Weöres 100 – Miért éppen Csönge?

Jóval a születése előtt eldöntöttük: ha lány, akkor Csönge. Illetve Csenge. Illetve mégis Csönge. Egy kicsit bonyolult a dolog…

A Ladó-féle utónévkönyvben akkor ez a név csupán Csenge alakban szerepelt – mint Magyarországon anyakönyvezhető név. (A mostani hivatalos jegyzékben egyébként már a Csönge is benne van.)

Na de miért vonatkozna ránk itt, Kárpátalján a magyarországi szabály? Itt lehet Csönge is, a cirill betűs átírásnál úgyis eltorzul.

A már végnapjai felé tartó Szovjetunióban akkoriban nagyjából az a név volt anyakönyvezhető, amelynek a létjogosultságáról sikerült meggyőzni az Anyakönyvi Hivatalt. Fiunk nevébe, a Kolosba 1985-ban még nagyon belekötöttek. Hogy elfogadtassuk, a nagyapja (mint főszerkesztő és írószövetségi tag) személyes felelősséget vállalva írásba adta, hogy létezik ilyen magyar név. Elfogadták. Csöngével 1988-ban már nem volt ilyen gond. Viszont az orosz és ukrán nyelvből hiányzik az ö hang és betű, így kényszerűen cirill betűvel Ченге lett, vagyis mégis Csenge. De mi magyarul kezdettől következetesen Csöngének hívtuk.

Több okból is. Az első érv, hogy így sokkal jobban hangzik, nincs benne a két azonos hangzó miatti egyhangúság, és különben is, az az első e ott bizonyosan zárt e, vagyis ë, s mint ilyen kis szegediséggel amúgy is ö-nek ejtendő (lányságát Szegeden töltő és az ö-zést nagy becsben tartó anyám nagy megelégedésére).

weorosA nyomósabb érv irodalomtörténeti. Weöres Sándor, mint köztudott, Csönge községben született, és költészete nálunk a legmagasabb polcon állt: egyenes és átvitt értelemben egyaránt. Ugyanis, amikor Évával afféle elő-nászúton voltunk Szuhumiban (ez a régi szovjet világ egyik kedvenc Fekete-tengeri üdülővárosa volt az előkaukázusi Abháziaban), akkor az ottani idegen nyelvű könyvesboltban éppen Weöres három vastag kötetét vásároltuk meg (az ungvári Druzsba könyvesboltban nem volt kapható), s ezek a súlyos tómuszok gyerekeink születésekor már ott magaslottak kiságyuk felett a polc tetején. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy lányunk születése előtt Kolos gyakorlatilag Weöres-verseken nőtt fel, akkor talán a névválasztást nem is kell magyaráznunk.

Ám a szépen csengő Csönge-név okozott később problémákat. Az még hagyján, hogy oroszul Csenge volt, de ukránul – azaz a most árvényes államnyelven – viszont Csenhe lett: ez az ejtése a leírt szóalaknak. Ennél cifrább, hogy útlevelében, szép itteni szokás szerint, a cirill alakot nemzetközi transzkripciós szabályok szerint írják át latin betűssé, s így  Chenhe lett belőle. S mivel minden magyarországi okmányát az ukrán útlevél alapján állították ki, így ezeken is ez a névalak szerepel. (Az ELTÉ-s egyetemi tanügyi intéző ezt tovább egyszerűsítette és öt éven át úgy hívta: Cene.)

Ám a kisebb bosszúságok mellett szerzett ez a név érdekes élményeket is. Elsőül az jut eszembe, hogy jó pár évvel ezelőtt, amikor már blogot vezettem, s eközben persze gyakran leírtam lányunk nevét, akkor egy szolnoki könyvtáros fiatalember éppen emiatt talált oldalamra. Neki ugyanis a vezetékneve volt Csönge, s neve eredete után kutatva bukkant ránk, fel is vettük a kapcsolatot, akkoriban legszorgalmasabb olvasómmá vált.

Egy érdekesség 2009-ből: Fűzfa Balázs irodalomtörténésszel ülünk egy étteremben valahol Szombathely közelében. Mi éppen Ausztriába tartunk feleségemmel és Csöngével, Balázzsal azért randevúzunk lakhelye közelében, hogy átadja nekem a vezetése alatt álló kiadó gondozásában megjelent könyvem tiszteletpéldányait. Amelynek a borítóját egyébként Csönge tervezte.

Balázs már a bemutatkozáskor felkapja a fejét lányunk neve hallatán, de csak később kérdez rá: és azt tudjuk, hogy Weöres Sándor… Mit gondolsz, miért lett éppen Csönge? – kérdezek vissza. Fejéhez kap: hát akkor ott, Csöngén kellett volna találkoznunk, alig pár kilométernyire vagyunk az Emlékháztól. No nem baj, majd meghív minket a következő Weöres-konferenciára. …És lőn… (Csönge a 2013-as konferencián a jelen szöveget olvasta fel.)

A községgel való névegyezés egyébként újabban egy internetes furcsaságot eredményezett. A Csönge hírei, csöngei hírek c. internetes hírportál (http://hirei.net/csonge) minden publikáció címét kilistázza, amelyikben a Csönge szó benne van. Mivel a rendszer valószínűleg automatikusan, emberi kontroll nélkül működik, nem tud különbséget tenni a községnév és a keresztnév között, ezért az én blogbejegyzéseim közül is rendszeresen kilistázza azokat, amelyekben Csöngéről írok. Kaján mosollyal gondolok arra, hogy aki Weöres szülőfalujának újdonságait böngészi az interneten, óhatatlanul a mi családi híreinkkel is találkozik,  így most is pontosan tudhatja, hogy Csönge lányom Csöngén éppen most olvassa fel a Miért éppen Csönge című írásomat.

*
Amikor Weöres Sándor 1989-ben meghalt, Csönge még igen pici lányka volt. Nekem pedig késztetésem született, hogy Sanyi bácsitól valahogyan elbúcsúzzam. S mi másként tehettem volna, mint versben. Számomra emlékezetes utolsó televíziós interjúját felidézve szonettet írtam. Talán mondanom sem kell, hogy Csönge sem maradhatott ki belőle:

 

MADÁRHANGON

Utolsó interjú a televízióban Weöres Sándorral

A kertben, könnyű szélre rebbenőn,
madárhangon beszél a költő, halkan,
nem is beszél, csak lengedez egy dalban,
időn kívül (egy őszön, télelőn?) –

hunyorg a szem, csukózik fény elől,
elővetül a rég volt, akkor, hajdan –
és botlik a szó a gégefő-kanyarban,
és révedés vall minden múlt felől. –

Hová mered ilyenkor égi másod,
amíg kering az űri képzelet?
Hová merülnek végső álmodások,

mikor egy angyal száll a kert felett? –
… És ím, elér a hallgatások csöndje…
Álmából felriad leányom, Csönge.

(1989)

A szöveg ebben a szerkesztett formájában most jelenik meg először W. S. születésének 100. évfordulóján

Nevemben a D betű – Dzsakó bácsi öröksége

Ha akkor rászánja magát apám, hogy a szovjet kommunista párt tagjaként, eléggé el nem ítélhető módon, nyugati útlevelet igényeljen, az idős művész még akár láthatott volna is engem. Ám az akkori helyzetben már az Olaszországból érkezett levél is épp elég gyanút keltett, apámat behívatták a pártbizottságra és hosszan faggatóztak. A magyarázkodás is kínos volt, ugyan hogyan jöhetett volna ezután szóba bármiféle utazás – ráadásul egy kisgyerekkel.

Amikor Dzsakó bácsi 1958-ban meghalt Rómában, én már több mint egy éves voltam. Tehát láthatott volna, mivel cirka másfél évvel élte túl nagyapámat, aki viszont nem érte meg első fiúunokája születését.

Néha eljátszom a gondolattal, vajon másképpen alakul-e családunk élete, ha akkor… Meglehet, apám visszatért volna a képzőművészeti pályára, elképzelhető, hogy Pali bátyám Nyugaton futott volna be festőkarriert. És talán engem sem csak egy… – de itt dramaturgiai okokból nagy kerülőt kell tennem.

Kamaszkori eszmélésem idején történt, amikor az „én” meghatározása egyre fontosabbá vált számomra, s amikor már nevemet kevésnek találtam arra, hogy magamat mindenki mástól megkülönböztessem, nos, akkor történt, hogy vezeték- és keresztnevem közé odabiggyesztettem a D betűt. Akkor még csak magánhasználatra szántam, de később, 1973-ban első versem már ezzel a megkülönböztetéssel jelent meg. Volt is csodálkozás. Senki sem értette, mit keres ott ez az írásjel. Azóta sok százszor, talán ezerszer is megkérdezték tőlem. Első kötetem megjelenésekor még az előszót író, irodalmon kívüli dolgokra szinte az irodalomnál is fogékonyabb irodalomtörténészünk is rákérdezett. Kitaláltam neki egy tetszetős mesét… No de ki olvassa verseskötetek előszavát? Jószerével senki, így aztán folyton és újra és mindenki mindenütt rákérdezett: mit jelent a nevemben ott az a D betű. Continue reading

Beavatkozó művészet

beavatkozasAz esztétikum sajátosságainak és a művészet mibenlétének a meghatározása a legnehezebb feladatok egyike. De fájjon emiatt az esztéták és művészetfilozófusok feje, én csupán egy megközelítési lehetőség erejéig ártom magam a nagyok dolgába. A komplex létezés hipotézisét érdekes módon regényírás közben fogalmaztam meg és dolgoztam ki először, szerepelnek is az ezt érintő fejtegetések mindhárom nagyobb epikai művemben. Talán ezért is történhetett, hogy akadt olyan egyetemi szakdolgozat, amely két regényemet lényegében az elmélet szépírói kifejtésének tekintette, egyik  kritikusom szerint prózámnak van „heideggeri olvasata”, s akadt, aki a Tejmozit egyenesen egzisztencialista regénynek nevezte. Nos, a létezés mint olyan valóban foglalkoztat, alább az esztétikum jellegzetességével hozom összefüggésbe, azt igyekezve megragadni, ami számomra a legfontosabb minden műalkotásban.

Elméletem szerint minden létező komplex módon létezik: van valós és van képzetes létezése. Eszerint a dolgok nem választhatók el élesen az alapján, hogy a létezés két dimenziója közül melyikben észleljük vagy képzeljük észlelni őket, mert minden létező ebben a kettősségben létezik, azaz egyszerre való és képzetes. Igaz, akár egyik, akár másik kiterjedése is lehet semmis. Ha hiányzik a képzetes összetevő, akkor sorolunk valamit csak a valóság kategóriájába, ha pedig a valós faktor hiányzik, akkor csupán a képzelet világában helyezzük el, ám az esetek többségében nem steril előfordulásokkal van dolgunk, azaz a nagyon valós dolgoknak is lehet érzékelhető képzetessége, mint ahogy az imaginárius dolgok létezése is átívelhet a valóságba.

A létezést és a létezőt tehát kiterjedése jellegénél fogva sorolhatjuk ide vagy oda, inkább ide vagy inkább oda, de a létezés ereje, intenzitása, ránk gyakorolt hatása tekintetében nincs okunk különbséget tenni valós és képzetes létező között.

A létezés intenzitása, a van hatóereje ugyanis csupán az egyes dimenziókban mérhető tényezők nagyságától függ, s nem attól, melyik szférába tartozik valami.

Ennek az asztalnak itt a szobában például számottevő a valós létezése, de elenyészően kicsi a képzetes léte, mert ez utóbbit senki nem alkotta meg. Zeusznak viszont végtelenül nagy az imaginárius volta, hiszen alakját évezredek alatt alkották meg páratlan műgonddal – miközben valós léte semmis, zérussal egyenlő.

A komplex létezés elmélete szerint Zeusz létezése összességében sokkal-sokkal intenzívebb, erőteljesebb, mint a szobában álló asztalé. Mondhatni: az emberi szellem csúcsteljesítményeként értékelhető és mindnyájunk képzeletében igen erőteljesen jelen lévő görög főisten sokkal inkább van, mint ez a triviális asztal itt a szobában, amelyikre soha senki még csak nem is gondol.

A megfelelően intenzívvé, hatékonnyá tett képzetes létezés (miközben az elménkben megfelelő tudattartamot alkot), a maga strukturáltsága, árnyaltsága és megjelenésének dinamizmusa révén bizonyos mértékig áthullámozhat, átcsaphat az érzékelési szférák határán.

Az igazi művészi erővel megformált  imagináció megjelenik a valóság árny- és tükörképeiben, megjelenik az arcélek túlfelén, a tér görbületeiben, kitölti a hiátusokat, beszüremlik a szóközökbe, és magáévá foglalja a hangok közti szünetet. Kézzel foghatóvá ugyan nem válik, de több lesz puszta absztrakciónál, mert beavatkozik a valóságba, mert rajta hagyja nagyszerű lenyomatát. És mi éppen ezt a lenyomatot keressük, amikor esztétikumot keresünk.

Azaz:

Egy alkotás akkor művészi értékű, ha nem csupán megragadja a létezés komplexitását, hanem a fikcióból, az absztraktból, a transzcendensből kilépve beavatkozik a valóságba, birtokot foglal benne, miközben elménkben olyan intenzív létezésű képzetet hoz létre, amelynek birtokában képessé válunk arra, hogy az objektív valóság szubjektív észlelését valódi élményként éljük meg.


 

virtuális könyv, létezés, ivóvíz

A világarchívum felé: online létezés, digitális univerzum

A Gutenberg-galaxis porladásra ítélt darabjai a digitális világ fényében újra felragyognak… Mámorító érzés ehhez a világhoz csatlakozni, gyarapításában részt venni, sajátosságait művészi tartalommal társítani. Az önkifejezésnek és a világ értelmezésének soha nem tapasztalt távlatai nyílnak meg ezáltal. Ezekkel okosan élni: lehet-e szebb kihívás XXI. századi író számára?

Bár az ágazat fejlődése az elmúlt évtizedben elképesztő méreteket öltött, mégis, a digitális technológia, a világháló és az online létezés térhódításának még csak a legelején járunk.

digitalis_gutenbergAbban az átmeneti időszakban élünk, amikor még egymás mellett léteznek és működnek az internet előtti és utáni eszközök, médiumok, s amikor mi még mindkettőhöz igazodunk. Még vannak hagyományos, papírra nyomtatott újságok , de egyre többen már az internetről szedik le a friss híreket. Még könyvet veszünk ajándékba és oly sokan még meghatódva áradoznak a papír tapintásáról és a nyomdafesték szagáról, de egészen bizonyos, hogy rövidesen teljesen áttérünk az egyre kényelmesebb és alkalmasabb digitális eszközökre: az e-könyvek és az e-book-olvasók robbanásszerű elterjedésével olvasási szokásaink is szükségszerűen megváltoznak. (A könyv tapintására és „illatára” való hivatkozások egyébként mindig megmosolyogtatnak. Kicsit olyan ez, mintha a szalmazsákot és a petróleumlámpát sírnánk vissza: micsoda érintés, micsoda illatok… holott nyilvánvaló, a könyv tapintása és jellegzetes szaga nem önmagában kellemes, hanem csupáncsak azért, mert szép emlékek, kellemes élmények kapcsolódnak hozzá. Ha a könyvben nem lenne szöveg, ellenben rendszeresen sivító hangot adna, amikor közeledünk hozzá, akkor nem vágynánk sem a papír érintésére, sem a nyomdafesték kipárolgására. De mert élvezetes olvasmányok kapcsolódnak az adott faktorokhoz, ezért magukat a tényezőket képzeljük kellemesnek.)

A nyomtatottal szemben a digitális szöveg olyan tulajdonságok sokaságával rendelkezik, amelyek révén jóval alkalmasabb a felhasználásra. A digitális textus nem csupán megjeleníthető és olvasható a legkülönfélébb formátumokban és eszközökkel, hanem másolható és szükség esetén szerkeszthető, más adathordozóra vihető, ellátható jegyzetekkel, lehet benne keresni, egyre jobb minőségben fel is lehet olvastatni – de világhálós közzététele sem jelent problémát. Ha mégis papíron jelenítenénk meg, bármikor igen egyszerűen ki lehet nyomtatni, míg a nyomtatott szöveg digitalizálása sokkal bonyolultabb folyamat.

Nem alaptalan a feltevés, hogy az emberiség problémáink egy része (energiahiány, környezeti ártalmak) is az új technológiák réven fog megoldódni: gondoljunk arra, mennyi papírt lehet megtakarítani és ezen a réven hány esőerdőt megóvni a digitális technikákra való áttéréssel, a könyvnyomtatáshoz szükséges festékanyagok és egyéb kémszerek környezetszennyező hatásáról már nem is szólva. Habár igaz: a digitális eszközök összességének és magának az internetnek a működtetéséhez igen sok villamos energiára van szükség, ám az információ terjesztésének ez a módja mégis sokkal takarékosabb. Egy országos napilap nagy példányszámban történő előállításához és az előfizetőkhöz való eljuttatásához mennyi nyersanyagra, hány eszközre, gépre, járműre, mennyi üzemanyagra és mekkora emberi munkára van szükség! Aztán a tetemes energia- és munkamennyiséget felemésztő napilap 24 óra leforgása alatt teljesen értéktelen kacattá válik és elhelyezése, megsemmisítése vagy újrahasznosítása újra energiát és munkát igényel.

A voltaképpeni információs forradalom még csak most van kibontakozóban, az új és újabb vívmányok még az eddigieknél is jobban meg fogják változtatni az életünket. Látom a kort, amikor a könyvtárak már csak múzeumokként működnek és a szülők elviszik gyerekeiket a hűvös falak közé, hogy a legtermészetesebben használt e-könyv-olvasók után végre meglássák azt, amit dédapáik nemzedéke még szentségként tisztelt: a nyomtatott könyvet. Rácsodálkoznak majd, mint ahogy mi képedünk el a kézzel évekig másolt súlyos kódexek láttán.

Ők már egy más kor gyermekei lesznek, és életmódjuk talán az emberiség fejlődésben is új korszakot jelöl. Információikat kizárólag az internetről szerzik be, a hálón bonyolítják minden személyes és munkahelyi ügyintézésüket. Életük egy jelentős részét bekötve, becsatlakozva töltik. A nevük ez lesz: Homo Online.

Én még nem tartok itt, de eléggé aktívan hódolok az online publikálás szenvedélyének. Leginkább azért, mert a világhálón minden mű új kontextusba kerül, pótlólagos mellékjelentések ragadnak rá, egészen újfajta közegbe olvasódik bele. Az irodalmi alkotás internetes információvá lesz, elérhetősége korlátlanná, felhasználhatósága sokrétűvé válik. A mű teljesen kiszakad a szerzői, kiadói, terjesztői korlátok közül, elveszti a lokalitás megtartó, de egyben korlátozó jellegét, helyette megnyílik előtte az a nagyszerű perspektíva, hogy a virtuális univerzum részévé váljon.

Ezen túl a Neumann-univerzumnak van egy hihetetlenül nagy előnye a Gutenberg-galaxissal szemben: hogy nem elszigetelt, egyesével fellelhető és sokak számára meglátogathatatlan bolygókból áll, hanem minden pillanatban mindenki számára a teljesség azonnali elérését kínálja.

Mámorító érzés ehhez a világhoz csatlakozni, gyarapításában részt venni, sajátosságait művészi tartalommal társítani. Az önkifejezésnek és a világ értelmezésének soha nem tapasztalt távlatai nyílnak meg ezáltal. Ezekkel okosan élni: lehet-e szebb kihívás XXI. századi író számára?

Az okosan élés egyik lehetősége a blog. Az a körülmény, hogy egy jegyzet szinte megszületése pillanatában a nagy nyilvánosság elé kerül, pótlólagos tulajdonságokkal ruházza fel: az itt és most intenzív konkrétsága külön felhajtó erőt biztosít számára. További dimenziót nyit a visszajelzés, a rapid olvasói reagálás lehetősége, amely új kommunikációs csatornákat aktivizál.

Jó esetben ezek a körülmények és „online-hozadékok” egészséges mértékben hozzájárulnak annak a bizonyos kontextusnak a létrejöttéhez, amelyben maga a jegyzet, a szerzői közlés kiegészítő jelentéstartalmakat integrálhat magába. Ugyanilyen hasznos lehet az is, ha polémia, érdemi eszmecsere alakul ki, ha megfogalmazódik az ellenérveknek az eredeti közléssel összevethető súlyú rendszere. Ilyesmi persze ritkán történik: sok a sekélyesség, gyakran csak egy vigyori piktogram a reagálás. De az én bloggeri praxisomban olyan is előfordult, hogy a Fermi-paradoxonról írt jegyzetemet száznál több hozzászólás követte.

A blog tehát amellett, hogy tartalomközlési eljárás és hosszú távra szóló megbízható szövegrögzítés (évtizedre visszamenően minden visszakereshető!), amellett kiemelt a dinamikus jellege: én mindig is egyfajta folyamatos író-olvasó találkozónak tekintettem, olyan helyzetnek, amikor az alkotó minden egyes megnyilvánulása azonnali megbeszélésre kerülhet. Jó esetben a blogírónak kialakul a törzsközönsége, a felek egymásra szoknak, alig várják, hogy szóba elegyedhessenek egymással. Ez rám ösztönzőleg hat.

Nagyszerű élményem megfigyelni, hogy a cyberpók hogyan szövi egyre nagyobbra és sűrűbbre a hálóját és hogyan köt be mindnyájunkat. A számítógép már alig különlegesebb, mint pár évtizede a televízió: beköltözött minden háztartásba. Illetve hát, mint ezt az előrejelzések is sejtetik, könnyen meglehet, kisvártatva a TV meg a számítógép meg a házimozi meg a videotelefon mind egy dobozban lesz és jószerével azt sem tudjuk majd, melyik adatfolyam melyik csatornán jut hozzánk. A lényeg az, hogy az egymás közti kommunikáció lehetősége mellett a világ legeldugottabb pontján élők is részesüljenek ennek a technikai vívmánynak az előnyeiből, szabadon használhassák, minden információhoz hozzájussanak, és ha erre van igényük, maguk is bármit közölhessenek a világgal.

Fontos jellegzetessége továbbá az internetnek, hogy a legtágabb lehetőséget biztosítja az összehasonlításra, az egymásnak ellentmondó közlések ütköztetésére – és arra is, hogy ha választunk, ha elfogadunk vagy ha tagadunk, azaz ha döntünk valamiben, akkor ez a döntés valóban a sajátunk legyen.

A korlátlan információáramoltatás mellett az internet legfőbb hozadéka az lehet, ha igazi világarchívummá válik. Segítségével hamarosan elérhetővé lesz mindaz a tudásanyag, amit az emberiség évezredeken át felhalmozott, azaz böngészhetővé, kereshetővé, letölthetővé válik az összes múzeum, könyvtár, levéltár, ilyen-olyan téka szövegi, képi és akusztikai anyaga, minden művészi és tudományos hagyaték – beleértve a teljes Gutemberg-galaxist, amelynek porladásra ítélt darabjai a digitális világ fényben újra felragyoghatnak.

Fiatalsága ellenére (ha összehasonlítjuk civilizációnk életkorával) az internet már így is óriási hasznos adatmennyiséget halmozott fel, csak idő kérdése, hogy felölelje a teljes emberi tudásanyagot, s ezzel az ismeretek globális és egyetemes tárházává váljon.

Igaz, zavartalan használatához, az információk ezer dimenziós labirintusában való eligazodáshoz az is szükséges, hogy az internet strukturáltabbá váljon. A végcél az úgynevezett szemantikus háló létrejötte, amely fogalmi rendszerek aprólékosan felépített hierarchiájában helyezi el és teszi kereshetővé-elérhetővé a tartalmakat. A szemantikus web még félig-meddig utópia, ám ahogy létrejöttek a roppant hasznos tematikus linkgyűjtemények és ahogy a keresőmotorok egyre alkalmasabbá váltak arra, hogy szinte mindent megtaláljanak, úgy fog felépülni a nagy online világkatalógus és úgy válnak a keresőalgoritmusok valóban intelligenssé, azaz képessé arra, hogy a bármilyen módon megfogalmazott kérdéseink nyomán a valódi választ adó tartalmakhoz elvezessenek. A neten felhalmozott tartalmak végül szerves egységet alkotó roppant egésszé fognak összeállni. Az lesz az igazi Neumann-univerzum, amelyhez mindenki a saját igényeinek legmegfelelőbb módon és mértékben férhet hozzá. Egyetemessége és hatalmassága ellenére ez lesz a tudás demokratizálódásának legpompásabb vívmánya.

Ennél utópisztikusabb reményem, hogy az internet közönsége előbb-utóbb felnő a technológia nagyszerűségéhez. Hogy a szenny terjesztése egy határon nem megy túl, hogy a rosszindulat alábbhagy, hogy a bunkóság lokalizálódik. Hogy az online generációk netpolgára magas erkölcsiségű, segítőkész, toleráns, művelt ember lesz, aki nem rombolásra, nem alantas, hanem hasznos és teremtő dolgokra használja az emberiségnek ezt a korszakos vívmányát.


Gutenberg Galaxis, Neumann-univerzum, online létezés

Az irodalmi mű világhálós információvá válik, a szemantikus web révén az internet világarchívummá nő.  Neumann-univerzum: az emberi tudás új minőségű távlata. – Internet, világháló, online publikálás, könyv, könyvnyomtatás, digitális szöveg, Gutenberg-galaxis, Neumann-univerzum, szemantikus háló, online generációk, világarchívum