A királyfi érkezése

Arabella Dolýk

A királyfi érkezése

Ki bontja el a korhadt színfalat
ha várható már Hamlet érkezése
kik állnak majd a sápadt esti fénybe
mikor a színen lassan áthalad

s hogyan lesz úrrá majd a díszleten
és lenni honnan lesz ott csöppnyi mersze
hol bölcsek óvnak bús bolondot: persze
még jár neki a feddő intelem

s megilleti a jog, király legyen
hiába mondja bárki: gaz és álnok
ha szívelik a hívnél hívebb dánok.

De mégis űzni fogják messze-távol
hiába jön meg sápadt éjjelen
és lép elő a színpadi homályból.

Balla D. Károly fordítása

Egy kis tangó Arabellával

Volt egyszer egy Kistangó. Pilinszky, Ted Hughes

volt egyszer egy kistangóNagyon jó kis kulturális késdobáló színesítette a magyar irodalom online palettáját tíz évvel ezelőtt. Igazság szerint nem tudom, mikor és miért szűnt meg, mint ahogy az is csak dereng, mejik szerkesztő kért tőlem anyagot; lehetőleg valami érdekességet, különlegességet. Mivel éppen Pilinszky-évforduló volt és mivel akkor csaknem heti rendszerességgel váltottam levelet Arabella Dolýkkal, így adta magát, hogy az ő (a két költőóriást és Sylvia Plathot is megidéző) versének fordításával rukkoljak ki. Az eredeti megjelenési hej már régóta nem érhető el, Arabellával is nagyon ritkán váltok levelet, régóta nem fordítottam tőle semmit (ő pedig a lelkes kezdet után megrekedt regényem cseh nyelvre ültetésével); viszont az akkori publikáció kedves emlék, fogadjátok illő rajongással.

(Mivel korábbi keletkezésű, a versben és aláírásában még hagyományőrző elipszilonok fordulnak elő)

Arabella Dolýk:

TED HUGHES PILINSZKYT FORDÍTJA

Egy híd, egy forró betonút
A bridge, and a hot concrete road –

Pilinszkyt fordítja Hughes
a kataton alkonyatban és
ahogy mindig Sylviára gondol
nem tud nem gondolni rá
mintha ez a vers is
ez is elsőtől az utolsó soráig
mi másról is
mi másról lehetne egyáltalán

Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Do you still remember? First there was the wind.
And then the earth. Then the cage.

Vagy a ketrec volt legelőször
emlékszel a ketrec a rács amely
fogva tart vágyat szerelmet
a ketrec volt előbb
abból fútt a szél
abból szemerkélt a föld
abból állt össze a világ egésze

Hughes Pilinszkyt fordít
csupa üres reflex lenne
szavakat szavak mellé
ha közben nem gondolna
mert nem tud nem gondolni rá
mintha ez a vers is
ez is elsőtől az utolsó soráig
mi másról is
mi másról lehetne egyáltalán

Years are passing. And years. And hope
is like a tin-cup toppled into the straw.
Esztendők múlnak, évek, s a remény –
mint szalma közt kidöntött pléhedény

úgy mered Hughes a Pilinszky-versben

Fordította Balla D. Károly

Utólag még annyi megjegyzést, hogy az eredeti magyar Pilinszky-sorok a magyarra fordított versszövegben nem keltenek ojan erős vibrálást, mint az idegen nyelvű környezetben. Utólag azt gondolom, ezeket nem kellett volna így hagynom, hanem úgy kellett volna tennem, mintha idegen nyelvből én fordítanám őket másmilyenné, nem ojanná, ahogy PJ megírta. Ez akkor nem merült fel bennem, a magyar-angol-cseh-magyar odavissza-átültetés így is megkavarja a dologokat, de talán a magyarból magyarba visszafordítás eredetitől elütő jellege még izgalmasabbá tette volna a kísérletet.

arabella dolyk, pilinszky, hughes

Az eredeti megjelenés a Kistangó online irodalmi portálon

Pilinszky János

A szerelem sivataga

Egy híd, egy forró betonút,
üríti zsebeit a nappal,
rendre kirakja mindenét.
Magad vagy a kataton alkonyatban.

Mint gyűrött gödör feneke a táj;
izzó hegek a káprázó homályban.
Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,
vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.

Nyár van és villámló meleg.
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.

Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Tűz és ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex.

És szomjuság. Én akkor inni kértem.
Hallom ma is a lázas kortyokat,
és tehetetlen tűröm, mint a kő,
és kioltom a káprázatokat.

Esztendők múlnak, évek, s a remény –
mint szalma közt kidöntött pléhedény.

János Pilinszky

The Desert of Love

A bridge, and a hot concrete road –
the day is emptying its pockets,
laying out, one by one, all its possessions.
You are quite alone in the catatonic twilight.

A landscape like the bed of a wrinkled pit,
with glowing scars, a darkness which dazzles.
Dusk thickens. I stand numb with brightness
blinded by the sun. This summer will not leave me.

Summer. And the flashing heat.
The chickens stand, like burning cherubs,
in the boarded-up, splintered cages.
I know their wings do not even tremble.

Do you still remember? First there was the wind.
And then the earth. Then the cage.
Flames, dung. And now and again
a few wing-flutters, a few empty reflexes.

And thirst. I asked for water.
Even today I hear that feverish gulping,
and helplessly, like a stone, bear
and quench the mirages.

Years are passing. And years. And hope
is like a tin-cup toppled into the straw.

Translated by Ted Hughes and János Csokits