes volt, mint más számára az, hogy a tűz mellett melegedjen, a vízben pedig megfürödjön, és ne latolgassa azt, mi égethetné halálra és mibe fulladhatna bele.

Megpróbáltam hátranyúlni, megfogni a kezét, lefeszíteni a köpenyemről, végre szembefordulni vele, de nem sikerült.

Ekkor valahol eldördült egy fegyver. Nem lehetett megállapítani, a közelben csattant-e vagy távol, a sötétség hozta-e mellénk vagy a szél vitte messzire, a szemközti homlokzatok verték-e vissza vagy a síkjukból kiemelkedő kockaköveken pattogott-e idáig, netán a tuják súlyos gomolyai szívták magukba napokkal ezelőtt és most jött el az ideje, hogy beleleheljék az estébe.

Hirtelen elengedett, és én igazán nem tudhattam, nem azért-e, mert találat érte. Mielőtt hátrafordulhattam volna, ő került meg engem, már szemben állt és ijedten fürkészte az arcomat. Megráztam a fejemet, nem, nem esett bajom. Menjünk haza, mondta suttogás nélkül, mégis alig hallottam a hangját, inkább csak a szájáról olvastam le a szavakat. Bólintottam. Elindultunk úgy, ahogy jöttünk, karonfogva, határozott, de nem siető léptekkel.

Besurrantunk a kapun, én a szálfával belülről kitámasztottam, aztán felbotorkáltunk a lépcsőn: itt már szurkosan sűrű volt a sötétség. A kulccsal sokáig bajlódtam a lakásunk ajtajában, míg végre betaláltam a zárba.

Alighogy beléptünk, azonnal a telefonhoz ment, kitapogatta a számokat, de most is hiába próbálkozott. Felkattintottam az előszobában a villanykapcsolót – nem történt semmi, de elégedetten nyugtáztam, távozásunkkor nem felejtkeztem meg róla –, aztán a szobában az ablakhoz léptem, ellenőrizzem a sötétítő függönyt, mielőtt gyertyát gyújtok. Előbb persze kinéztem. Homlokomat a hűvös üveghez kellett tapasztanom, hogy valamit is lássak. A téren talán valamivel kevesebben voltak, és most már nem lehetett az egyenruhásokat a civilektől megkülönböztetni. Ugyanakkor úgy tűnt – aligha tudtam volna megmondani, ezt mire alapozom –, hogy a korábbi kaotikus mozgás rendezettebbé vált. Továbbra sem sorakoztak sehol, nem álltak alakzatba az emberek, nem épültek ki észrevehető útvonalak, egyik irány, oldal vagy hely sem kapott kitüntetett szerepet, mégis mintha most értelmet nyert volna a sok helyváltoztatás, mintha létezett volna valami titkos, számomra kiismerhetetlen tervrajz, amelynek vonalai mentén haladnak, csomópontjaiban pedig megállnak a sötét foltok, elfogadván és beteljesítvén egy roppant struktúra érvényességét. Ehhez a meg nem ragadható rejtett hálózathoz képzett hátteret a mögülem folyamatosan érkező hang: a kifutott telefonhívás vég nélkül ismétlődő búgásai.

Gondosan összehúztam a függönyt, indultam, hogy gyertyát gyújtsak. Már az előszobában voltam, kotorászva kerestem a gyufát a tükör alatti polcon, amikor megértettem, hiába eresztette el a köpenyemet ott téren, hiába jöttünk vissza a lakásba, hiába támasztottam ki a kaput a szarufával, akasztottam be a biztonsági láncot, húztam össze a sötétítő függönyt – most mégis ki fog rajta törni a hisztéria, szinte láttam, ahogy kezében a telefonkagylóval előbb reszketni kezd, aztán hangos zokogásban tör ki, haját tépi, ajkát harapja, és én tehetetlen leszek, mert sem elvinni, sem marasztalni nem tudom, mert nem látom a megoldást, nem ismerek távlatokat, járható kiutat, nem találom a rejtőzködő veszélyt, nem olvastam a forgatókönyvet, nem találtam meg a kellő paragrafust, nincs mentelmi jogom, diplomata útlevelem, titkos bankszámlám, golyóálló mellényem, páncélautóm, mentőcsónakom, biztonsági övem, önvédelmi fegyverem, alvilági kapcsolatom, nem oltottak be a fertőzések ellen, nem nyílik az ejtőernyőm, nem kaptam kiképzést, nincs túlélőcsomagom, oxigénpalackom, nem ültettek méregkapszulát a fogamba, nem, nem vagyok felkészítve erre az egészre, vidéki újságíró vagyok, aki elvesztette a fonalat, aki megfeneklett a zátonyon, akinek nincsenek kilátásai, mert kibillent térből és időből, aláhullott a semmibe, beszippantotta a fekete lyuk és visszaköhögte a nirvána ide, az elsötétítésbe, egy semmivel ki nem tüntetett helyre, ebbe a lakásba, az egyenruhások és civilek járta tér fölé, a világvége fővárosába, e mellé a hisztériás nő mellé, aki most jajveszékelni fog a földrengésben elvesztett barátok vagy a megszüntetett tanszék miatt, elsiratja halott apját és a fia elfuserált életét, vergődve felidézi a tüntetést a tévé épülete előtt, a pogrom éjszakáját, az eldördült fegyvert pár lépésre a tujáktól – nem, nem akartam hallani, nem akartam tudni róla, minden porcikám tiltakozott ellene, az egész ellen, ami körbevész, ami vagyok és ami történik velem.

Ekkor hirtelen felgyulladt a hátam mögött a villanyégő. Vége az áramszünetnek. Megfordultam, hunyorogva belenéztem a fénybe. Aztán odanyúltam a kapcsolóhoz, és azzal az illúzióval, hogy megfontoltan cselekszem, magamra kattintottam a sötétséget.


(2000)
Először megjelent: Holmi, 2001. jan.
Kötetben: Világvége, 2002.

A foglalkoztató öntevékenység módszertana

Balla D. Károly

Egy szakreferens szenvedélye

A harminc ügyeleti ponton az egyetem alkalmazottaiból és hallgatóiból véletlenszerűen kiválasztott kettes csoportok teljesítettek éjszaki szolgálatot. Ez nem jelentette azt, hogy a számos épületből és létesítményből álló, a kisváros területének jelentős részét elfoglaló, az ország oktatásügyében és tudományos életében stratégiai fontosságúnak mondott intézmény éjszakai őrzését amatőrök látták volna el, ellenkezőleg, a megfelelő helyeken, a központi épület portáljánál kialakított beléptető rendszernél és a szigorúan ellenőrzött két kocsibejárónál, továbbá az épületek körül, valamint a közöttük kialakított átjárókban, illetve a park sétányain és a védfalak mentén pontos előírás szerint cirkálva a speciális biztonsági szolgálat egyenruhásai és az egyetem fizetett éjjeliőrei közösen strázsáltak az épületegyüttes nyugalma felett, ezen kívül a kutatói részleg egyes technológiai laboratóriumaiban, ahol ezt az elindított kísérletek folytonosságának fenntartása és az üzembe helyezett eszközök szünetmentes működtetése megkövetelte, tudományos munkatársak és laboránsok váltották egymást grafikonokban megszabott nyolc órás műszakonként, ám, mindezen felül, egyrészt az önkéntes közösségi munka megszerettetése és rangjának megteremtése, másrészt a társadalmi vagyon és a teljes körű közbiztonság megőrzésére tett erőfeszítéseknek a gyakorlatban való elsajátítása és alkalmazása, harmadrészt az oktatók, alkalmazottak és diákok közti, egyébként hierarchikus viszony közvetlenné tétele céljából a tanintézmény vezetőinek központilag sugallt ötlete és elvárása szerint a megfelelő szakemberek kidolgozták, az apparátus pedig megszervezte az önkéntes társadalmi ügyeleti rendszert, amelynek keretében a campus stratégiailag kevésbe jelentős és biztonságvédelmi szempontból a közepesnél nagyobb kockázatot semmiképpen nem jelentő harminc pontján az egyetem kötelékébe tartozó civilek, jelesül egy alkalmazottból  (ide értve az oktatókat és kutatókat, valamint az intézmény hivatali gárdáját és a kiszolgáló személyzetet) és egy hallgatóból álló kettes csoportok tartottak éjszakai ügyeletet.

A tizenkét órás szolgálat, amely után két szabadnap is járt, minden kiválasztott számára nagy megtiszteltetésnek számított. A szerencsés számíthatott rá, hogy megfelelő teljesítés esetén a káderlapjára már a második alkalom után rávezetik az előmenetel szempontjából oly kívánatos kitételt, miszerint az érintett megfelelő aktivitással és fegyelemmel, mi több, önkéntesen és rendszeresen végez társadalmilag hasznos tevékenységet. Rangot kapott az effajta ügyeletesség azáltal is, hogy miközben a kiválasztás véletlenszerűsége egyformán vonatkozott professzorra és segédlaboránsra, gazdasági igazgatóra és takarítóasszonyra, aspiránsra és gólyára, aközben mindenki tudott vagy hallott valamit arról a titkos, csak a legfelsőbb vezetés igen szűk körében ismert algoritmusról, amelynek létezéséről hivatalosan soha nem esett szó, de amely mégis nemcsak az esetlegességből származó feltételezhető hibákat zárta ki, például azt, hogy az éppen amúgy is szolgálatos éjjeliőrökre eshessen a választás, továbbá nemcsak azt tette lehetővé, hogy egy éven belül mindenki legalább egyszer és legfeljebb ötször kerüljön sorra, hanem valami alig megragadható és éppen ezért különleges jelentőséggel bíró szempont érvényesülését is biztosította: aki gyakrabban szerepelt a kiválasztottak között vagy akit a harminc ügyeleti pont közül rendszeresen a nagyobb presztízsű helyekre osztottak be, az biztos lehetett benne, felettesei jó kádernak vagy jó diáknak tartják, és az egyetem legmagasabb rangú irányítóinak nem csupán a figyelmet érdemelte ki, hanem jóindulatukat és bizalmukat is élvezi, ezért aztán az este hattól reggel hatig tartó szolgálat, amely után még két szabadnap is járt, minden kiválasztott számára nagy megtiszteltetésnek számított.

Pszajkó már diákkorában is fokozott figyelemmel kísérte az önkéntes ügyeleti rendszer működését, amikor pedig szakreferens lett, egyre nagyobb jelentőséget kezdett tulajdonítani a látszólag eventuális, valójában azonban szakszerű alapossággal és rafináltan megalkotott, ám ravasz kimunkáltságában kifürkészhetetlen szempontrendszerű szisztémának; mígnem mániájává vált. Miközben ugyanis a hivatalos bejelentések szerint a nyilvántartás közel tízezer főt számláló teljes adatbázisából mindig találomra sorsolták ki a párosokat, valamint azt, hogy hol kell éjszakai szolgálatot teljesíteniük, és ezt a véletlenszerűséget az egyetem mint intézmény és mint munkaközösség nemcsak deklarálta, hanem legfontosabb elveinek egyikeként fennen hirdette, aközben egyenként és magánemberként mindenki pontosan tudta, a dolog nem a vak szerencsén múlik, hanem az elvárások és megfelelések valamely kimondatlan és kiismerhetetlen, ám mégis létező és létezésében megsejthető rendszere áll mögötte. És bár soha senki nem fogalmazta meg őket, ezeknek az elvárásoknak megfelelni mégis megsejthető célt jelentett az önkéntes ügyeleti kontingens minden egyes tagja számára, biztosíthatta előmenetelüket, sikerességüket, társadalmi és anyagi megbecsültségüket, sokak szerint még családi boldogságukat is, emiatt aztán többen is úgy gondolták, előnyük származna abból, ha egyszer sikerülne megfejteniük és megragadniuk vagy legalább megsejteniük a rendszer lényegét, magvát, belső törvényszerűségét. S ha eddig a következtetésig eljutottak a diákok és oktatók, akkor nyilvánvalóan ennél sokkal tovább jutott Pszajkó, aki nemcsak diákkora óta kísérte fokozott figyelemmel az ügyeleti rendszert, hanem szakreferensként egyre nagyobb jelentőséget is kezdett tulajdonítani neki; mígnem mániájává vált.

A kimutatások pontos vezetését nyolc évvel ezelőtt kezdte. Minden áldott nap feljegyezte a hatvan ügyeletes nevét és természetesen azt is, mely posztokra osztották be őket. Ha valamilyen okból ezt nem tudta megtenni, kínosan érezte magát, és mint súlyos mulasztást, igyekezett pótolni, nyári szabadságából visszatérve például első dolgai közé tartozott, hogy a személyzeti osztály archívumából elkérje az adatokat és privát nyilvántartásába átvezesse a napi hatvan nevet a harminc poszt eloszlásában. Az első években voltaképp meg is elégedett ezzel a kronologikus dokumentálással, amikorra azonban az első ezer napnyi adatsor már rendelkezésére állt, elemezni kezdte az információkat. Előbb csak néhány ismérv alapján hasonlította össze és feleltette meg egymásnak az adatokat, később egyre komplexebb statisztikákat készített. Voltak életkori és tanszékek szerinti bontásai, figyelte az éves, a havi és a heti ismétlődéseket, bevezetett bizonyos gyakorisági koefficienseket, ezeket hozzárendelte különböző kategóriákhoz, táblázatokat, adathálókat és mátrixokat készített, grafikonokat rajzolt, elvégezte a görbék függvényelemzését. Ahogy évről évre sokasodott az adatmennyiség, úgy szaporodtak vizsgálati módszerei, mígnem egészen jól beletanult néhány tudományágba és odáig nem fejlődött, hogy a visszamenő értékelések mellett és bizonyos trendek felismerése vagy legalábbis megsejtése után már előrejelzések, bekövetkezési prognózisok készítésére is vállalkozhatott. Így amikor a matematikai kar elszánt diákjai, mintegy önmaguk szórakoztatására, kiszámították, mi annak a matematikai valószínűsége, hogy rettegett tanáruk, az integrál- és differenciálszámítás nagy öregje, Glenko professzor, aki egyben nagy szoknyavadász hírében állt, éppen a butácska, ám nagyon mutatós és sokak szerint kissé kikapós Irinával, az első éves medikával éppen a testnevelési eszközök tárolására rendelt szertár felügyeletét célzóan kerüljön ügyeleti beosztásra (szükség esetén hozzáférvén ezáltal a porral ugyan eléggé megtelt és némileg szakadozott műbőr borítású, ám a minőségi hiányosságokat kompenzálva annál nagyobb mennyiségben rendelkezésre álló különböző matracokhoz), és úgy találták, hogy ennek az eseménynek a bekövetkezése nem sokkal nagyobb annál, mint hogy egy írógépen az ábécé vaktában egymás után leütött betűiből éppen A mester és Margarita álljon össze, nos, Pszajkó akkor csak nevetett, mert tudta, hogy az önkéntes társadalmi ügyeleti rendszer működésében nem érvényesül maradéktalanul sem a nagy számok törvénye, sem a véletlenszerű szóródások Maxwell-eloszlása, és a permutációk, variációk és kombinációk pontos kiszámítása elméletileg ugyan igazolhatóan helyes eredményt adhat, ám a gyakorlatban egészen más törvényszerűségek és tendenciák mutatkoznak ebben az egyáltalán nem véletlenszerű kiválasztási szisztémában, de hogy pontosan melyek, azt még nem tudja, ám már sejteni véli, már vélni sejti, már a közelébe jutott a megfejtésnek, a nagy és titkos algoritmusnak, hiszen nem véletlenül kezdte el a kimutatások vezetését nyolc évvel ezelőtt.

Pszajkó, a magános, mondhatni rejtőzködő magánéletű férfiú tehát reménykedett és buzgón dolgozott a megfejtésen, sőt a reménye és buzgalma az idők folyamán rögeszmés vággyá duzzadt, kitöltötte azt a helyet, amelyet másnál a bélyeggyűjtés, a futball iránti rajongás, a horgászás vagy a kocsmába járás foglal el. Minden reggel, mielőtt felbaktatott volna a negyedik emeletre, ahol a módszertani osztály székelt, hosszasan szemügyre vette a hirdetőtáblát, amelynek munkakezdés előtti megtekintése egyébként minden munkatárs szolgálati szabályzatának fontos paragrafusát képezte, de rajta kívül az ennek való megfelelést senki nem gyakorolta ilyen lelkiismeretesen. Tekintete legelőször az ügyeleti helyek táblázatára esett, ott is a rektori hivatalt jelző rubrikára. Szemével követte a sort egészen addig, amíg az aznapi dátumot mutató oszloppal nem kereszteződött, és ott elolvasta a cellába írt két nevet. Mondjuk Mihalko I. A. (m-elek/fiz) – Gubnova P. N. (III/med). Ebből az is pontosan tudható volt, hogy a legmagasabb presztízzsel rendelkező ügyeleti helyre beosztott alkalmazott a fizikai kar mikroelektronikai tanszékén dolgozik, a hallgató pedig harmadéves medika. Hiába tudta Pszajkó, hogy odafent az asztalán várja, mint beosztása szerint őt megillető hivatalos közlemény, a hirdetőtáblára kitűzöttel azonos táblázat, mégis emlékezetébe véste az őt érdeklő fontosabb adatokat, ezeket lépcsőről lépcsőre lépve ismételgette magában, mintha jelentősége lett volna annak, hogy el ne felejtse, amíg felér. Ilyenkor nem szívesen állt szóba senkivel, köszönés helyett csak biccentett a lefelé igyekvő ismerősöknek, alig várta, hogy magára zárhassa az ajtót és asztalához ülhessen. Ott aztán egy jegyzetlapra némi áhítattal és lélegzetét szinte visszafojtva feljegyezte a memorizált neveket és adatokat, melléjük kanyarított, csak úgy fejből, néhány index- és százalékszámot – majd tett utána valamely csak számára érthető jelzést, mondjuk fordított kérdőjelet, bekarikázott pipát vagy három aláhúzott felkiáltójelet. Ilyenkor általában felsóhajtott, már megint ez a Gubnova!, mondta például nagy lélegzettel, és voltaképp csak ezután kezdett szuszogni, hogy a lépcsőjárásban elhasználódott oxigént pótolja. Alig türtőztette magát, hogy elő ne vegye a vaskos névjegyzékeket és a maga készítette grafikonok, táblázatok, illesztő tárcsák, rácsrendszerek, adathálózatok és mátrixok alapján ne kezdjen kedves foglalatosságába, ám a következő órában mégsem mert szenvedélyének hódolni, mert tudta, ilyenkor hívathatja az osztályvezető, bekukkanthat valamelyik kolléga, még az is megtörténhet, hogy segítséget, tanácsot, információt kérni betéved valami tájékozatlan diák, aki nem olvasta el az ajtaján a feliratot, vagy elolvasta, de fogalma sincs arról, mi fán terem a módszertani osztályon belül a foglalkoztató öntevékenységet felügyelő szakreferatúra. Őszintén szólva ezt ő maga sem tudta egészen pontosan, ez a körülmény azonban nem akadályozta meg sem abban, hogy ragyogó negyedévi jelentéseket írjon a vállalt tervfeladatok teljesítéséről, sem abban, hogy a tudatlan betévedőket rövid távon kitessékelje a szobájából. „Fiatalember, tisztában van maga azzal, mi számít foglalkoztató öntevékenységnek és hogy ezen belül mi tartozik a szakreferens illetékességi körébe?” – kérdezte szigorúan, mire a hallgató elbizonytalanodott és elnézést kérve kihátrált, minekutána számításai és elemzései elvégzéséhez, hipotézisei finomításához és prognózisai felállításához végre hozzáláthatott Pszajkó, a magános, mondhatni rejtőzködő magánéletű férfiú.

Nyolc év alatt, amióta ezt a munkakört betölti, csupán egyetlen egyszer, ám annál emlékezetesebb körülmények között, éppen három esztendeje fordult elő, hogy egy szemtelen diáklány visszakérdezett. „Nem, nem tudom, mi az a foglalkoztató öntevékenység, és épp azt szeretném, ha elmondaná nekem.” Első gondolata az volt, kikéri magának ezt az illetlen viselkedést, ám aztán alaposabban szemügyre vette a leányzót, és minthogy annak testhez álló kézileg kötött pulóverét a belülről feszítő izgalmas halmok csaknem átlátszóvá nyújtottak, a referens kicsit felemelkedett székéből, hogy az íróasztal takarását kijátszva megszemlélje, hívatlan kliense miféle lábakon is áll előtte, és szoknyájának hosszából esetleg bizonyos következtetéseket levonjon viselőjének nem csupán altesti tulajdonságaira, hanem származására, jellemére, világnézetére, netán politikai hovatartozására vonatkozóan; majd anélkül, hogy ültéből megemelt törzsét a székre visszaeresztette volna,  saját szolgálatkészségén maga is elámulván, a következőket nyilatkozta: „Kedvesem, higgye el, hogy amint magácska akár egyénileg, akár csoport- vagy évfolyamtársaival társas összefogásban foglalkoztató öntevékenységbe kezdene, arról én azon nyomban tudomást szerzek, és haladéktalanul segítségére sietek, hogy elméleti szaktudásom és gyakorlati tapasztalatom teljes fegyvertárát felkínálva tegyem eredményessé dicséretes erőfeszítését.” A lány egy picit elpirult, de erőt vett magán, és megkérdezte, vajon mi is lehetne ennek a dicséretes erőfeszítésnek a célirányzata. Kötött pulóver ide és miniszoknya oda, ez már sok volt Pszajkónak, még hogy célirányzat, neki egy diák ne fogalmazzon úgy, mintha szakreferens lenne! Nagyon lassan visszaereszkedett a székére és ezek a szavak hagyták el enyhén remegő ajkát: „Mondja, galambocskám, maga a gyámügyi hivatalban szokta megkérdezni, hogyan kell gyereket csinálni?” A galambocska erre lángvörös lett, látszott, mindjárt el is pityeredik. No, lehet, hogy túllőtt a célon, gondolta, még csak az kell, híre terjedjen, miket mond ő itt holmi betévedő hajadonoknak. Ültében hátranyúlt a mögötte álló polchoz, leemelt egyet a tucat számra sorakozó egyforma brosúrák közül és engesztelő hangon újra megszólalt. „Jöjjön csak ide, adok egy könyvet, ebből bőségesen meríthet ismereteket; mondhatni magának írták, galambocskám.” A szólított odalépett, kezébe vette a füzetnél alig vastagabb kiadványt, és kétszer is nekifutott a címének. Másodszorra már az alcímet is hozzáolvasta, kisebbfajta áhítattal tagolva a szavakat: „Az elméleti és alkalmazott foglalkoztató öntevékenység módszertani alapjai. Segédkönyv a felsőoktatási tanintézmények egyéni és csoportos foglalkoztató öntevékenységi munkájának megszervezése és tökéletesítése területen működő résztvevők számára”, ő meg elővette fiókjából kék borítójú füzetét, felütötte és addig lapozta, amíg üres oldalhoz nem ért, oda felírta a dátumot, a könyv címét, majd a szakreferatúra áldásos tevékenységét bizonyító nyilvántartásnak ezt a fontos dokumentumát az asztallapon 180 fokkal elfordítva várakozóan a lányra nézett. „Ha elviszi, ide be kell írnia az adatait. Név, évfolyam, aláírás.”. Jól tudta, az asztal eléggé alacsony ahhoz, hogy aki álltában írni akar rajta, előre kell hajolnia, aki pedig jelentős súlyú keblek birtokában előrehajlik egy kötött pulóverben, hát igen, ennek következményeiről ő már igazán nem tehet. Bármennyire is izgatta a feltárulkozó látvány, férfiúi érdeklődése mégsem tudta hivatalnoki kíváncsiságát elnyomni, így tekintete fel-alá cikázott, hogy a nevet és a név tulajdonosának bizonyos fizikai tulajdonságait mintegy egyidejűleg vehesse magához. Aha, Diána, és persze még csak elsős történész, olvasta rutinosan a neki fejjel lefelé sorakozó betűket a rubrikákban, akkor érthető a tudatlansága, nézett megbocsátóan, egyszersmind más késztetésektől enyhén felindultan a felegyenesedő lányra, aki, talán iménti részleges testi fedetlenségét kompenzálni kívánva, mindkét kezével kebeléhez fogta a könyvecskét, köszönt és megköszönt, majd átszellemülten, egyben megkönnyebbülve távozott a szakreferatúráról, mint aktív részese annak az esetnek, amikor Pszajkót nyolc évi szolgálata alatt csupán egyszer, ám annál emlékezetesebb körülmények között egy diáklány visszakérdezte.

A rejtőzködő természetű férfiú bénultan bámulta a halkan bezáródó, bordó műbőrrel csak belülről bevont párnázott ajtót, majd bele-beleszimatolt a levegőbe, gyér hajába túrt kicsit remegő ujjaival és székében hátradőlve sokkal mélyebb levegőt vett, mint amilyent a lépcsőjárásban elhasznált oxigén pótlására szokott, olybá hatott, mintha percekkel ezelőtt megfeledkezett volna a lélegzésről és most egyszerre próbálná magába szippantani nem csupán az itt hagyott illatot, hanem az ellebbent látványt is. Igen, ennek lassan három esztendeje és ettől az esettől kezdődően figyeli Pszajkó a korábbinál is eltökéltebben az éjszakai ügyeleti beosztást és készíti minden korábbinál megszállottabban titokzatos kimutatásait. Hogy esetleg megkeresse vagy behívassa a diáklányt, így kezdeményezve valamiféle kapcsolatot, az meg sem fordult a fejében, nem, ilyen egyszerű megoldásokkal nem operálhat az, aki a foglalkoztató öntevékenység elvi és gyakorlati alapjain áll; annak bizony kifinomultabb és módszertani szempontból emelkedettebb megoldást kell találnia, az legyen járatos a valószínűség- és halmazelméletben, ismerje a statisztikai megoszlások és szórások törvényszerűségeit, az vezessen naponta új adattokkal frissülő névjegyzékeket és előfordulási nyilvántartást, készítsen grafikonokat, táblázatokat, mezőrácsokat, illesztő naptári tárcsákat és mátrixokat, az számítson hibahatárértéket, állapítsa meg a bekövetkezési ekvivalenseket, végezzen függvényanalízist és ily módon kerekedjen felül a véletlenen, így igázza le a vak szerencsét, így alkossa meg az esetlegesség kusza adalékaiból az egyetlen, a nagy, a tökéletes szisztémát, amely ugyan másutt, más fejekben született, de itt fogja végső értelmét elnyerni, itt, e mögött a műbőrrel csak belülről bevont párnázott ajtó mögött, amelyre három esztendeje bénultan bámult a rejtőzködő természetű férfiú.

Attól kezdve időnként maga elé képzelte Diánát, amint nagy haszonnal forgatja a tőle kapott nagyszerű segédkönyvet. Tudta, mi több, meg volt róla győződve, hogy a roppant szisztéma egyáltalán nem zárja ki, sőt, inkább valószínűsíti, voltaképp már-már előírja, kötelezővé teszi, hogy a még lehetőségként előtte álló két egyetemi tanév során megtörténjen az, aminek meg kell történnie, és egy közelgő napon, midőn majd megáll a földszinti hirdetőtábla előtt és tekintetét járatja a harminc szolgálati helyre az aznapi éjszakai ügyeleteseket kijelölő táblázaton, ott, a bőr kanapékkal pazarul berendezett rektori fogadószobát jelző rubrikában meg fogja látni a két nevet, amelyek véletlenszerűnek és esetlegesnek hirdetett, ám valójában pontosan és eleve elrendelt közös előfordulása egyszerre biztosít majd számára hivatali előmenetelt, szakmai sikert, társadalmi és anyagi megbecsültséget, és, igen, semmi kétség, rövidesen bekövetkező családi boldogságot is. Amikor erre gondolt – és hogy erre gondoljon, azt mind gyakrabban ítélte indokoltnak –, olyankor látta maga előtt Diánát az átlátszóvá nyúlott pulóverében, Diánát, aki időközben harmadikos lett és bár sem egyéni, sem csoportos keretben nem jutott el a tevőleges kezdeményezésig, ám elméleti felkészülés gyanánt bizonyára nagy haszonnal forgatja a foglalkoztató öntevékenység elméleti és gyakorlati alapjait lefektető nagyszerű segédkönyvet; olykor talán kebléhez is szorítja.

______________
Megjelent: Bárka, 2006/6

Kávé hármasban

hegedus-galffySoha nagyobb elégtételt! Abban a korai órában, ott, a véletlenszerűen kiválasztott békési városkában… Bizony: ott és akkor két sztárszínész népszerűségében osztozhattam.

Balla D. Károly

Kávé hármasban

Moszkvai előzmény

1980-ban Magyarországra utazni Kárpátaljáról csak úgy lehetetlen volt. Közeli rokontól kellett hatósági meghívót beszerezni, azt benyújtva (és nem ritkán a rokonságot bizonyító okmányokat is mellékelve) lehetett útlevél-igénylő űrlapot igényelni, amelyet elsőre hibátlanul kitölteni és a megfelelő bélyegzőkkel elláttatni csaknem akkora eséllyel sikerülhetett, mint lottón az ötösbe beletrafálni. Bikkfanyelven feltett kérdések, szűk válaszadási hely, radírozni, javítani tilos… Kitölteni viszont széles hengerű írógéppel kellett, olyannal, amelybe a fektetett A4-es űrlapot be lehetett fűzni. Valamit mindig elrontott az ember.

Az óhatatlanul hibássá sikeredő űrlapot háromszor-négyszer is visszalökték. Valami hiba mindig akadt. Hol egy pecsét, hol egy aláírás hiányzott róla, hol csak a megfogalmazás nem felelt meg bizonyos bürokratikus elvárásoknak. Ha a jellemrajz rubrikából például az erkölcsileg feddhetetlen kifejezés mellől hiányzott a politikailag tájékozott és ideológiailag kipróbált (!) frázis, akkor az űrlap hibásnak számított. (Ezt a rubrikát egy hosszabb okiratból készített pár soros kivonat alapján kellett kitölteni, magát a jellemrajzot – magyarul erkölcsi bizonyítványnak mondanánk, oroszul Harakterisztyika  volt a neve – egyébként az utazni vágyó közvetlen főnökének, továbbá a nagyfőnöknek, a párttitkárnak és a szakszervezeti elnöknek kellett aláírnia, akik előzetesen gyakran be is rendelték meghallgatásra a delikvenst.) Ha aztán a sokadik nekifutásra történetesen már minden stempli és kézjegy a helyén volt: lakbizonylattól, a házastárs vagy szülő hozzájárulásától kezdve a rendes évi szabadságra való jogosultság dokumentálásán keresztül annak igazolásáig, hogy az utazni vágyó nem büntetett előéletű és nincs államtitkok birtokában – még akkor is következett egy-két meglepetés. A hivatalnok hosszasan tanulmányozta az anyagot, majd kérdőleg felnézett: „És hol van az arról szóló igazolás, hogy maga a katonakönyvét letétbe helyezte a katonai parancsnokságon?” Ha az ember csodálkozott, kioktatta a hivatalnok: csak nem gondoltam, hogy amíg én külföldön leszek, a katonakönyvem otthon állhat a szekrényben?

Ezek alapján talán érthető, hogy amikor kollégáimmal hírét vettük: Moszkvában megrendezik a Magyar Kultúra Hetét, és ebből az alkalomból a fővárosba érkezik a Vígszínház társulata, akkor hárman összeszövetkezve úgy döntöttünk, rászánjuk magunkat a kétezer kilométeres útra – ez sokkal egyszerűbb volt, mint Budapesten megnézni a Víget. S ha már ott leszünk, nemcsak az előadásokra ülünk be, hanem készítünk egy-két interjút is a társulat tagjaival.

– Szervusz, Kern András! – törtünk rá a félmeztelenül ajtót nyitó kedvencünkre a Rosszija szállóban… De nemcsak ő lepődött meg, nagyot néztek a többiek is, amikor bemutatkozva elmondtuk, honnan jöttünk és mennyit utaztunk – csak azért, hogy a Harmincéves vagyok és a Minden jó, ha vége jó előadását megnézhessük. Gesztusunk meghatotta őket, maguk közé fogadtak: a művészbejárón közlekedtünk és a nézőtér számukra fenntartott szolgálati székeiből néztük végig a darabokat. Közben azért elkészültek az interjúk is, nyilatkozott nekünk Marton László rendező, Radnóti Zsuzsa dramaturg,  a színészóriások közül Ruttkai Éva, Darvas Iván – de mikrofonunk elé állt Halász Judit, Lukács Sándor – és még sokan mások. Többükkel össze is barátkoztunk, hosszú évek múltán is tartottuk a kapcsolatot. Radnóti Zsuzsa később Ungváron is járt, amikor meghívtam, hogy a Hatodik Síp drámapályázatának anyagát zsűrizze és a díjakat kiossza. Lukács Sándorral párszor az Írószövetségben futottam össze. A legszorosabb érzelmi szállal, talán nem tévedek, Hegedűs D. Gézához kötődtem. Ebben sok minden közrejátszhatott, bizonyára az is, hogy szegről-végről földik vagyunk (ő a szabolcsi Ibrányban született; volt, hogy Nyíregyházán találkoztunk teljesen véletlenül; mi átutazóban voltunk, ő húgát látogatta meg), no meg azt is számon tartottuk hogy „középen druszák” vagyunk, lévén ugyanazt a betűt szúrtuk be vezeték- és keresztnevünk közé. A döntő szerepet közeledésemben mégis Géza őszinte emberi kíváncsisága és kedvessége játszhatta.

Útban Gyula felé

Valamikor az 1980-as évek legvégén, amikor már sokkal könnyebb volt külföldre utazni és elég gyakran megfordultam Budapesten (például éppen az említett Hatodik Síp alapítása és szerkesztése ügyében), részesévé váltam annak a folyamatnak, amely a határon túli alkotóknak a magyarországi kulturális életbe való bekapcsolását célozta. Tudom ezt kevésbé nyakatekerten is mondani: divatba jöttünk mi, kárpátaljai, erdélyi, fel- és délvidéki írók. Trendi dolog lett meghívni minket minden rendű és rangú irodalmi rendezvényre.

Tudtam, hogyne tudtam volna, hogy ez nem mindig az írói kvalitásomnak és pláne nem magyarországi ismertségemnek, hanem inkább kárpátaljai státusomnak szól, de túltettem magam ezen, hiszen élveztem minden egyes alkalmat, amikor magyarországi és más határon túli kollégáimmal találkozhattam, – akár sima részvevőként, akár szereplőként.

Utóbbi minőségemben kaptam meghívást abban az évben a Gyulai Lírafesztiválra is, ahol saját versemet kellett felolvasnom a Várszínpadon.

Felvonatoztam Pestre, és – kezemben a Fesztivál programjával – végigtelefonáltam az ismerős részvevőket: nem vinne-e le kocsival valamelyikőjük a Békés megyei fürdővárosba. Continue reading

Szergej, az indián

probaHosszú ideig nem tudtam úgy belépni műhelyébe, hogy vissza ne hőköljek: az ajtóval szemben egy nemi szerv nélküli meztelen férfi állt. Az ilyenekre aggatják az új öltönyöket a kirakatban. Ez az egy valamiért nem került vissza a raktárába, hanem Zapf István áruházi segéddekoratőr műhelyében kötött ki. Barátom nem bánta, el is keresztelte azonnal Szergejnek a csupasz bábut, beállította a selyembálák és papírhengerek közé. Talán szándékosan keresett számára helyet épp az ajtóval szemben, hogy aki belép, hihesse, ruhátlan emberre nyitott rá. Ha ez volt a célja, akkor telibe talált: hiába készítettem fel magamat a látványra, ahányszor csak benyitottam a műhelybe, mindannyiszor meg is torpantam.

– Legalább egy gatyát adhatnál rá! – korholtam eleinte.

– Szergej fasza fiú, nem fázik! – utalt egy rég elfelejtett vicc megőrzött poénjára, mit sem törődve azzal, hogy Szergejnek éppen a csúnya szóra utaló felszerelése hiányzott.

Aztán, amikor már senki nem akadt fenn a ledérségén, ágyékkötőt adott Szergejre, fejére színes törzsfőnöki tolldíszt fabrikált, testét pedig telepingálta totemállatokkal.

miticZapffal akkor haverkodtam össze, amikor mindkettőnket beválasztottak a Lenini Eszmék című iskolai faliújság szerkesztőbizottságába. Én írtam és szerveztem a remekbe szabott cikkeket, ő rajzolt, festett, vágott, ragasztott – kivitelezett. Bár alattam járt két évvel, ismertem korábbról is, a tanárainkról készített karikatúrái osztályról osztályra, kézről kézre jártak. Egyébként pedig mindig és mindenütt rajzolt: órán, rajgyűlésen, egyszer láttam, még a moziban is. Meg-megemelte a blokkját, hogy több fény essen rá, felskiccelte a szereplőket, a jeleneteket. Otthon egész sorozata volt a keletnémetül beszélő jugoszláv indiánról, Gojko Mitićről. Akiért akkor valamennyien rajongtunk. Kisöcsém is, aki sok szovjet kisiskoláshoz hasonlóan korábban csak partizánfilmeket látott, és amikor először vittem el egy NDK-s indiánfilmre, izgatottan ezt kérdezte: „Ugye az indiánok az oroszokkal voltak?”.

Warhol_MarilynMonroeSok önszorgalmi gyakorlatának is köszönhetően Zapfot felvették a képzőművészeti szakiskolába, de már a második évben összekülönbözött valamelyik tanárával a szocialista művészet irányelveit illetően. Elhúzták a vizsgán. Ám szerencséjére a vaskalapos tanárnak akadt egy liberálisabb ellenlábasa, jegyzett festőművész, főállásban éppen a városka egyetlen nagyáruházának művészeti vezetője; odavette Zapfot dolgozni, hivatalosan segéddekoratőrnek, valójában plakátfestőnek. A cimborám, ha a szocreál elméletéből meg is bukott a vizsgán, éveken át a jövőbe derűsen néző munkásarcok és május elsejei jelszavak pingálásából élt. Szakmailag, mint mondta, mégis fejlődött, sok mindent ellesett a főnökétől. Tőle hallotta először az akkor még szitokszónak számító szavakat: pop art, design. A anyagokkal, eszközökkel gazdagon ellátott műhelyben olyasmit is megtanulhatott, amire a szakiskolában nem lett volna módja. Amikor pedig kölcsönbe kapott a főnökétől egy burzsoá propagandaanyagnak számító tilalmas Andy Warhol-albumot, eldőlt a sorsa. A szobája falait borító száz Gojko Mitićet bámulatos gyorsasággal ezer Marilyn Monroe váltotta fel.

Közben a dolgozók esti iskolájában leérettségizett, főnöke továbbtanulásra biztatta, ajánlgatta neki a kijevi művészeti főiskolát, segített volna a felkészülésben. „Mire végzel, éppen nyugdíjkorú leszek, jöhetsz a helyemre”, biztatgatta, de barátom nem szánta rá magát.

Ahogy kezdett recsegni-ropogni a nagy Szovjet Birodalom, Zapf lelécelt. Meg sem állt Budapestig. Két évig a Vörösmarty téren ücsörgött kis tábori székén és jó pénzért rajzolta a turistákat. Aztán ezt is feladta. Tudod, nem akarok jattolni a flasztermaffiának, súgta sejtelmesen találkozásunkkor. De állandó munkába nem áll, mondta, nem azért kereste a tágabb szabadságot, hogy újra kötöttségek közé szorítsa magát. Később egyszemélyes bt.-t alapított és alkalmazott grafikusként, dizájnerként teljesített megrendeléseket. Egy munkájával hannoveri ösztöndíjat is nyert, kint dolgozott fél évig. Később részt vett pár vidéki tárlaton, és mások által meg nem erősített saját állítása szerint két belvárosi galériába is bevették kisebb munkáit. Akkoriban, ha anyagilag megszorult, tisztes honoráriumért családi fotók alapján élethű „művészi portrékat” készített, hogy nyárspolgárék kiakaszthassák a nagyszobában.

De ebből is elege lett, nem akart a szakma lúzere lenni. Megszimatolta, hogy gyémántban, aranyban van a nagy buli. Addig ügyeskedett, míg betársulhatott egy éppen anyagi gondokkal küzdő ékszerész üzletébe megtakarított pénzével. Nappal kövér feleségek keble fölött igazgatta a nyakékek lógóit, esténként egy öreg ötvösmesternél bűvölte a nemes fémet. Csak azért tanulta ki a szakmát, hogy üzlettársát lepipálva névjegyére ráírathassa: Ötvös és ékszerész. Ment is az üzlet pár évig piszkosul, amíg az adóhatóság rájuk nem szállt. Mire a bíróság kimondta a súlyos büntetésről szóló ítéletet, addigra legmegbízhatóbb ügynökük is megpattant az aktuális drágakőszállítmánnyal.

Indulhatott megint nulláról.

Azt a véletlennek köszönheti, hogy végül antikvárius lett. A könyvek iránt azelőtt nem érzett különösebb vonzódást, az egyik fizetésképtelen klienstől korábban kapott kötetekről is teljesen megfeledkezett. Csak amikor nehezen megszerzett kis lakását el kellett adnia, akkor vitte be egy antikváriumba a húsz-egynéhány ócska könyvet: a sok veszteség után legalább futja taxipénzre, amíg albérlet után lohol. Kétszer is visszakérdezett, jól érti-e az összeget. No, ha ez a haramia ennyit adna érte, megéri az a dupláját is, gondolta, és már tudta, mibe fekteti lakása árát.

Amikor beléptem az üzletébe, összerezzentem az ajtó fölötti kis csengő éles hangjára. Lám, most is akad valami, ami visszahőkölésre késztet, ha Zapfhoz benyitok. Hanem a kollekció lenyűgöző, a bolt kellemes, a kiszolgálás udvarias. És a tulaj? Ritkán tartózkodik az üzletben.

Tanyát vett, kipofozta a roskadozó parasztházat, odaköltözött. Az antikvárium eldöcög nélküle, ő inkább lovakat nevel. És rajzol. Álmában szőrén üli meg őket, lobogó sörényükbe kapaszkodik. Mint Szergej, a hős indián.