A kárpátaljai magyar irodalomnak az a része, amely kárpátaljai, egyre kevésbé tekinthető irodalomnak, amely pedig irodalomnak minősíthető, az egyre kevésbé kárpátaljai.

Azt, hogy kárpátaljai magyar irodalom nincs, még mindig könnyebb bizonyítani, mint azt, hogy van.

Bármilyen találó is legyen egy címke, egyben torzít és leegyszerűsít is; ennek kockázatát vállalva legutóbbi írásaimban mégis két újabbal növeltem számukat; éspedig: „ahhoz képest irodalom” és „újraközlő irodalom”. Szeretnék mindkettőről külön is szólni.

Az alábbi írás közvetlen előzményét egy korábbi cikkem: „Ahhoz képest” irodalom, – megjelent: A Hét (Bukarest) 2000. okt. 12.; illetve egy korábbi könyvkritikám: Újraközlő irodalom – megjelent: Új Holnap (Miskolc), 2002/Nyár megállapításai képezik. A megfigyelt címkézések egész csokrával egészítettem ki a magam alkotta korábbiakat, amelyeket továbbgondoltam új összefüggésekbe helyeztem – ennek ellenére a két korábbi írásra támaszkodó új esszében egyes gondolatmenetek óhatatlan ismétlődnek és a szövegátfedések is jelentősek.

2002-es naplómból: Az esszét eredetileg egy kárpátaljai kulturális melléklet részére írtam, amelyről később kiderült, komolytalan kezdeményezés, visszavettem hát az anyagomat. Aztán felajánlottam a Kortársnak, de nem vállalták a közlését. Így küldtem el a Mozgó Világnak, ahol kifejezett tetszéssel fogadták és nem vártan gyorsan meg is jelent. Mint már annyiszor, naivan most is azt remélem, hogy nyilvánosság előtt zajló érdemi szakmai vitát sikerül írásommal „provokálnom”, de lassan naivitásomnál nagyobb a szkepszisem, így inkább elfogadom a következő címkét: sértődékeny irodalom.

Balla D. Károly

Címkézett irodalom

Aki hosszabb ideje figyeli, milyen jelzőkkel illették irodalmunk kárpátaljai ágát, már pusztán ezekből a címkékből is levonhat bizonyos tanulságokat.

Az 1960-as években „kétírósnak” nevezték, arra utalva, hogy Balla Lászlón és Kovács Vilmoson kívül nemigen akadt említésre méltó alkotónk. A hetvenes években terjedt el a „költészetközpontú” jelző, lévén akkorra egész sor fiatal költő bontott szárnyat, akik a kötelező szocreál körülményei közepette a metaforák világában jobban magukra találhattak, mint a szovjet valóságot forradalmi fejlődésében ábrázolni hivatott prózában. Akadt kritikus, aki az akkoriban megszólaló versírókra a pártünnepélyek ünneplő ruhába öltözött szónokainak a címkéjét ragasztotta. A 80-as években szinte mindent lefedett a „józsefattilások” kifejezés, amikor is a költőpéldakép neve alatt stúdióba tömörült fiatalok szervezete keretében zajlott az irodalmi élet egésze. Ekkor, a nagy szovjet pangásból a peresztrojkába átcsapó években merülhetett fel először a kettős kötődés problematikája: a „szovjet magyarok” elve alapján íróinkra aggatott korábbi címke – „magyarul alkotó szovjet író” – egy újabb fából vaskarikával egészült ki: irodalmunkat hivatalos minősítése ez lett: „formájában nemzeti, tartalmában szocialista”. Ezt a meghatározást kezdte bontani, lazítani a hol óvatosan, hol nyíltabban vállalt vélekedés: amennyire alkotóelemei vagyunk a szovjet népek kultúrájának, annyira részesei vagyunk a magyar nemzeti örökségnek is. (Utóbbit említve illett hangot adni a progresszív, forradalmi hagyományoknak.) Aztán a 80-90-es évek fordulóján a Szovjetunió felbomlásával ennek a kettősségnek az egyik pillére leomlott, és literatúránk ettől kezdve „kárpátaljai magyar irodalom”-ként határozza meg magát.

A 90-es évek az egymással is szöges ellentétben álló minősítések évtizede. Ekkor válik szakmai és laikus körökben is általánossá a vita: vannak-e határon túli magyar irodalmak, avagy irodalmunk egyetemes és oszthatatlan; tartalmi szempontból helyes-e az erdélyi, felvidéki stb. magyar irodalom kifejezés, vagy csupán az összmagyar irodalom formális területi megosztottságáról beszélhetünk; egyközpontú és egységes vagy többközpontú és régiókra tagolt nemzeti kultúránk, irodalmunk, sőt: anyanyelvünk?

A vitát megnyugtatóan azóta sem sikerült lezárni, legkevésbé Kárpátalja esetében. Ugyanis ha el is fogadjuk, hogy valamilyen módon mégiscsak létezik erdélyi, felvidéki, délvidéki vagy nyugati magyar irodalom, ebből még egyáltalán nem következik, hogy a kárpátaljainak is léteznie kell: amit ez a terület irodalomként fel tud mutatni, az csak részben elégíti ki a fogalom ismérveit: ugyan kis számban, de vannak írók, ám nincsenek műhelyek, van líra és epika, de jószerével hiányzik a valódi értekező próza, kritika, dráma; hiányzik a tartalmi és stiláris sokszínűség, nincsenek iskolák és irányzatok; van középnemzedék, de alig maradtak nagy öregek és egyáltalán nincsen utánpótlás; jelennek meg könyvek, de alig jutnak el a közönséghez és kevés kiadványaink között a magasabb mércével is értékelhető; időnként indulnak folyóiratok, de hamar elvetélnek; el-elvétve sor kerül szűk körű irodalmi találkozókra, de nincs szerves irodalmi élet, hiányzik a szakmai vita és az olvasói visszajelzés is roppant esetleges. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy alkotóink egy része jelentősebb sikereit nem idehaza, hanem Magyarországon (sőt: erdélyi, vajdasági, nyugati szakmai körökben!) éri el – ennek oka éppen a helyi „irodalmi viszonyok” kialakulatlansága, a befogadó közeg szemléleti beszűkültsége. Így aztán talán nem is olyan erős túlzás (ön)ironikus megjegyeznem, hogy a kárpátaljai magyar irodalomnak az a része, amely kárpátaljai, egyre kevésbé tekinthető irodalomnak, amely pedig irodalomnak minősíthető, az egyre kevésbé kárpátaljai.

Ezzel a vélekedéssel szemben áll az a nézet, mely szerint irodalmunk él is virágzik, a nehéz kezdet ellenére (mint egy jeles író megállapította), mára „kiásta magát a földből” (úgy is néz ki, mint egy takaros zombi, kajánkodtam magamban). Többen legnagyobb erényünknek, mások hibánknak róják fel a „sorsveréses” megszólalást, a sérelmeink állandó felpanaszolását, az erős tájélményt… Szaporodnak a címkék „küldetéses”-től a „provinciális”-ig.

Ismert az „antológia-irodalom” kifejezés is, hiszen a legkülönfélébb gyűjteményeknek mindig magas volt az ázsiója errefelé. Az ötvenes-hatvanas években ezek képezték az egyetlen megjelenési lehetőséget az önálló kötethez nehezen jutó írók számára. A józsefattilások ötévenként jelentkező antológiáinak is (A várakozás legszebb reggelén, Szivárványszínben, Lendület) részben „íróvá avatás” volt a funkciója, részben, éves gyakoriságúvá válván (Évgyűrűk), folyóiratot pótoltak a 80-as évek végén. Erődemonstrációnak szánták létrehozói a Sugaras utakon c. reprezentatív gyűjteményt (ez volt a hivatalos szovjet kultúrpolitika utolsó „nagy dobása”, amelynek közröhej tárgyát képező címét nem sokkal megjelenése után tragikusan aktualizálta Csernobil); ennek vaskalapos szemléletét volt hivatott korrigálni az 1990-es Vergődő szél, amely valóban híven foglalta össze irodalmunk 1953 és 1988 közti eredményeit. Bővelkedtek antológiában a 90-es évek is: Extra Hungariam, Sors, megírva, Töredék hazácska, Száz szomorú szonett, Nézz töretlen homlokomra – azt hiszem, a címek magukért beszélnek.

Folytatva a jogos címkék számbavételét: nem lehet vitatni a „legek irodalma” kifejezés igazságtartalmát sem, amely a legnagyobb elzártságunkra, a legkevesebb alkotóra és műre, a legkisebb olvasótáborra utal. Viszonyaink egyik jó ismerője meg éppenséggel a „megélhetési irodalom” fogalommal jellemezte tevékenységünk bizonyos eredményeit, és hallottam már ránk vonatkoztatva a „hiányirodalom” kifejezést is.

Tudom, bármilyen találó is legyen a címke, egyben torzít és leegyszerűsít; ennek kockázatát vállalva legutóbbi írásaimban mégis két újabbal növeltem számukat; éspedig: „ahhoz képest irodalom” és „újraközlő irodalom”. Szeretnék mindkettőről külön is szólni.

Az „ahhoz képest” fogalmának bevezethetőségét igazolandó visszautalok az egyetemesség és/vagy regionalitás érintett problémájához. Ugyanis akár az egyetemesség, akár a regionalitás koncepciójából induljunk is ki, a legnagyobb gondban vagyunk, ha a kárpátaljai magyar irodalom mibenlétéről kell véleményt alkotnunk. Ha ugyanis kiindulási pontunk az, hogy nemzeti irodalmunk egyetemes, akkor meg kellene neveznünk azokat a (nyelvi azonosságon túlmutató!) ismérveket, amelyek alapján a kárpátaljai ezen egyetemesség integráns részének tekinthető. Ilyen kritériumok azonban vagy nincsenek vagy mondvacsináltak! Hosszú évtizedeken keresztül elszigetelten fejlődő (fejlődő??) irodalmunk igen jelentősen elhasonult, elidegenült az anyaországitól, óriási fáziskésésben van, akkorák a torzulásai és olyan súlyosak a hiányai, hogy nézetem szerint alkalmatlan az integrálódásra; és hogy a helyzet súlyosabb legyen: az anyaország szellemi élete nincs kellőképpen felkészülve a befogadásra.[1] Ha a másik elképzelés, a regionalitás felől közelítünk, azaz úgy gondoljuk, a magyar irodalom valami többpólusú, többcentrumú alakulat, akkor nyilvánvalóan egyik centrumának és a köréje írható tartománynak a kárpátaljai magyar irodalmat kellene tekinteni – ám ez a feltevés az előbbinél is képtelenebb, mert azt, hogy kárpátaljai magyar irodalom nincs, még mindig könnyebb bizonyítani, mint azt, hogy van. A vanhoz ugyanis olyan ismertetőjegyeket kellene egymás mellé sorakoztatni, amelyekkel, mint fentebb soroltam, sajnos nem rendelkezünk.

Hogy ebben a se-így–se-úgy patthelyzetben valahogy mégis megragadhatóak legyenek azok a tények és eredmények, amelyek irodalom címén Kárpátalján fellelhetők, nos, ebben lehet segítségünkre az „ahhoz képest irodalom” fogalma. Nézzük csak!

Ahhoz képest, hogy nyolcvanegynéhány éve élünk kisebbségben, egészen tűrhetően beszéljük a magyart. Ahhoz képest, hogy 1944-ben a kollektív bűnösség vádját kellett elviselnünk és hogy a nemzeti lét teljes intézményrendszerét felszámolták – ahhoz képest szép, hogy egyáltalán gondolunk az irodalomra. Ahhoz képest, hogy a magyar szó nagyjából tilalmasnak számított, hatalmas eredmény, hogy 1951-ben megjelent az első magyarul írt könyv. Ahhoz képest, hogy a hatvanas években változatlanul tombolt a szocreál és a proletkult, igen dicséretes, hogy ez időben őszintébb hangon is megszólaltak néhányan. Ahhoz képest, hogy az ellenzéki magatartást megtorolták… Ahhoz képes, hogy a nacionalizmus vádját rásütötték… Ahhoz képest, hogy szigorú cenzurális viszonyok uralkodtak… Ahhoz képest, hogy milyen körülmények közt születtek azok a versek, novellák, az a regény… Ahhoz képest, hogy jószerével csak a pártlapban lehetett publikálni… Ahhoz képest, hogy évenként csak 2-3 eredeti könyv jelenhetett meg… Ahhoz képest, hogy 45 évig nem volt folyóirat… Hogy csak 93-ban jött létre az első magánkiadó… Hogy 95-ig csak amatőr színjátszó csoport működött… Hogy egészen mostanáig kellett várni valódi irodalomkritikák megjelenésére… Hogy nincsen Kányádi Sándoruk és Sütő Andrásuk, meg persze Grendel Lajosuk sem… Hogy hiányoznak az igazi szellemi műhelyek… Hogy nincs mód a rendszeres kapcsolattartásra… Hogy műfa­jok és stílusok sokasága helyén űr tátong… Hogy nem áll rendelkezésünkre teljes bibliográfia… Hogy csupán egyetlen összefoglaló monográfiát említhetünk, amely már megjelenésekor elavult… Hogy egyetlen kezünkön megszámolhatjuk… Hogy a fiatalok mind elhagyták… Hogy nincs rá pénz… Hogy nincs rá igény… Hogy nincs, aki jobban…

Ahhoz képest…

Ez az „ahhoz képest”-ség számunkra egyszerre átok és mentség. Átok, mert sajnos elveszi annak lehetőségét, hogy teljesítményünk igazságosan megméressen a nagy egészben, ugyan­akkor szerencsénkre nem is kell attól tartanunk, hogy könnyűnek találtatunk. Azaz: egyszerre jelent negatív és pozitív diszkriminációt: kirekeszt, de kirekesztettségünkben felemel. Egyfajta rezervátum, zárt osztály, ahová elkülönítenek, de ott aztán megbecsülnek. Ez mindenek­előtt közös megítélésünkre érvényes, de bőven adódik alkalom az „ahhoz képest” voltunk egyéni megélésére is.

Még ma is uralkodónak számít például az a gyakorlat, hogy ha beválasztanak bennünket egy testületbe, ha elismerésben részesülünk, sőt, ha publikálunk valahol, akkor nevünk mellé-alá-fölé hangsúlyosan odakerül lakhelyünk, azaz „csak úgy” nem biztos, hogy labdába rúghatnánk, és csupán valamely eredetigazolás révén kaphatunk bebocsáttatást az egyetemes irodalom szentélyébe: a beválasztásra, elismerésre, publikálásra, pályázati nyereményre, meghívásra nem annyira teljesítményünk, mint kisebbségi helyzetünk, netán kifejezetten kárpátaljai státusunk okán érdemesülünk.

Felhozok konkrét példákat. 2000 márciusában az a megtiszteltetés ért, hogy József Attila-díjat kaptam. És itt most nem arról akarok szólni, hogy akkor is, amikor a díjat átadták, és később a sajtóban is mindenütt tévesen másnak neveztek, mint aki a vagyok,  hanem arról, hogy a névsorban mindenki költőként, íróként, irodalomtörténészként szerepelt, egyedül énnálam tartották fontosnak, hogy egy Ungváron megjelenő lapot megnevezzenek munkahelyemül.[2] Azaz esetemben ezúttal is szükség volt valamiféle eredetigazolásra. Ennél is érdekesebb itthoni írótársaim reagálása. Amikor gratuláltak a díjamhoz, a legtermészetesebb módon hozzátették: ideje volt már, hogy Kárpátalja is kapjon egy József Attila-díjat. Vagyis fel sem merült bennük: az elismerésre esetleg egyéni teljesítményemmel szolgáltam rá – nem, szerintük csupán azért lettem díjazott, mert már illett a mi vidékünkre is kiosztani egyet. Félek, lehetett vélekedésükben valami…

Például szolgálhatnak azok a rendezvények is, amelyekre nem egyszerűen – mondjuk – 16 költőt hívtak meg, hanem hangsúlyozottan 10+6-ot, tíz hazait és hat külhonit, még ám pontos kvóták szerint: Erdélyt két hely illeti, a Felvidék, Délvidék, Kárpátalja és Nyugat elégedjen meg eggyel-eggyel. Olyankor, amikor én lehetek az az egy, természetesen legyezgeti a hiúságomat, hogy én vagyok a legszebb hal a nyúlpiacon, sőt, voltaképpen azzal is tökéletesen tisztában vagyok: másképpen nem is nagyon lehet igazságos „reprezentatív mintát” venni a kortárs költészet egészéből – mégis úgy érzem, ilyen esetekben költői mivoltom csak kárpátaljai státusommal párosulva, általa megerősítve tesz engem alkalmassá a hasonló szereplésekre. Pedig én egyáltalán nem szeretnék „ahhoz képest költő” lenni.

A másik fogalom, az „újraközlő irodalom” használatát az teszi indokolttá, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű új mű híján íróink és kiadóink gyakorlatában általánossá vált a korábban már megjelentek állandó újrapublikálása. Az egyszer már könyvben közölt írások sokasága új és újabb könyvekbe vándorol, sőt, lapjaink is régen megjelent kötetek anyagából merítenek szépirodalmat (pl. egy-egy költészetnapi válogatás összeállításakor). Legnevesebb költőinknek az utóbbi évtizedben megjelent vékonyka könyveit felütve és az abban közölt verseket számba véve például arról győződhetünk meg, hogy új és újabb gyűjteményeik javát mindig ugyanaz a törzsanyag képezi. Pontosan ugyanezeket az írásokat láthatjuk viszont minden antológiában és tematikus összeállításban is. Egykötetes költőnk nyilatkozta, verseinek  „válogatott” kiadását tervezi; novellistánk esetében ugyanez már meg is történt: a pár évvel ezelőtti prózakötetet most „válogatott” követte: a kettő anyaga csaknem azonos, az alig 90 oldalas friss kiadványban csupán egyetlen egy új írás van, a többi a korábbi kötet írásainak változatlan újraközlése, még a sorrend is ugyanaz! (Ezt a tényt kívülem, valamilyen szemérmességből talán, senki nem teszi szóvá, mindenki új kötetként kezeli az új című, és a korábbira sehol sem utaló kiadványt. Mosolyogtam, amikor a kötetkét értékelő rövid ismertetésben a hírlapíró azzal kezdte, hogy a kisprózákat kétszer is elolvasta – bár ő nyilván nem arra gondolt, hogy egyszer 8 évvel ezelőtt, egyszer pedig most.)

Hozhatnék más példákat is. Egyik írónk tíz éve már kiadott sikerregényét egy másik kiadó tavaly úgy bocsátotta közre, hogy az első kiadásról nem tett említést. Egy másik írónknak ugyanaz a kisregénye kétszer is megjelent egymásután könyv alakban, előbb két társzerzővel közösen, majd önállóan. Nem tett említést az újrakiadás tényéről az a kiadó sem, amely egy kutatónk művelődéstörténeti lexikonját adta közre, elhallgatva, hogy az anyag néhány évvel korábban egy másik kiadónál már napvilágot látott… Született egy új kárpátaljai folyóirat, azt a látszatot keltve, mintha lenne benne mit közölni (két hasonló korábbi periodikánk nem véletlenül sorvadt el): felületesebb vizsgálódással is megállapítható, hogy a közlemények jelentős része már napvilágot látott más folyóiratokban, sőt, egyéni kötetekből vannak kiemelve (erről a tényről azonban nem mindig esik említés).

Ezek a folytonos újraközlések egyrészt szegénységi bizonyítványt állítanak ki irodalmunkról, másrészt a beavatatlanok megtévesztésének minősülnek: akik nem ismerik a korábbi kiadványokat, hihetik, hogy íróink írnak, kiadóink új könyvekkel rukkolnak elő, pezseg az irodalmi élet – közben pedig „legnagyobbjaink” egy-egy műfajban 30 év alatt létrehozott szépírói életműve belefér egyetlen 100 oldal körüli kötetbe… És bár a sok ismételt publikáció semmit nem von le maguknak a műveknek a értékéből, a pontos adatolás hiánya (vagyis az átvétel és újrakiadás tényének az elhallgatása) bizony mégis „szemfényvesztő irodalmat” eredményez…

*

Azzal kezdtem: minden címkézés torzít. Nyilván az enyém is. Akadhat, akinek életműve nem csupán „ahhoz képest” értékes, és minden bizonnyal integrálódni fog nemzeti literatúránk egyetemességébe; és van, aki eléggé termékeny ahhoz, hogy ne szoruljon folytonos újraközlésekre. Ám a minőség és a mennyiség egyidejű felmutatásának képessége egyre kevesebbekre jellemző, számuk nem nő, hanem csökken: szembe kell néznünk a tehetséges fiatalok elvándorlásával és az utánpótlás teljes hiányával. A ma Kárpátalján élő „legifjabb” írók életkora az „aggastyán” Adyéval azonos… Lassan ragaszthatjuk a következő címkét: „elöregedő irodalom”.

(2002)

Vajon az ilyen mértékben vállalt hagyomány gazdagságot jelent-e vagy szegénységet, felemelő erőt vagy lehúzó koloncot? Egyáltalán: hagyománynak tekinthető-e ez a normakövetés – vagy pedig inkább szamárvezetőnek, sablonnak, olyan klisének, amelyet csak rá kell nyomni az üres papírra, aztán ceruzával kisatírozni, és már kész is a kárpátaljai magyar vers.

Balla D. Károly

Hagyomány vagy klisé?

Rögzült motívumok az utóbbi évek kárpátaljai magyar verspublikációiban

A hagyományról leginkább vagy akkor szoktunk beszélni, amikor vagy túl sok van belőle, vagy amikor túl kevés. Ebben a tekintetben a hagyományt akár a fürdővíz hőmérsékletéhez is hasonlíthatnánk: ha éppen megfelelő, nem törődünk vele, de ha vagy hideg, vagy forró, akkor lázasan csavargatni kezdjük a keverőcsapot. A fürdővízzel azonban sokkal kényelmesebb helyzetben vagyunk, semmint a hagyományokkal, mert egyrészt magunk állíthatjuk be olyan melegségűre, amilyenre szeretnénk, másrészt pedig nincs tudomásunk arról, hogy a szomszéd éppen milyet szeret és kever magának.

A hagyomány kérdése így hát inkább a kollektív fürdőzéshez áll közelebb, ahhoz az alkalomhoz, amikor sokadmagunkkal ülünk egy medencében és vagy éppen megfelelőnek találjuk a közös vizet, vagy pedig úgy érezzük, lehetne melegebb, netán lehetne hűvösebb. Jó esetben több medence is van a fürdőben, ha az egyikben fázunk, átmegyünk a másikba, ha ott meg elönt a forróság, akkor egy harmadikba. Megfelelő mennyiségű medence megléte esetén bizonyosan megtaláljuk a magunk számára legmegfelelőbbet. Ebben a medencében csupa magunkhoz hasonló ízlésű embert találunk, azokat, akiknek a hőérzékenysége, melegigénye, fázékonysága pontosan a mienkkel azonos, így valószínűleg szóba is elegyedünk velük, megbeszéljük, milyen jó kis medence ez a mienk, milyen remek a víz, mi épp így szeretjük, nem igaz?

Igen ám, de valamilyen rejtélyes okból nem elégedünk meg a magunk medencéjének a dicséretével, hanem elrettenve mesélni kezdünk a többiről. „Voltál a hidegben? Hát az valami szörnyű! Miféle emberek lehetnek, akik ott úszkálnak!?” Szó szót követ, és előbb- utóbb arra a következtetésre jutunk, nincs rendjén, hogy itt másféle medencék is vannak, belátásra kellene bírni az abban lubickolókat, megértetni velük, hogy csak a mi medencék hőmérséklete az egészséges, az üdvözítő, és akik másféle vizekhez ragaszkodnak, azok megsértik a fürdő szellemét, idegen szokásokat követnek, nagyjából és egészében gazemberek és árulók. Követelni kezdjük, hogy saját emberünket nevezzék ki fürdőmesternek, olyan megbízható és elkötelezett valakit, aki minden medencébe a mi vizünket engedi.

A kárpátaljai magyar irodalom egyetlen langyos kis medence, és a fürdőzők legfeljebb aközött választhatnak, hogy a befolyó csaphoz vagy a túlfolyó lukhoz húzódnak-e közelebb. Mivel a medence nagyon pici, így akik benne vannak, roppant keveset mozognak, és ezt a keveset is pontos vonalak és ívek mentén végzik.

Úszni – azt úgyszólván egyáltalán nem lehet, és többeket azon az alapon tartanak jó úszóknak, hogy valamikor régen tettek néhány erőteljes pillangócsapást, éppen abban az időben, amikor a mellúszás volt kötelező. Ezért nagy tisztelet övezi őket.

Egyáltalán nincs esély ebben a medencében valamilyen új úszásmód kipróbálására, szóba sem jöhet a vízipóló vagy vízi balett, így akik véletlen’ balettezni szeretnének, új medencét kell építeniük, ám amikor kiszállnak az anyamedencéből, számíthatnak az ottmaradók meg-nem-értésére és megvetésére, így jobban teszik, ha egy egészen más fürdőterületen alapítanak saját medencét.

A medence törzsközönsége nagy idegenkedéssel szemléli azt az úszómestert is, akinek korábban elkülönített saját sávja volt az azóta bezárt uszodában, ám most ugyanebben a langyosban végez szapora tempókat. A környékén keletkező hullámokkal a többiek egyszerűen nem tudnak mit kezdeni.

Néhányan, akiknek elegük lett a langyos vízből, de más strandra mégsem akarnak átköltözni, úgy oldották meg a helyzetüket, hogy szárazgyakorlatokat végeznek a medence szélén, itt készítik úszásaikat, amelyeknek aztán távolabbi, általában hidegebb vizű medencék adnak otthont. Ezek az idegenben úszók ugyancsak számíthatnak a langyos víz lakóinak irigységére és arra, hogy megszólják őket, amiért nem a saját medencéjükben érnek el versenyeredményeket.

Azt mondtam, hogy a mi medencénknek a klímája és körülményei közepette kirajzolódtak azok az ívek, amelyek mentén mozgás végezhető. Képes beszédemmel – valószínűleg mindenki megértette – azt kívántam állítani, hogy a kárpátaljai magyar irodalomnak kialakult egy szűk térbe szorított szabályrendszere, így arra az irodalmi magatartásra, amely megfelel ezeknek a szabályoknak, azt mondjuk, hogy hagyományos, és ugyanígy hagyományosnak tekintjük az e keretek között fogant műveket. Íróink többsége azt vallja, hogy ennek a hagyománynak nemcsak meg lehet felelni, hanem szinte kötelező is, ezt várja az olvasó, ezzel lehet szakmai és közönségsikert aratni, ezt igénylik a kárpátaljaiságra áhítozó szerkesztők és műsorszervezők; illetve, emelkedettebben: ez jelenti az anyanyelv ápolását, ez fokozza a szülőföld iránti ragaszkodást, ez szolgálja a nemzeti identitás megerősítést; vagyis: a kárpátaljai magyarság nemzeti hagyományainak a megőrzését.

A költészetre szorítkozva megpróbálom felvázolni azokat a főbb ismérveket, amelyek a kárpátaljai magyar poézis fenti értelemben vett hagyományát képezik. Konkrétabban fogalmazva: nézzük, milyen is a hagyományos (egyben tipikus) kárpátaljai magyar vers.

I. A kárpátaljai magyar vers alaki szempontból mindenképpen kötött formájú, lehetőleg magyaros, vagyis hangsúlyos verselésű (néha inkább csak szótagszámláló). Itt meg szoktam említeni, hogy nálunk még szonettkoszorút is írtak már ősi nyolcasokban és gyakran még a képversek is rímelnek, de általánosan is érvényes a megállapítás, hogy az időmérték ritka vendég nálunk, mint ahogy a kötetlen forma is, a vizuális vagy akusztikus költészetnek, pláne a költői performansznak, az installációnak és a digitális megjelenésnek pedig egyáltalán nincsenek hagyományai. A kárpátaljai magyar vers okvetlenül papírra van nyomtatva és nagy valószínűséggel keresztrímes négyes szakaszokra oszlik.

II. A tartalmi vonatkozások általános és átfogó jellemzésére itt nem vállalkozhatom, bár lehet, hogy egy ilyen vizsgálatból is érdekes következtetések lennének levonhatók, azt azonban megkísérlem, hogy felvázoljam, témájuktól, tárgyuktól függetlenül melyek azok a tipikus és hagyományos tartalmi motívumok, amelyektől egy vers jellemzően kárpátaljainak és kisebbséginek minősül. Fogalmazhatnék úgy is, hogy ezek a költészetbéli kárpátaljaiság szükséges és általában egyben elégséges kellékei.

1. Kívánatos, hogy a kárpátaljai magyar versben sor kerüljön a nemzeti múlt példázatos megidézésére, a sikerek feletti elfogultsággal, a bukások feletti búsongással. Feltűnnek a nagy történelmi és irodalmi alakok, csaták, történelmi események, ezek egy része szűkebb-véknyabb szálon Kárpátaljához kötődik: Rákóczi, Munkács vára, Verecke.
2. Gyakran ehhez kapcsolódóan jelennek meg a mitologikus elemek: utalások az Ó- vagy Újszövetségre, netán a népi hitvilág motívumaira. Ide sorolhatjuk a nyíltabb vagy burkoltabb folyamodást istenhez (leggyakrabban segélykérésként, ritkábban a hűség megvallásával vagy bűnbánattal, netán számonkéréssel).
3. A legtipikusabb és legnépszerűbb versekben szinte mindig megtalálható a tájelemek és természeti erők szimbolikus megjelenítése. A fagy és tél mindig gonosz és gyilkol-sanyargat, a fák, a virágok, a madarak mindig szenvednek, az alkony fejszeélű, az árnyék véres.
4. Az elsőül említett három elem: a nemzeti múlt, a mitologikus és természeti elemek megjelenítése általában a sorsverés felpanaszolását szolgálja, és a kárpátaljai magyarság múltjával és jelenével állítódik párhuzamba. Rákóczi a népcsoport szabadságának, Zrínyi Ilona az idegen erőfölénnyel szembeszálló helytállásnak, Mikes Kelemen az idegen országban magyarságát gyakorló értelmiségének a metaforája. Ilyen közvetett, de néha közvetlenebb  formában is – sugallja a hagyomány – illik utalni az üldöztetésre, kitaszítottságra, árvaságra, szegénységre. Ide sorolhatók a haza fogalmával összefüggő verselemek, amelyekre nem fogok külön kitérni, mert egy hosszabb tanulmányomban talán sikerült bemutatnom, hogy a kárpátaljai magyar költő a HAZA szót a hazátlanság, a hontalanság metaforájaként használja. [1] 
5. A balsors és fenyegetettség verseinkben gyakran oly mértékű, hogy a végső elveszejtés, a pusztulás, a teljes kilátástalanság rémképét is felveti: nincs kiút, nincs menekvés, nincs remény, elveszünk, elsüllyedünk.
6. Ezekkel ellentétbe állítottan találkozunk a mindenek dacára vállalt helytállás és kitartás hősi pózaival: költőink a hagyomány apostolaiként ott állnak a nyelvhatár sziklafokán, az identitás bástyáján, szablya gyanánt suhogtatják pennájukat és ugyanilyen kitartásra buzdítják sorstársaikat.
7. Végül sok versben ez a panaszáradat és a töméntelen rémség után mégis felfénylik a remény, érdemes hinni még, bizakodni valami jóban, szépben, abban, hogy megmenekülünk, hiszen a zsarnok tél után jönnie a felszabadító tavasznak, kinyílnak az ibolyák és kikericsek.

A kisebbségi tipródásnak ezen elemei szándék és tehetség szerint szabadon variálhatók, egybemoshatók vagy tovább árnyalhatók és tetézhetők, gondolati párhuzamba és ellentétbe állíthatók egymással és más elemekkel, beágyazhatók bölcselkedő és alkalmi, leíró vagy akár szerelmes versekbe.

III. A formai és tartalmi jegyekkel összhangban befogadhatóságát illetően a kárpátaljai magyar versnek minél közérthetőbbnek kell lennie, kerülnie kell a túlzottan merész asszociációkat, a durva kifejezéseket, a groteszket és abszurdot, komolyan kell vennie magát, vagyis illik mellőznie a nyelvi humort csakúgy, mint az irónia finomabb vagy erősebb formáit. Hagyománytisztelő kárpátaljai magyar költő nem lehet cinikus, nem teheti nevetség vagy gúny tárgyává a szent fogalmakat, azaz meg kell felelnie annak az elvárásnak, hogy mindenkor okosan és szépen, felelősséggel és közösségi kiállással szóljon mások nevében, azok nevében, akik közül vétetett.

Fenti megállapításaimat több évtized verstermésének ismeretére alapoztam, a tartalmi motívumokat bemutató alábbi példáimat azonban az elmúlt néhány esztendő publikációiból választottam, kizárólag olyan kiadványokból, amelyek 1998-nál nem régebben jelentek meg (tudva, hogy maguk a versek jóval korábban is keletkezhettek, de a friss közlés bizonyítja, hogy ma is érvényesek.)

Mielőtt az idézetek bemutatására sor kerülne, szeretném leszögezni, hogy sem a fenti fejtegetéssel, sem példáimmal nem magukat a verseket, pláne nem a költőket minősítem. Hogy egy versnek mekkora a művészi értéke, azt meggyőződésem szerint NEM az általam benne felfedezett jegyek megléte vagy hiánya határozza meg, még csak nem is az, hogy a fentiekben vázolt értelemben hagyományosak-e vagy sem. Célom nem az esztétikai értékelés, csupán egy megfigyelt jelenség bemutatása, amelyhez alább kiragadott citátumokat társítok. Az idézetek döntő részben egyébként Kárpátalja alighanem legnépszerűbb költőjének 1998-ban kiadott kötetéből valók, úgy éreztem, ezekkel demonstrálhatók leghitelesebben azok a motívum-csoportok, amelyektől egy kárpátaljai verset egyértelműen kárpátaljainak érzünk.

1. A nemzeti múlt példázatos megidézése, történelmi alakok, író-elődök, csaták, történelmi események (Ahol az egész vers „erről szól”, ott csak verscímet idéztem.)

„a többiek – mind Árpád vére – / húsz férfi hullott ott a sírba”[2]

„a fenyőkön fésült szelek még rebegik / Verecke / Verecke”[3]

„Ki kért, hogy magos Déva várba / más helyett befalazd magad!”[4]

„Miféle Déva-vár, magam lakom benne”[5]

„Munkács vára 1688. január 17-én, (még) Zrínyi Ilona idejében”[6]

„Gondolatok Zilahon a Wesselényi-szobor előtt”[7]

„Levél Zágonból Rodostóba”[8]

„a pusztulásban magam is Mikes Kelemen vagyok”[9]

„Kölcseyhez”[10]

„Bocsássatok meg, / Kölcsey, Ady…”[11]

„Petőfi kardja (A költő beregszászi szobránál)”[12]

„Petőfi-emléktábla”[13]

„a régi fegyverek szavával / be nem borít egy március morálja”[14]

„elmormolják a temetők; / visszhangozzák a harcmezők”[15]

„Illyés Gyula fejfája előtt”[16]

2. Vallási elemek; utalások a Bibliára, folyamodás istenhez

„széthull az Éden”[17]

„Isten kezében Biblia”[18]

„kidöntve ím’, a golgotás kereszt”[19]

„András-kereszt, júdás-pénz”[20]

„bábeli nyelvünk / Isten érti csak”[21]

„A gladiólusz hálátlan tőre / kezet emelt a Teremtőre.”[22]

„Meddig szenvedjük / ragaszkodásodat, Uram?”[23]

„Uram, fordítsd arcod / szegény mezőinkre”[24]

„válts meg engem az Úr nevében”[25]

„az Isten is elhagyott”[26]

„Ne hagyj magamra, Istenem”[27]

„Ne verj meg, Úristen, / lassú tűzhalállal”[28]

„segíts meg, álmok istene”[29]

„Adj társat, Uram”[30]

„terítsd rám, Uram, felleged”[31]

„Elfordult tőlünk az Isten”[32]

„Isten / izzadt kék inge / a világra / ráhűl / révületlenül”[33]

„Mosolyodj el már / egyszer, Uram, / adj testemre / patyolat inget”[34]

„napját eloltja az Isten”[35]

„az Úristen ege hasztalan dörög.”[36]

„Uram, én maradok tiszta hittel. … Uram, engem is tövis tépett.”[37]

„s ha megszületnék mégis a gyermek, / rejtsd, Uram, kagylók bölcsejébe”[38]

„Íme, az életem, az én megjárt utam. / Tedd rá a pecsétet, ha gondolod, Uram.”[39]

3. A tájelemek, a növény- és állatvilág, az év- és napszakok, a természeti jelenségek szimbolikus megjelenítése:

„Vörösen sírt a láthatár előttünk”[40]

„Sírva rángó sötét vizek”[41]

„Az ég szép homloka beverve / és dől a hóhalál kegyelme”[42]

„a táj … elvérzik a kegyetlen télben”[43]

„Csak hó, csak sár, csak füst, halálod /…/ csak köd, szemét, hiába várod / nem nyílik nyár ebben a télben”[44]

„Mögöttem riadt farkasok, / a rügyek nesztelen lapulnak”[45]

„erdők sűrűjében / elvérzenek a farkasok”[46]

„Az ősz elfáradt. Felzokog.”[47]

„a virágok is / vörösre sírták szemüket”[48]

„Egy koranyári vasárnap este / az alkonyt halálra sebezte”[49]

„összeaszott rögök / napszúrásos fogvacogása hallik”[50]

„A dolgok fáit szél tépázza, / felriad a sok gond-madár”[51]

„Reszkessen rózsafa leverten, / kökény kiáltsa: szenvedek![52]”

„A kert testén fagy meneteljen, / hulljon rá tompa rettenet”[53]

„Halál az éj.  … tél-kísértet … fagyok seregeinek… sírigfáj-marása [54]

„fejszeélű alkonyat”[55]

„míg felszívja a hús szagát, / beleremeg a hold”[56]

„egymást zabálják fenn a csillagok”[57]

„Szegény akác, / te, cellatársam”[58]

„láncon tipródnak a szelek”[59]

„Az őrült csend most megfojtja a tájat”[60]

„egy árnyék elvérzett a hóban”[61]

„velőt szaggató jégzengésben”[62]

„Kőország jégnap jégvilág”[63]

„Fagyok prizmáin keresztül / korbács izzik a kőben”[64]

„Fölsebez minden téli ág”[65]

„hétrét görnyednek csúf határok”[66]

„Fogyóhold silány ezüstje harsog”[67]

„bagolyszárny-felhő húz át az éjszakán”^[68]

„késeket dobáltunk a gyűlölt éj falába, / míg tűz alá nem vette a nap a bérceket.”^[69]

4. A sorsverés közvetlen vagy közvetettebb felpanaszolása (üldöztetés, kitaszítottság, hontalanág, árvaság, szegénység).

„elhagyott hajlék / gazzal benőtt udvarán”[70]

„barna mosolyú gesztenyék / őrzik a börtönt”[71]

„a harcmező két oldalán”[72]

„a sebesültek vergődését hallom”[73]

„A halottakat ki bírná megszámolni”[74]

„A sors kiszemelt, hogy megálljad, / amíg elillan a jövőd”[75]

„istentelen feltámadás, / örök kárhozat és ígéret”[76]

„Közös sorsért, közös HAZÁÉRT / sikoltoznak a gesztenyék”[77]

„Fekszem a sárban temetetlen, / varjak intézik sorsomat”[78]

„Ott bujdokol a génjeinkben / egy jégkorszaknyi rémület”[79]

„Feltépték elgennyedt sebem, / bíbor vetésem letarolták”[80]

„Az anyaföld / rongyokba rejti / csonka testét”[81]

„Ítélet nem volt. Kegyelmet sem várhat, / ki vére hulltán daccal hallgatott”[82]

„kötésig süllyedve fekete rabságba”[83]

„szögesdrót-szigorú határait / fejünk fölött elrángatta a század”[84]

„Itt hörög még az éhes század / a lánckerék csontokat őröl”[85]

„Cellánkban szürke tónus ácsorog”[86]

„Száműz vagy beszippant ez a közeg”[87]

5. A végső elveszejtés, a pusztulás, a hazátlanság, a teljes reménytelenség rémképe

„sodródnak reménytelenül / túlterhelt álomhajók”[88]

„Csak hó, csak sár, csak füst, halálod”[89]

„véred felissza a pokol”[90]

„reggel madár, / délben kötél, / este hétsingnyi szemfedél”[91]

„megfojtják álomnyájamat / a hajnalból font kötelek”[92]

„A költő térdig vasban áll. / Fölötte elzúg a halál. / És mire szólni érkezik, / már minden elsötétedik.”[93]

„mikor végre / oázist lelünk, / a folyó fölött / fennakad szemünk”[94]

„Ebből a szakadékból / már semmi ösvény nincsen, / ki ide érkezett, / annak reménye sincsen”[95]

„fuldoklunk csak iszamos csatakban / – egy hirtelen süllyedő országrészen”[96]

„…száraz, nagy sivatagorkán / Óceánként zúdul mennydörögve / Hogy elnyelhessen mindent mindörökre”[97]

„E rozoga ország-akolnak / Résein menekül a holnap”[98]

„pusztulásig vigyorog / és tartja tenyerét / a nyomorúság”[99]

Különösen jellemző idézetek: 4 költő 7 különböző verséből:

„Irgalmat senki sem remélhet”[100]

„Lázadni bizony lehetetlenség”[101]

„Nincs megváltás, sem megbocsátás, / sem ég, sem föld, mely befogad”[102]

„hazátlanok közt hontalan vagyok”[103]

„nincs hová elbujdosni sem”[104]

„Világos immár: nincs menekvés”[105]

„nincsen számodra sehol menedék”[106]

6. A mindenek dacára történő helytállás és kitartás hősi vállalása:

„Úgy pusztulunk el, mint a gladiátorok”[107]

„Hitünk kemény lesz, mint a gránit”[108]

„Testünk a szélnek ellenáll, / mert küldetés ez, hatalom”[109]

„mégis lábunkat vetjük ez ibolyányi földön”[110]

„ne hagyd, hogy a kard rozsdát teremjen”[111]

„ki fejet nem emel / az szolga marad”[112]

„A küzdelmet itt újra vállalod”[113]

7. A mégis felfénylő remény, bizakodás valami jóban, szépben:

„Fellobog néhány dália, / hiszi, érdemes hinni még”[114]

„míg mormolja a Miatyánkot, / elkínzott arcunk felderül”[115]

„dudva / vagy ibolya / csak kivirít”[116]

„A vár körül felzeng az ének: / »Ne csüggedj el, kicsiny sereg…«”[117]

„Szánt, hogyha kell, vet és arat / a nép. A szélben megfogódzik / kemény talpával. S megmarad.”[118]

„Ugocsában itthon vagyunk”[119]

„e táj emel fel, hogy megtarthassam őt”[120]

„csak őrizz meg bennünket, édes / édes anyanyelv!”[121]

„lehet remény itt a büszke létre”[122]

Íme, a hagyománytisztelet jegyében fogant kárpátaljai magyar vers megrögzült motívumai, sőt: építőelemei, mert talán a felhozott száznál több idézet hihetővé teszi, hogy akadnak olyan költemények e tájékon, amelyek kifejezetten ezekre az elemekre épülnek, és nem ritkán egyazon versen belül vonul végig szinte a teljes kínálat.

Eldönteni nem tudom, így nyitva hagyom a kérdést, hogy vajon az így értelmezett és ilyen mértékben vállalt hagyomány gazdagságot jelent-e vagy szegénységet, felemelő erőt vagy lehúzó koloncot. Mint ahogy azt sem tudom, egyáltalán hagyománynak tekinthető-e vagy pedig inkább szamárvezetőnek, sablonnak, olyan klisének, amelyet csak rá kell nyomni az üres papírra, aztán ceruzával kisatírozni, és már kész is a kárpátaljai magyar vers.

Azzal kezdtem, a hagyománnyal akkor gyűlik meg a bajunk, amikor vagy túl sok, vagy túl kevés van belőle, mint ahogy a fürdővízzel is csak akkor foglalkozunk, ha forró vagy hideg. Nos, a mi kis medencénkben alighanem másként vetődik fel a probléma: itt már mintha csak az önmagáért való hőmérséklet terpeszkedne, kiszorítva magát a vizet, amelynek az illúzióját csupán a verejték idézi fel.

(2001)

[1] A hontalanság metaforái avagy a kárpátaljai magyar költők haza-komplexusa. In: A hontalanság metaforái,  Bp., 2000

[2] Füzesi Magda: Kósa Anna balladája. Táj gesztenyékkel, Hatodik Síp–Mandátum, Beregszász-Budapest, 1998 [a továbbiakban: TG]

[3] Balla D. Károly: Tövisek közt. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[4] Füzesi Magda: Küldetés. TG

[5] Füzesi Magda: Tavaszi szélben. TG

[6] Fodor Géza, verscím. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[7] Füzesi Magda, vers-alcím. TG

[8] Füzesi Magda, verscím. TG

[9] Füzesi Magda: Levél Zágonból Rodostóba. TG

[10] Füzesi Magda, verscím. TG

[11] Füzesi Magda: Kollázs. TG

[12] Balla Teréz, verscím és alcím. Hatodik Síp, 98/3

[13] Ferenczi Tihamér, verscím, Vízjel, Hatodik Síp Alapítvány–Mandátum Kiadó, Beregszász.Budapest, 2000

[14] Balla D. Károly: És megremegsz. Halott madárral, Pro Pannonia, Pécs, 1999.

[15] Vári Fábián László: Téli táj koporsóval. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[16] Vári Fábián László, verscím. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[17] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, III. TG

[18] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, II. TG

[19] Nagy Zoltán Mihály: Új csillagon. UngBereg, 1999

[20] Tárczi Andor: Mondóka, In: Ivaskovics József–Tóth Lajos: Ének a porban, Tárogató kiadó, Ungvár, 1999

[21] Füzesi Magda: Befejezett mondat. TG

[22] Vári Fábián László: Virágrománc. Napút, 1999/9.

[23] Füzesi Magda: Egy lenvirág reggeli imája. TG

[24] Füzesi Magda: Egy lenvirág reggeli imája. TG

[25] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, II. TG

[26] Füzesi Magda: Levél Zágonból Rodostóba. TG

[27] Füzesi Magda: Más-kor. TG

[28] Füzesi Magda: Dúdoló. TG

[29] Füzesi Magda: Fohász. TG

[30] Füzesi Magda: Ádám imája. TG

[31] Füzesi Magda: Emelj magasba. TG

[32] Tárczi Andor: Már karácsonyra, In: Ivaskovics József–Tóth Lajos: Ének a porban, Tárogató kiadó, Ungvár, 1999

[33] Ferenczi Tihamér: Ráhűl. In: Tízévkönyv, Hatodik Síp Alapítvány–Mandátum Kiadó, Beregszász.Budapest, 2000

[34] Vári Fábián László: A tenger nevében. Magyar Napló, 2001/ápr.-máj.-jún.

[35] Vári Fábián László: Kisasszony-napra. Hitel, 1998/9

[36] Vári Fábián László: Feslik a setét. Hitel, 2001/7

[37] Tárczi Andor: Maradok. In: Ivaskovics József–Tóth Lajos: Ének a porban, Tárogató kiadó, Ungvár, 1999

[38] Vári Fábián László: Kisasszony-napra. Hitel, 1998/9

[39] Vári Fábián László: Mint vérző pólya. Hitel, 2000/6

[40] Fodor Géza: Zölderdőtűz. Hatodik Síp, 98/2

[41] Nagy Zoltán Mihály: Kibontja könnyes recehártya, Hatodik Síp, 98/3

[42] Vári Fábián László: Téli táj koporsóval. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[43] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, I. TG

[44] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, III. TG

[45] Füzesi Magda: A jégkorszak után. TG

[46] Füzesi Magda: Ezredvégi ballada. TG

[47] Füzesi Magda: Tájoló. TG

[48] Füzesi Magda: Egy lenvirág reggeli imája. TG

[49] Vári Fábián László: Virágrománc. Napút, 1999/9

[50] Füzesi Magda: Egy lenvirág reggeli imája. TG

[51] Füzesi Magda: Szőttes pirossal, feketével. TG

[52] Füzesi Magda: Ima mindenkor. TG

[53] Füzesi Magda: Ima mindenkor. TG

[54] Füzesi Magda: A jégkorszak után. TG

[55] Füzesi Magda: Akác. TG

[56] Füzesi Magda: Johanna. TG

[57] Füzesi Magda: Más-kor. TG

[58] Füzesi Magda: A városszéli fákhoz. TG

[59] Füzesi Magda: Nézőpont. TG

[60] Füzesi Magda: Téli éjszakán. TG

[61] Füzesi Magda: Árnyék a hóban. TG

[62] Vári Fábián László: Téli táj koporsóval. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[63] Fodor Géza: Kőország, mélykékebb tél. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[64] Fodor Géza: Kőország, mélykékebb tél. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[65] Fodor Géza: Kőország, mélykékebb tél. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[66] Tárczi Andor: Itt hörög még. In: Ivaskovics József–Tóth Lajos: Ének a porban, Tárogató kiadó, Ungvár, 1999

[67] Nagy Zoltán Mihály: Új csillagon. UngBereg, 1999

[68] Vári Fábián László: Mint vérző pólya. Hitel, 2000/6

[69] Vári Fábián László: Mint vérző pólya. Hitel, 2000/6

[70] Nagy Zoltán Mihály: Kibontja könnyes recehártya. Hatodik Síp, 98/3

[71] Füzesi Magda, Fekete, fekete, Hatodik Síp, 98/4

[72] Füzesi Magda, Fekete, fekete, Hatodik Síp, 98/4

[73] Füzesi Magda, Fekete, fekete, Hatodik Síp, 98/4

[74] Füzesi Magda, Fekete, fekete, Hatodik Síp, 98/4

[75] Füzesi Magda: Küldetés. TG

[76] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, III. TG

[77] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, I. TG

[78] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, II. TG

[79] Füzesi Magda: A jégkorszak után. TG

[80] Füzesi Magda: Más-kor. TG

[81] Füzesi Magda: Rövidfilm. TG

[82] Füzesi Magda: Téli éjszakán. TG

[83] Füzesi Magda: Tavaszi szélben. TG

[84] Balla D. Károly: Tövisek közt. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[85] Tárczi Andor: Itt horog még. In: Ivaskovics József–Tóth Lajos: Ének a porban, Tárogató kiadó, Ungvár, 1999

[86] Nagy Zoltán Mihály: A résen át. Napút, 1999/9.

[87] Nagy Zoltán Mihály: A résen át. Napút, 1999/9.

[88] Nagy Zoltán Mihály: Kibontja könynes recehártya. Hatodik Síp, 98/3

[89] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, III. TG

[90] Füzesi Magda: Szőttes pirossal, feketével. TG

[91] Füzesi Magda: Gondban. TG

[92] Füzesi Magda: A hiány tükrében. TG

[93] Füzesi Magda: A hiány tükrében. TG

[94] Füzesi Magda: Befejezett mondat. TG

[95] Füzesi Magda: Arasznyi történelem. TG

[96] Fodor Géza: Új Atlantisz. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[97] Fodor Géza: Amikor a fekete hold kilép a Bakból. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[98] Tárczi Andor: Már Karácsonyra. In: Ivaskovics József–Tóth Lajos: Ének a porban, Tárogató kiadó, Ungvár, 1999

[99] Zselicki József:  Comedia. Napút, 1999/9.

[100] Füzesi Magda: Szőttes pirossal, feketével. TG

[101] Ferenczi Tihamér: Öregszem, Hatodik Síp, 98/1

[102] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel. TG

[103] Füzesi Magda: Más-kor. TG

[104] Füzesi Magda: Helyzetjelentés. TG

[105] Vári Fábián László: Kisasszony-napra. Hitel, 1998/9

[106] Nagy Zoltán Mihály: Új csillagon. UngBereg, 1999

[107] Füzesi Magda: Egy lenvirág reggeli imája. TG

[108] Füzesi Magda: Szőttes pirossal, feketével. TG

[109] Füzesi Magda: Akác. TG

[110] Balla D. Károly: Tövisek közt. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[111] Tárczi Andor: Fohász a költőhöz. In: Ivaskovics József–Tóth Lajos: Ének a porban, Tárogató kiadó, Ungvár, 1999

[112] Zselicki József: Szabadság. Napút, 1999/9

[113] Nagy Zoltán Mihály: Új csillagon. UngBereg, 1999.

[114] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, I. TG

[115] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, III. TG

[116] Zselicki József: Dudva vagy ibolya. Napút, 1999/9.

[117] Füzesi Magda: Küldetés. TG

[118] Füzesi Magda: Johanna. TG

[119] Vári Fábián László: Világtalan csillag. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[120] Ferenczi Tihamér: Szülőföldem. Vízjel, Hatodik Síp Alapítvány–Mandátum Kiadó, Beregszász–Budapest, 2000

[121] Vári Fábián László: Illyés Gyula fejfája előtt. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[122] Nagy Zoltán Mihály: Új csillagon. UngBereg, 1999

Azt, hogy kárpátaljai magyar irodalom nincs, még mindig könnyebb bizonyítani, mint azt, hogy van… – Veszteségeink, hiányaink a kétezres esztendőkre nemhogy enyhültek volna, inkább fokozódtak. Ha illúziók nélkül tekintünk magunkra, be kell látnunk: a kárpátaljai magyar irodalom fogalma továbbra sem egy szerves egészként működő, élő képződményt jelent, hanem különálló műveket és magányos alkotókat, amelyek és akik lehetnek ugyan ismertek, lehetnek sikeresek akár idehaza, akár a nyelvterület egészén, de nincs esélyük arra, hogy a régió szellemi életének a kontinuitását önmagukon és önmagukkal beteljesíthetnék.  (2000)

 

Balla D. Károly

A generációváltás elmarad

A mai napig nem született megnyugtató válasz arra a kérdésre, hogy nemzeti irodalmunkat egységes egészként kell-e, lehet-e értelmeznünk, eközben megemlítve, hogy egyes alkotói és orgánumai az államhatárokon túl működnek, avagy helyesebb, ha úgy tekintünk literatúránkra, mint az egyes régiók több-kevesebb önállóságot mutató irodalmának összességére. Ám akár az egyetemesség, akár a regionalitás koncepciójából induljunk is ki, a legnagyobb gondban leszünk, ha a kárpátaljai magyar irodalom létéről vagy nemlétéről kell véleményt alkotnunk. Ha ugyanis kiindulási pontunk az, hogy nemzeti irodalmunk egyetemes, akkor meg kellene neveznünk azokat a (nyelvi azonosságon túlmutató!) ismérveket, amelyek alapján a kárpátaljai ezen egyetemesség integráns részének tekinthető. Ilyen kritériumok azonban vagy nincsenek vagy mondvacsináltak! A hosszú évtizedeken keresztül elszigetelten fejlődő (fejlődő?) kárpátaljai magyar irodalom igen jelentősen elhasonult, elidegenült az anyaországitól, óriási fáziskésésben van, akkorák a torzulásai és olyan súlyosak a hiányai, hogy nézetünk szerint alkalmatlan az integrálódásra[1]. Ha a másik elképzelés, a regionalitás felől közelítünk, azaz úgy gondoljuk, hogy a magyar irodalom valami többpólusú, többcentrumú alakulat, akkor nyilvánvalóan egyik centrumának és a köréje írható tartománynak a kárpátaljai magyar irodalmat kellene tekintenünk – ám ez a feltevés az előbbinél is képtelenebb, mert azt, hogy kárpátaljai magyar irodalom nincs, még mindig könnyebb bizonyítani, mint azt, hogy van. A vanhoz ugyanis olyan ismertetőjegyeket kellene egymás mellé sorakoztatni, amelyekkel sajnos nem rendelkezünk. Sokkal könnyebb a dolgunk, ha a nincs bizonyító argumentumait kezdjük sorolni: a kárpátaljai magyar irodalomnak gyakorlatilag nincsenek (vagy igen szegényesek) a századokra visszanyúló hagyományai (szellemi és civilizációs szempontból mindig peremterületnek, provinciának számított); nem voltak és nincsenek átütő, kiugró, összmagyar mércével is mérhető tehetségei; évtizedeken keresztül – a II. világháborút követően – nem voltak fórumai, műhelyei, iskolái – ami pedig volt, az vagy a pártos kommunista ideológia szorításában működött vagy a szovjet valóságtól történő elidegenedése miatt azonnal felszámolták; nem alakult ki az irányzatok sokfélesége; elkerülték vidékünket az izmusok, korántsem teljes a műfajok és műnemek skálája: alig van kritikai irodalmunk, dráma-, esszéirodalmunk; nincs sem vizuális-, sem hangköltészetünk, soha nem rendeztek még e tájékon irodalmi installációt vagy happeninget; hiányzik az irodalmi humor; soha nem jelent még meg Kárpátalján utópista és sci-fi mű vagy a közelmúltnál messzibb múltba tekintő történelmi regény; nem áll rendelkezésünkre sem a kárpátaljai magyar irodalom bibliográfiája, sem egy korszerű, a mai helyzetet problémáiban megragadó monográfia (az egyetlen ilyen jellegű összefoglalás már 1990-es megjelenése pillanatában elavultnak volt tekinthető), az utolsó használható összefoglaló antológiánk az 1988-ban lezárt kézirat állapotát mutatja és a még óvatoskodó szerkesztés nyomait viseli; stb., stb. Félő, hogy a negatívumok lennének túlsúlyban az esetben is, ha a megszületett művek nívóját, esztétikai értékét vonnánk szigorú vizsgálat alá: könnyen kiderülhetne, hogy az itt keletkezett szépírói termékek közül alig akad (talán nincs is?) olyan, amelynek igazi művészi hozadéka, netán irodalomtörténeti jelentősége lenne. A „jó”, esetleg „kitűnő”, „remekbe szabott” versek és prózák leginkább csak ahhoz képest azok, hogy hol írattak: még a legkiválóbbnak tartottakat is inkább a körülmények felhajtó ereje, a bennük foglalt tragikus tartalom vagy az izgalmas tényanyag emeli magasba, nem az esztétikum. Ám számszerűleg ezeket az alkotásokat is messze felülmúlja a gyenge, hitvány, összecsapott, nem ritkán ordítóan dilettáns munkák halmaza, amelyek – durva egyszerűsítéssel – korábban a kommunista eszméket, a pártot és annak vezetőit dicsőítették, most meg a sorverést panaszolják fel és a „kisebbségi tipródás” motívumait variálják hősies pózokban és elszántsággal.

A jelen írás a „létezik vagy nem létezik” kérdésének eldönthetőségéhez a kárpátaljai magyar írók generációk szerinti felsorolásával és a veszteségek számbavételével kíván hozzájárulni.

*

0. Vidékünkön, a négy történelmi magyar vármegye (Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros) területén Trianon után létrejött, majd 1945-ben a Felvidéktől is elválasztott, a Szovjetunió kötelékébe szakadt Kárpátalján a II. világháborút követő években mindössze három magyar író élt: Sütő Kálmán (1910-1996) parasztköltő, Sándor László (1909–1993) művészettörténész szakíró, a budapesti hajdani Gorkij Könyvtár későbbi főigazgatója, és a néhány évig Beregszászban időző, későbbi Kossuth-díjas költő: Győry Dezső (1900–1974). E réven őket akár a kár­pátaljai magyar irodalom „nulladik nemzedékének” is nevezhetnénk, ám generációt mégsem alkottak, már csak azért sem, mert Győry már 1949-ben repatriált, s ezt tette 1962-ben Sándor László is. Így a folytonosságot a múlt és jelen között évtizedeken át a nemrégiben nyolcvanhat esztendősen elhunyt beregsomi népi poéta, Sütő Kálmán testesítette meg: az egyetlen olyan alkotó, aki az újabb írórajok indulása idején háború előtt megjelent kötetet tudott maga mögött (Lelkeket jöttem venni, 1936).

1. Az 1944/45-ös államfordulat és a sztálini önkény e régióra is kiterjedő expanziója következtében a kárpátaljai magyarságra a kollektív bűnösség vádja vetült, s a magyar intézményrendszer maradéktalan szétzúzása, a magyar lakosság megfélemlítése érthetően az írástudók elhallgatásával járt. Az évekig tartó kényszerű csendet az akkor Bakó László néven publikáló Balla László (1927–) verseskötete törte meg (Zengj hangosabban, 1951). Ezt követték a további Balla-kötetek, majd a különböző antológiák és almanachok (Új Hang, Szovjet Kárpátontúl, Kárpátok). Az ötvenes évek második felétől kezdődően már bizonyos irodalmi életről is beszélhetünk, és a hatvanas évek derekára nagy számú és lelkes írógárda állt össze. Később sokan elhallgattak, lemorzsolódtak közülük, ám néhányuk több megjelent kötetig is eljutott.

Szóljunk elsőül és külön is a mai napig legnagyobb hatású és a magyar nyelvterület valamennyi régiójában jól ismert Kovács Vilmosról (1927–1977), aki előbb versesköteteivel hívta fel magára az olvasók és a szakma figyelmét, majd 1965-ben megjelent, a kárpátaljai magyarság sorsregényének nevezett Holnap is élünk című, a forgalomból azonnal ki is vont könyvével a hivatalos kultúrpolitika haragját is „kiérdemelte”. Utolsó verseskötete Csillagírás címmel 1968-ban jelent meg életében; az elmúlt évtizedben regényét újra kiadták és műveiből több válogatást is megjelentettek.

Említsünk meg továbbá két novellista újságírót, Szenes (Kroh) Lászlót (1921–) és Lusztig Károlyt (1922–), a kisregényig is eljutott prózaírót, Csengeri Dezsőt (1926–1982), és a gyermekvers-író Szalai Borbálát (1926–).

Az említettek képezik a kárpátaljai magyar irodalom első nemzedékét, mára azonban ez a generáció is főleg veszteségekkel számol: Kovács Vilmos ötvenévesen, Csengeri Dezső pedig ötvenhatévesen távozott el az élők sorából; Szenes László a hetvenes években Magyarországra, Lusztig Károly a kilencvenes évek derekán Izraelbe költözött, Szalai Borbála közel két évtizede nem jelentkezett új írással. Így hát, ahogy a „nulladik nemzedéket” is hosszú évtizedeken át egyetlen író reprezentálta, úgy ma is aktív íróként az elsőt is egyedül a mintegy félszáz különböző műfajú kötetet jegyző Balla László képviseli. (Az elmúlt évtizedben kortörténeti regény-folyamon dolgozik, ennek eddig 5 könyve jelent meg.)

1.-2. Még az ötvenes években, illetve a hatvanasok első felében indult egy „átmeneti nemzedék”, amelynek tagjait életkoruk vagy korai indulásuk alapján akár az elsőhöz – a későbbi irodalmi rajokhoz történt csatlakozásuk alapján pedig akár a másodikhoz is sorolhatnánk. Ehhez a generációhoz tartozik az ötvenhat évesen elhunyt Kecskés Béla (1941–1997), a ma is aktív Ferenczi Tihamér (1941–) és Balogh Miklós (1934–), illetve az időközben Magyarországra települt Györke Zoltán (1939–) és Balogh Balázs (1941–) (csak a kötettel rendelkező szépírókat említem).

2. Pályatársaiknál sokkal kedvezőbb csillagzat alatt indulhatott a hatvanas évek végén és a hetvenesek elején az új, általában másodiknak nevezett generáció. Ekkorra valamelyest felengedett a nemzeti kisebbségekkel szemben táplált kincstári bizalmatlanság, kialakult a Kárpátaljai magyarság intézményrendszere is (a magyar tannyelvű iskolák száma 100 körül mozgott, 1963-ban magyar tanszék nyílt az Ungvári Egyetemen, 1965-től részben, majd 1967-től teljesen függetlenné vált a korábban fordításos magyar nyelvű napilap, a Kárpáti Igaz Szó), és az évtizedekig szenvedett kulturális hermetizáció is megszűnt: a hetvenes évektől előfizethetővé váltak a magyarországi lapok, folyóiratok, „idegen nyelvű” könyvesboltjainkban megjelentek és nagy választékban hozzáférhetővé váltak a Budapesten kiadott legfrissebb könyvek; ha nagy nehézségek árán is, de kialakulhattak a személyes kapcsolattartás kommunikációs vonalai.

Az említett második nemzedék két jól elkülöníthető rajban indult.

2/a. A hatvanas évek derekától főleg az említett egyetem magyar hallgatói körében és az ugyan fordításos, de olykor eredeti magyar anyagot is közlő Kárpátontúli Ifjúság c. lap holdudvarában kezdődött az a szerveződés, amelynek először egy gépírásos irodalmi szamizdat (Együtt) lett az eredménye, majd megalakulhatott a Forrás Ifjúsági Stúdió, amely utóbbi névadója is lett (vö. „forrásosok”) a javarészt fiatalokból álló alkotócsoportnak. Jelentősebb tagjai voltak: Balla Gyula (1948–2000), S. Benedek András (1947–), Györke László (1947–), Fodor Géza (1950–), (Vári) Fábián László (1951), Zselicki József (1949–), illetve a később már inkább a másik rajhoz (erről alább külön szólunk) sorolt Füzesi Magda (1952–), Dupka György (1952–), továbbá a rendszeresen publikálni leginkább csak a 90-es években kezdő Balla Teréz (1951–) és Czébely Lajos (1950–) (vegyük sorra itt is veszteségeket: négyen Magyarországra települtek – Balla Gyula, S. Benedek András, Györke László, Balla Teréz –; közülük Balla Gyula ötvenkétévesen elhunyt). Szellemi vezérüknek, mesterüknek kezdettől Kovács Vilmost tekintették.

A Forrás fiataljai igyekeztek megszabadulni az irodalmunkra addig jellemző témabeli és műfaji korlátoktól. Túlléptek a sematizmuson, a magyar és európai műveltség hagyományaihoz igazodtak, felfedezték maguknak a vidék történelmi és szellemi örökségét, a néprajzi értékeket. Az érvényes kultúrpolitika ezt egy idő után nem nézhette jó szemmel, az alkotókat a szovjet valóságtól történt elidegenedéssel, dekadenciával vádolták, és a Forrás Stúdió egészét ért súlyos ideológiai bírálat[2] lehetetlenné tette további működésüket.

2/b. A felszámolandó alkotócsoport „ellensúlyozásaként” 1971-ben alakult meg a József Attila Irodalmi Stúdió, mely újra „pártos alapokra” helyezte a legfiatalabbak fejlődését. Ám a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségének irányítása alatt álló húsz-huszonöt fős közösség (amelyhez részben már az induláskor, részben idővel a Forrás legtöbb tagja is csatlakozott) rövidesen kinőtte a rá szabott kereteket, s ha nem is olyan látványosan, mint alig idősebb Forrás-béli elődeik, fokozatosan eltávolodtak a pártlap megkövetelte elvárásoktól. Ebben a később József Attila Alkotóközösségé átalakult műhelyben bontakozott ki Füzesi Magda, Finta Éva (1954–, Dupka György, Horváth Sándor (1957–), Tárczy Andor (1954–), Imre Sándor (1953–, Kőszeghy Elemér (1960–), Bartha Gusztáv (1963–) munkássága, e körben kezdte pályáját e sorok szerzője is: Balla D. Károly (1957–), és ez a szervezet szolgált keretül néhány idősebb pályatárs és a volt forrásosok működéséhez-publikálásához is (említsünk – a teljesség igénye nélkül – néhány további nevet az önálló kötettel rendelkezők közül: Nagy Zoltán Mihály (1949–), Kecskés Béla, Balogh Balázs, Ferenczi Tihamér, Balla Teréz, Keresztyén Balázs (1949–), Vári Fábián László; ha némi távolságtartással is, de együttműködött e csoporttal Fodor Géza és Zselicki József is.)

(Finta Éva, Imre Sándor, Balla Teréz Magyarországra költözött. Számos olyan szerzőt nem említettünk meg, akik a 70-es, 80-as években aktívan publikáltak, de később – úgy tűnik: véglegesen – elhallgattak.)

A józsefattilásoknak kezdettől volt irodalmi fórumuk: a Kárpáti Igaz Szó hasábjain havonta közreadott Lendület, amelyet megjelenésének utolsó öt esztendejében (1984-1987) már folyóiratszerűen szerkesztettek és tördeltek (a főszerkesztő Balla László ötlete nyomán a Lendület lapjait ki lehetett vágni az újságból, s összefűzve az éves termést külön sajtóorgánumként lehetett kezelni). Ezt egészítették az újságoldalból ugyancsak kivágható és utólag összefűzhető kis versesfüzetek (tizennégy fiatal költő jutott így önálló „kötethez”), valamint a Kárpáti Kiadónál ötévenként megjelenő ifjúsági almanachok (A várakozás legszebb reggelén, 1972., Szivárványszínben, 1977., Lendület 1982.), amelyek 1987-től éves rendszerességűvé és egységes cíművé váltak (Évgyűrűk, Évgyűrűk ’88, ’89., stb.; a sorozat utolsó darabja 1990-ben jelent meg).

Túlnőve a szerkesztőségi kereteken a közösség tagjai jelentős szervezőmunkát is végeztek, műhelymunkát is folytattak – igaz, mindezt az önképzőkörinél alig magasabb színvonalon.

A magyar alkotó értelmiség jelentős részét tömörítő, az írók, költők, újságírók mellett ekkorra már képző- és fotóművészeket, zenészeket is soraiba választó s így közel félszáz tagot számláló, mindmáig leghosszabb életű irodalmi csoport a nyolcvanas évek derekára-végére amolyan kulturális centrummá, és bizonyos tekintetben a későbbi politikai szerveződések bölcsőjévé vált. 1989-ben megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a figyelem az irodalomtól a közélet felé fordult, egy évvel később 1990-es utolsó közgyűlésén a József Attila Alkotóközösség úgy számolódott fel, hogy a tagság, határozatképtelenség miatt, még a szervezet feloszlatását sem tudta kimondani. Megszűntek a korábban a szervezeti élet fontos elemét képező (községi klubokban, könyvtárakban, iskolákban) tartott író-olvasó találkozók (helyüket a politikai gyűlések foglalták el), megszűnt a Lendület, átadva helyét egy általánosabb (tehát nem egyetlen alkotócsoporthoz kötődő) kulturális magazinnak, az Új Hajtásnak, amelyet 1990-ben szintén megszüntettek a Kárpáti Igaz Szó akkori vezetői.[3]

Irodalmáraink mégsem maradtak fórum nélkül: 1989-ben e sorok írója életre hívta az 1944 utáni Kárpátalja első irodalmi folyóiratát, a Hatodik Sípot, amelynek 1993-ig volt főszerkesztője. (A lap kezdettől egy budapesti magánkiadó és egy kárpátaljai – korábban ungvári, ma a Penckófer János (1959–) vezette beregszászi – szerkesztőség gondozásában jelenik meg, névleg évente négy alkalommal, de – főleg az utóbbi időben – rendszertelenül és olykor évesnél is hosszabb késéssel, lapszám-elmaradással.) 1993-tól ugyancsak ezen írás szerzőjének irányításával egy új kulturális lap is megjelenik Pánsíp címmel; a korábban széles spektrumú, évente ötször megjelenő magazin az esztendők során előbb évi 3-4 alkalommal jelentkező irodalmi folyóirattá vált, majd antológiaszerűen szerkesztett éves almanachhá (UngBereg 1999; UngBereg 2000) alakult. 1999-től egy részben kárpátaljainak tekinthető harmadik folyóirat is megjelenik Véletlen Balett címmel, erről azonban a harmadik generáció működését részéletezve célszerűbb szólni.

A publikációs lehetőségek tehát az utóbbi évtizedekben nagyjából folyamatosan adottak voltak, annál is inkább, mert megtört a könyvkiadás állami monopóliuma is. A Kárpáti Kiadó az ötvenes évektől kezdődően átlagosan évente csupán 2-3 eredeti magyar könyv megjelentetésére vállalkozott, míg az 1992-től alakult magánkiadók (Galéria, Intermix, Tárogató, Mandátum) az elmúlt közel egy évtized alatt körülbelül 300 (!) kiadványt rendeztek sajtó alá (tegyük hozzá: oroszlánrészt magyarországi intézményi-alapítványi – főként minisztériumi – támogatással).

E megváltozott körülmények is közrejátszhattak abban, hogy a nyolcvanas évek utánpótlás-válsága után (hiszen, mint említettük, működésének utolsó szakaszában a józsefattilások tábora alig néhány fiatal – mára zömmel le is morzsolódott vagy áttelepült – tollforgatóval bővült) a kilencvenes esztendőkben mintha új lendületet kapott volna irodalmi életünk. Erre a megállapításra több körülmény is következtetni enged. Először is újra írni és publikálni kezdtek a korábban más-más okok miatt elhallgatott költők (Kecskés Béla korai haláláig újra aktív lett, két könyve is megjelent, újra publikálni kezdett Balla Teréz, Zselicki József). Továbbá: életkorilag különböző nemzedékekhez tartozó, de a generációs csoportokhoz nem vagy csak lazán kötődő, egykorú pályatársaikhoz képest „későn induló”, alkotók léptek a színre (újra csak a teljesség igénye nélkül: Czébely Lajos, Penckófer János, Berniczky Éva (1962–)). Végül: – amire már nagyon vártunk – berobbant irodalmi életünkbe néhány tízen- és huszonéves fiatal is.

3. Nagyjából a Hatodik Síp, majd a Galéria Kiadó és a Pánsíp körül kialakult szellemi műhely indította útjára – pályázatok hirdetésével, az ifjú szerzőkkel történő „foglalkozással”, a publikációs tér biztosításával – a bizonyos megszorításokkal harmadik nemzedéknek nevezhető fiatalok szűk csoportját. Indulásukban jelentős szerepe volt annak a Galéria Kiadó meghirdette pályázatnak, amelyet kötettel még nem rendelkező és 30. évüket még be nem töltött fiatalok részére indított. A beérkezett anyagok nyomán 1993-ban megjelent a Razzia c. ifjúsági antológia, amely egy valódi nemzedék kibontakozásának a lehetőségét vetítette előre. Ám a tízegynéhány szerző többsége az eltelt évek során, úgy tűnik, végleg elhallgatott, az első kötetig csupán négyen jutottak el: Cséka György (1972–), Pócs István (1974–), Bagu László (1970–), Lengyel Tamás (1971–). Ám nem a nagyfokú lemorzsolódás vagy az indulásuk óta eltelt időhöz képest nem túl látványos írói produktum okán kétséges az, hogy vajon nevezhetjük-e őket kis literatúránk harmadik generációjának, hanem azért, mert mára mind a négy említett szerző Budapesten él![4] Mindez pedig nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy a generációváltás (újra?) elmaradt: a lakhe­lyük szerint is kárpát­aljainak mondható, gerinchadat képező szépírók döntő többsége ma idősebb, mint Ady volt halálakor!

A jelenleg a magyar fővárosban élő fiatalok kárpátaljai jelentkezésének és néhány éves itteni működésének mégis volt-van szellemi hozadéka. Ezek közül az első az, hogy írásaikban szakítottak mindazzal, amit a kárpátaljai magyar irodalom hagyományainak nevezhettünk. Írásaik – vidékünkön egyedülállóan – az avantgard (Cséka) és a posztmodern (Pócs, Lengyel), illetve az ezek eredményeit is felhasználó „klasszikus modern” (Bagu) jegyében fogantak. Ezzel felháborodást és elismerést egyaránt keltettek, felkavarták irodalmi életünk állóvízét, egyszersmind önvizsgálatra késztették a tradicionális verseléshez, lineáris építkezésű realista novellához, egyáltalán: a moderni­tást, újítást elvető, e tájékon uralkodónak számító „kisebbségi irodalmi magatartáshoz” talán túl mereven ragaszkodó idősebb pályatársakat. A második hozadék: Budapestre költözve irodalmi lapot alapítottak, amely ugyan a publikált szerzőket tekintve csak részben, hangütését, jellegét tekintve pedig egyáltalán nem nevezhető kárpátaljainak, ám mégis – talán éppen ezzel – hozzájárul ahhoz az integrációs folyamathoz, amely révén, ha irodalmunk egésze nem is, de néhány írónk talán betagolódhat a magyar literatúra egyetemességébe. A harmadik évfolyamába lépő (igaz, évente csak néhány számmal jelentkező) Véletlen Balett c. folyóirat méltán arat szakmai és olvasói elismerést, ám sajnos aligha ellensúlyozhatja azt a hiányt, amelyet idehaza a Hatodik Síp és a Pánsíp egyre ritkuló megjelenése okoz. A maradéktalanul elköltözött új nemzedék után maradó hiátus pedig, félő, nehezebbé teszi azok dolgát, akik szellemi életünk felpezsdítésén, megújításán munkálkodnak.

*

Veszteségeink, hiányaink a kétezres esztendőkre nemhogy enyhültek volna, inkább fokozódtak. Ha illúziók nélkül tekintünk magunkra, be kell látnunk: a kárpátaljai magyar irodalom fogalma továbbra sem egy szerves egészként működő, élő képződményt jelent, hanem különálló műveket és magányos alkotókat, amelyek és akik lehetnek ugyan ismertek, lehetnek sikeresek akár idehaza, akár a nyelvterület egészén, de nincs esélyük arra, hogy a régió szellemi életének a kontinuitását önmagukon és önmagukkal beteljesíthetnék.

(2000)

Írógenerációk Kárpátalján

Hogy kárpátaljai magyar irodalom nincs, ma könnyebb bizonyítani, mint azt, hogy van. Az egymást váltó írógenerációk nem teremtettek szerves irodalmi folyamatot: beszélhetünk alkotókról, művekről, sőt orgánumokról és csoportokról, de az esztétikai értelemben értékelhető irodalmiságnak csak a töredékeit fedezhetjük fel: az egész eltörött; vagy sohasem létezett. – Balla László, Kovács Vilmos, Füzesi Magda, Vári Fábián László, Fodor Géza, Nagy Zoltán Mihály, Finta Éva, Zseliczky József, Horváth Sándor, Cséka György, Bagu László,  Holnap is élünk,  A Sátán fattya, Hamuther, Együtt, Vörös Zászló, KISZó, Beregi Hírlap, UngBereg, Hatodik Síp, Pánsíp, Véletlen Balett;

A kárpátaljai magyar költő számára a haza nem az otthon szinonimája, hanem a hontalanság metaforája: ha hazát említ,  minden esetben a valódi haza hiányát kell értenünk rajta.

 

Balla D. Károly

A hontalanság metaforái

avagy a kárpátaljai magyar költők haza-komplexusa

Három évvel ezelőtt, 1994-ben kis magánkiadónk egy sajátos könyvet jelentetett meg. Beszédes című antológiába – Töredék hazácska^[1] – gyűjtöttük a kárpátaljai magyar költők utóbbi években keletkezett azon verseit, amelyek a haza-szülőföld-anyanyelv-magyarság témakörhöz voltak sorolhatók. Célunk az volt, hogy bemutassuk, hogyan vallanak poétáink erről a mindnyájunkat foglalkoztató kérdésről, hogyan tesznek tanúságot a kitartás, a sorsvállalás, a megmaradás mellett.

Utólag úgy tűnik azonban, ezen a célon túllőttünk. Mert igaz ugyan, hogy a kötetke sikerkönyv lett Kárpátalján és talán híven reprezentál egy domináns, poézisünkre igen jellemző irányultságot, ám az is igaz, hogy a hitvallások és tanúságtételek ezen sokasága nemcsak megrendítő, hanem így, egymásra halmozódva egyszersmind riasztó is. Annál is inkább, mert – mint erre a kötet egy magyarországi kritikusa, Böhm Edit, is felfigyelt^[2] – a versekből nem annyira a haza pozitív értelmezése, hanem a haza kínzó hiánya, nem annyira a szülőföld éltető ereje, hanem a szülőföld elvesztésének a rémképe, nem annyira az anyanyelv vagy a nemzeti értékek birtoklásának felemelő érzése, hanem inkább ezek megtartásának a lehetetlensége sugárzik égető intenzitással. Helytálló Elek Tibor irodalomkritikus megállapítása, aki a békéscsabai Bárka 1996/3-4 számában a következőket írta a Töredék hazácska kapcsán: „Az azonos vagy hasonló tematikájú és alkotásmódú versek ilyen töménységben fokozottabban mutatják meg az ismétlődő, esetenként elvont, szimbolikus tájelemekből, az egysíkúan ábrázolt falusi élet tárgyi világának ismétlődő kellékeiből, a szűkebb haza-, szülőföld-, közösség-, anyanyelvféltés konvencionális, sablonszerű motívumaiból, metaforáiból, a nemzeti történelem hasonló helyzeteinek, egyazon hőseinek ismétlődő allegorikus megidézéséből, a hol didaktikus, hol kinyilatkoztatásszerű retorikus szólamokból építkező, pátosszal teli versbeszédből, az örökös, ünnepélyes vigyázzban állás követelményéből formálódó új típusú sematizmus veszélyeit.”^[3]

Gondolhatnánk: ennek a veszélynek a felismerése egyszersmind alkalmassá is tehet bennünket arra, hogy elkerüljük a tematikai-műfaji-szemléletbeli beszűkülést, a sajátos „kisebbségi sematizmust”, és a Töredék hazácska megjelenésével talán pont is tehető egy történet végére: már minden költőnk elsiratta a hazát („mindkét hazából kiárvulva”^[4], „annyira elvették, hogy már küzdeni sem lehet érte”^[5]), már elsoroltuk mostohaságunk összes sorsverését („körül ez átkozott határban / kés nyílik minden madárban”^[6], „elfordult tőlünk az Isten”^[7], „Mohács … Majtény, Világos, Trianon”^[8] „felnégyelt haza”^[9]), már mindannyian hitet tettünk amellett, hogy a reménytelenség ellenére „mégis lábunkat vetjük ez ibolyányi földön / hol már hazaárulás / minden terpeszállás / hát állunk inkább jegenyés vigyázzba / fiainknak e talpalatnyi hazát / keservvel híven megvigyázva”^[10], kijelentettük, hogy „testünk a szélnek ellenáll, / mert küldetés ez, hatalom”^[11], leszögeztük, hogy „engem / gyökér köt ide: / összekeverve húsom a földdel / szemem az éggel, / – örökre”^[12] (további példák sokasága lenne felhozható), sőt: legtöbb költőnk már megadta a maga haza-definícióját is (idézzük itt a talán két legjellemzőbbet: „Az én hazám / csendes pentaton ének. / Ha szívemhez hajolsz, / eléneklem néked”^[13], illetve: „egyetlen hazám van: / anyanyelvem, / benne kell halálig / kitelelnem”^[14]).

Azt kell azonban tapasztalnunk: legtöbbünk az egyszeri tanúságtétellel nem tudott megelégedni, újra és újra „felmelegítjük” a témát, versbe írjuk mostohaságunkat, kitaszítottságunkat, permanens igyekezettel felfeszülünk a részben magunk is eszkábálta keresztre. Mintha a kárpátaljai magyar költőnek krónikus, gyógyíthatatlan haza-komplexusa lenne, s így hiába ír akár magányról vagy halálról, akár szerelemről vagy tavaszi rügyfakadásról – mindenről a saját hontalansága jut eszébe.

Az alábbiakban erre hozok fel példákat a Töredék hazácska megjelenése óta napvilágot látott publikációkból, azaz az elmúlt három év terméséből (a korábban keletkezett írásokat igyekeztem kiszűrni). Egyben szeretném leszögezni, az a tény, hogy az alább idézendő költeményekben megtalálható a haza-szülőföld-otthon-motívum, még nem minősíti sem negatívan, sem pozitívan az írást. Célom nem annak elemzése, vajon e vissza-visszatérő téma milyen esztétikai nívón kap megfogalmazást; az előfordulások sokaságának regisztrálásával csupán az említett „haza-komplexus” tüneteit igyekszem bemutatni; mindemellett nem kívánom elhallgatni: az egymás mellé sorjázott citátumok felerősítik azt a veszélyérzetet, amelyre említett cikkében Elek Tibor hívta fel a figyelmet. Az „új típusú sematizmus” kialakulása mindenképpen szegényítheti, beszűkítheti poézisünket, ugyanakkor felbukkanásának és tartós jelenlétének jól kitapintható okai vannak. Ezek közül az első nyilvánvalóan íróink azon belső késztetése, hogy a létünket, gondolkozásunkat és érzelmeinket nagyban befolyásoló kisebbségi helyzetet intellektuálisan, esztétikailag feldolgozzák. E mellett talán nem túlzás második okként valaminő megfelelni-akarást említeni, azt, hogy alkotóink e magatartásukkal mintha egy kívülről érkező elvárásoknak igyekeznek megfelelni, úgy érzik – és nem is alaptalanul – , hogy ezt várják tőlük olvasóik, sőt a „kárpátaljaiságukat” nem gyakran számonkérő szakmai kritika is.^[15]

*

Az idézetek puszta felsorolásán túl igyekeztem egy kis rendszerezést is elvégezni aszerint, milyen értelemben és milyen kontextusban fordul elő verseinkben a haza, a szülőföld fogalma. Megfigyelhettem, hogy az eseteknek egy csupán kisebb hányadában kap pozitív jelzőket és párosul említése a bizakodás, a remény, a hit érzésével:

Fellobog néhány dália:
hiszi, érdemes hinni még.
Közös sorsért, közös hazáért
sikoltoznak a gesztenyék.^[16]

…a hit e tájon még életet jelent^[17]

Gyakrabban a magyarság feldarabolódásának, szétszakítottságának a képe, Trianon kísértő réme jelenik meg a sorokban, azaz a Vári Fábián László-megfogalmazta „felnégyelt haza”^[18] kap újra és újra megfogalmazást:

ijedt lélekharang határokat átütő sorozata
Arad felől
Késmárk felől
drága szülőhazám felől
de hát itt ülök
itthon
hazámban hazámon kívül
most e konyha tudathasadás^[19]

Trianontól itt felejtett
rózsakert panaszkodik…^[20]

Az anyaföld
rongyokba rejti
csonka testét…i^[21]

Ezüst pénzek felől ne közelíts:
itt sincs helyed, hol nagy, mint rég ez az ország!^[22]

körém e hely húzta a kőfalat, hol valami osztja, szívja az egészet,
valami szorít a gyomrom alatt^[23]

Minden virág lekaszálva,
Minden magyar félig árva.
Nincs királya, szeretője,
Aki ölelje, vigyázza.
Minden emlék megkövezve.
Árva kispadra szegezve.^[24]

Máskor a kitaszítottság, a sorsverés, a hontalanság, a reménytelenség kap hangsúlyt:

e világ nekem süket káosz
élek vagy álmodok
már nem gondolkodok
itt nincs értelme semminek sem^[25]

…Hová is hullhatna még úgy a hó?
Mert itt, e hegy- s folyóhatár között
a kor elfogy…^[26]

akár a bárgyú, nyála folyó képzetek
is meredhetnének erre a sosem látott tájra
– elveszített, kitaszított tartomány –^[27]

Mert ez a táj már nem valódi,
csak krétarajz, vásárfia,
penésztől fénylő ócska holmi:
Isten kezében Biblia.^[28]

Majd harmadnapra eláll a szél is
megpihenni a széttárt tenyerek között
ezen az öt szöggel átvert
égalji tájon
hol tövis virágzik csakazértis^[29]

dús gazok lakják be a tájat még,
de jégeső csüng már az égi füstökön^[30]

inog a Kárpátok alja alattam^[31]

Nincs megváltás, sem megbocsátás, sem ég,
sem föld, mely befogad.^[32]

duzzad váltig ez Átokvölgy-katlan
Hol törtgerincű hegyek árterében
fuldoklunk csak iszamos csatakban
– egy hirtelen süllyedő országrészen^[33]

Kőország jégnap jégvilág
éles ködében jöttem^[34]

Szűkös egy hely. Kevés a levegő.
Eszedbe itt is Európa jut…^[35]

…hópor-
fellegtől nehezült anyaföld feketéje kifeslik^[36]

Én itt élek.
Hol magyar szóval
Egyre ritkábban köszönnek,
hol medre terjed a közönynek.^[37]

Fogakat repeszt az átok
mikor barázdákat szántok
e megkínlódott
földhazába. ^[38]

A sarokban sírva sír
egy brácsa gyantátlan reménye.
… Hiszem, vigalom kell mára,
hiszen havazik Pannóniában.^[39]

Bámulatosan találékonyak költőink, amikor a haza töredékességét és szűkebb voltát akarják érzékeltetni. Erre jó példa a többször említett Töredék hazácska kötetcím, amelynek az elmúlt években több parafrázisa is született, így például Horváth Sándor 1995-ös verseskönyvének a címe: Kishaza, illetve a már idézett példák némelyike (Trianontól itt felejtett rózsakert, árva kispad, hegy- és folyóhatár között, Kárpátok alja, Átokföld-katlan, országrész, szűkös egy hely, ország-akol stb.). Nézzük két további verziót:

s míg kelő napsugár hárfája zendül,
kiskertnyi hazámban disszonáns csend ül^[40]

kit jó Urunk a túlélés arcának szánt
vágyódik egyre teljesebb életére
úgy érzi bástyája már börtöne régen
e koporsónyinál is kicsinyebb hazán^[41]

Igen gyakori a kicsiségnek, töredékességnek, szűkösségnek és a haza virtuális voltának együttes érzékeltetése. Az ezt kifejező metaforák hol szigetnek, hol egy-egy városnak, hol vidéknek, tájnak, hol útnak, hol könyvekbe, sőt, sorok közé szorítottnak, máskor képzeletbelinek, illetve nem ritkán az emberi testbe, egy ember énjébe zártnak mutatják a szűkebb-tágabb otthont:

Nyugodt s párás otthonom
tündérszigetén fészkelődöm^[42]

…de Ungvár felől
a túlvilág napja vakít!
S nem nyitna kaput
az árkádok szláv szavú őre:
Munkács előttem
rendre becsukja ablakait^[43]

Hazányi úton kövekre hágok,
pázsiton siklom mezítelen lábbal…
…ha messzire indít a hazai táj…^[44]

Millió Jézuska álmodik bennünk
betlehem-hazánk langyos zugaiban
bábel-házak fülledt koporsók^[45]

Hazája a jónak könyvekbe szorul,
poros kötetekbe, tűrjük szótlanul^[46]

…nem titok, és mégis mért hiszem:
sorok köze a legszebb otthon.^[47]

Hazámat megálmodom.^[48]

…a haza szíved része^[49]

Hát add a tisztaságot,
a kimondható átkot.
Add
a belémforduló hazát,
a tűzégetettek igazát.^[50]

Biztos hely magamon kívül nincs.
Húzódom hát mind egyre beljebb.^[51]

A haza te magad vagy.^[52]

Megtaláltam két parafrázisát a virtuális haza klasszikus megfogalmazásának, az illyési Haza a magasban kifejezésnek is:

Itt, fönn, határtalan honban élek^[53]

Jó lecke, fiúk, hogy elhagytuk házunk
egy képzelt és bölcsebb fenti hazáért^[54]

Mindezek a példák számomra nem csupán azt bizonyítják, hogy alkotóink nem tudnak – talán nem is akarnak – megválni haza-komlexusuktól, hanem azt is – és írásomnak ez lenne a lényegi megállapítása, hogy a kárpátaljai magyar költő számára a haza nem az otthon szinonimája, hanem a hontalanság metaforája: ha hazát említ, jelzőkkel vagy anélkül, minden esetben a valódi haza hiányát kell értenünk rajta.

^[1] Töredék hazácska. Galéria-Écriture, Ungvár-Budapest, 1994. [A továbbiakban: TH]
^[2] Böhm Edit: „Töredék hazácska” – a hiány versei. Pánsíp,1995/2, 18-19. o.
^[3] Elek Tibor: Fordulóponton: Összegzés és újat kezdés. Bárka, 1996/3-4, 56. o.
^[4] Vári Fábián László: Útban Törökország felé, TH, 107. o.
^[5] Balla László: Szülőföldem. TH, 48. o.
^[6] Fodor Géza: Varióla. TH, 66. o.
^[7] Tárczy Andor: Már Karácsonyra. TH, 100. o.
^[8] Balla László: Magyarok. TH, 24. o.
^[9] Vári Fábián László: Ady alkonya. TH, 140. o.
^[10] Balla D. Károly: Tövisek közt. TH, 59. o.
^[11] Füzesi Magda: Akác. TH, 43. o.
^[12] Kecskés Béla: Hűség. TH, 141. o.
^[13] Horváth Sándor: Haza. TH, 36. o.
^[14] Kőszeghy Elemér: (egyetlen). TH, 109. o.
^[15] E kérdéssel részletesebben foglalkoztam egy hosszabb tanulmányomban. Lásd: B.D.K.: Előítéletek és beilleszkedési zavarok. Forrás, 97/5.
^[16] Füzesi Magda: Táj gesztenyékkel. Hatodik Síp, 96/tél, 11. o.
^[17] Czébely Lajos: Tétova sugárban. Pánsíp, 97/1. 25. o
^[18] lásd a 9. jegyzetet
^[19] Czébely Lajos: Októberi villanások. Hatodik Síp, 95/ősz, 2. o.
^[20] Tárczy Andor: Kertváros. Hatodik Síp, 96/ősz, 17. o.
^[21] Füzesi Magda: Rövidfilm. Hatodik Síp, 96/tél, 2. o.
^[22] Penckófer János: Döbbenet szava. Hatodik Síp, 97/tavasz, 34. o.
^[23] Balla D. Károly: A szorongás balladája. Hatodik Síp 97/tavasz, 2. o.
^[24] Tárczy Andor: Ezerszáz. Kárpáti Igaz Szó, 1997. ápr. 10., 7. o.
^[25] Cséka György: Már ezen így öregen. Pánsíp, 96/2. 25. o.
^[26] Penckófer János: Hullana még. Hatodik Síp, 96/tavasz, 8. o.
^[27] Balla D. Károly: [cím nélkül]. In: B.D.K.: Árokszélen. Pannónia Könyvek [Pécs, 1996.], 5. o.
^[28] Füzesi Magda: Feltámadás. Hatodik Síp, 95/nyár, 36. o.
^[29] Fodor Géza: Kereszt és hold. In: F.G.: Fenyvesek árnyékában. Hatodik Síp – Mandátum, Budapest-Beregszász, 1997., 30. o.
^[30] Balla D. Károly: Kistotál. In.: B.D.K.: Árokszélen. Ik., 20. o.
^[31] Czébely Lajos: Októberi villanások. Hatodik Síp, 95/ősz, 2. o
^[32] Füzesi Magda: Decemberi vers. Hatodik Síp, 95/tél, 26. o.
^[33] Fodor Géza: Új Atlantisz. In.: F.G.: Fenyvesek árnyékában. Ik., 1997., 54. o.
^[34] Fodor Géza: Kőország, mélykékebb tél. Uott, 1997., 55. o..
^[35] Penckófer János: Virradat partja. Pánsíp, 95/3., 16. o.
^[36] Penckófer János: Felcsomagolva. Pánsíp, 95/2. 13. o.
^[37] Tárczy Andor: Itt vagyok. In.: T.A.: Tegnapután. Tárogató Lap- és Könyvszerkesztőség, Ungvár, 1995. 98. o.
^[38] Horváth Sándor: Madárijesztő. In.: H.S.: Kishaza. Tárogató Lap- és Könyvszerkesztőség, Ungvár, 1995., 71. o.
^[39] Bagu László: Ultimátum a hiábavalóságnak. Hatodik Síp, 94/ősz, 36. o.
^[40] Czébely Lajos: Tétova sugárban. Pánsíp, 97/1. 25. o.
^[41] Penckófer János: Harsonátlanul. Hatodik Síp-melléklet, 94/tél.
^[42] Balla Teréz: Engesztelő. Hatodik Síp, 97/tavasz, 24. o.
^[43] Vári Fábián László: Üzenet. Pánsíp, 96/1, 27. o.
^[44] Balla D. Károly: Cipőmre vastagon. Pánsíp 96/1., 27. o.
^[45] Czébely Lajos: Karácsony-éj. Hatodik Síp, 94/tél, 36. o.
^[46] Czébely Lajos: Tétova sugárban. Pánsíp, 97/1. 25. o
^[47] Penckófer János: A Múló Rendben. Hatodik Síp, 96/ősz, 14. o.
^[48] Horváth Sándor: Kishaza (I). In.: Kishaza, Ik., 8. o.
^[49] Horváth Sándor: Kishaza (II). Uott, 9. o.
^[50] Horváth Sándor: Istenes ének – 1996. Kárpáti Igaz Szó, 1996. dec. 24., 1. o.
^[51] Penckófer János: A Múló Rendben. Hatodik Síp, 96/ősz, 15. o.
^[52] Horváth Sándor: Kishaza (II). In.: H.S.: Kishaza. Ik.: 9. o.
^[53] Penckófer János: Döbbenet szava. Hatodik Síp, 97/tavasz, 34. o.
^[54] Czébely Lajos: Tétova sugárban. Pánsíp, 97/1. 25. o

1997.

---

Először megjelent: Forrás, 1998/ápr.
Kötetben: A hontalanság metaforái, Bp., 2000

A kárpátaljai magyar irodalom – egészében és folyamatában – még nem nagykorú és nem is szalonképes. Kérdéses, hogy a napról napra fogyatkozó számú író (és olvasó) képes-e belátható időn belül azzá tenni, avagy egyszer s mindenkorra be kell látnunk: ezen irodalomnak nem szerves élete van, hanem csupán jelenségei, nem iskolái vagy vonulatai, hanem csupán egyes alkotói. Alkotói, akiknek többsége sajnos egyelőre sem egyénileg, és még kevésbé kollektíve nem képezi az egyetemes magyar irodalom integráns részét.

 

Balla D. Károly

Előítéletek és beilleszkedési zavarok

A kárpátaljai magyar irodalom esélyei

„…a Szovjetunióban megszűnt a magyar nemzetiségű író, költő és közönség úgynevezett kisebbségi helyzete. Ez a polgári demokráciából származó kategória egyes irodalomkritikusok rólunk szóló munkáiban elő-előbukkan ma is. Szerencsére azonban már csak igénytelen szóhasználat, vagy a marxista metodológiai szempontok mellőzésének bizonyítéka. A valóságban, amelyet e terület új irodalma tükröz, már nem található. Helyét elfoglalta a nagy közösséghez, a szovjet néphez való tartozás felemelő tudata…” – ezek a mondatok a kárpátaljai magyar irodalom első nagy összefoglaló antológiájában, az 1985-ben napvilágot látott Sugaras utakon c. gyűjteményben jelentek meg, annak is abban az utószavában, amelyet szerzői (az Ungvári Állami Egyetem magyar tanszékének vezetője és tanárai) irányadó ideológiai szempontok alapján írtak meg, nem sejtve, hogy könyvüknek nem a már akkor is (a peresztrojka hajnalán!) túlhaladott direktívák adnak aktualitást, hanem az alig egy esztendővel később bekövetkező csernobili atomkatasztrófa, amely ugyan kissé morbid módon, de rárímelt az ominózus kötet címére. Maga a kötet pedig az akkori megyei ideológiai párttitkár előszavával együtt (ebből is lehetne kedves mondatokat idézni!) hű dokumentuma egy olyan korszaknak, amelyben a magyarságtól még kisebbségi helyzetét is elvitatták és az egységes szovjet nép meg a proletár internacionalizmus, továbbá a szocialista realizmus és hasonló, általában tartalom nélküli fogalmak hangoztatásával próbálták elterelni a figyelmet a súlyos nemzetiségi problémákról.

Hogy mi lett mára az egységes szovjet népből, arra produkált néhány szemléltető példát az elmúlt pár esztendő Karabahtól Csecsenföldig, ám hogy miként keveredett ki a rábélyegzett „tartalmában szocialista, formájában nemzeti” címke ragadós enyvéből a kárpátaljai magyar irodalom, arra nincs megfelelő szemléltető példázatunk. Mint ahogy az a vita is eldöntetlen, van-e egyáltalán kárpátaljai magyar irodalom avagy irodalmunk egyetemes (ha nem is úgy, mint a szovjet nép), és mindegy, a világnak mely sarkában művelik.

Nos, az utóbbi kérdés eldöntésére nem vállalkozva szeretnék néhány adalékkal szolgálni atekintetben, milyen sajátosságai vannak annak a helyzetnek, ha az ember kárpátaljai magyar író; mert hogy ilyen viszont van, arra bizonyítékul, ha más nem, a magam szerény személye szolgálhat.

*

A mai Magyarország határain túl élő magyar kisebbségek 1945 utáni irodalma közül a kárpátaljait ismerte meg a legnagyobb késéssel és a legtöbb előítélettel terhesen a magyarországi közvélemény. E töredék nemzettest politikai helyzete, mindennapi élete, évtizedeken át speciális körülmények közt fejlődő kultúrája a legutóbbi időkig tabunak, vagy legalábbis kerülendő témának számított. Csak a 70-es évektől kezdődően és csupán esetlegesen, alkalomszerűen jelenhettek meg tudósítások, felületesebb vagy alaposabb ismertetések, kritikák. Mind a Kárpátalján, mind a Magyarországon napvilágot látott értékeléseknek közös gyengéjük volt (kivételek persze akadtak), hogy igen gyakran vagy a hivatalos kultúrpolitika irányában tett gesztusok voltak, vagy ellenkezőleg: bizonyos ellenzéki attitűd jegyében fogantak. Mindkét hozzáállás egyszersmind bipolarizálta is irodalmunkat.

Az első megközelítés szerint (és ez inkább a helyi értékelők véleménye volt) a kárpátaljai magyar írók leginkább: vagy derék szovjet magyarok, akik tartalmában szocialista és csak formájában nemzeti (de semmi esetre sem nemzetiségi!) literatúrát művelnek, vagy pedig a burzsoá ideológia által megfertőzött, a szovjet valóságtól elidegenedett dekadensek, akik mindezen felül természetesen tehetségtelenek is.

A másik (főleg magyarországi ítészek sugallta) megközelítés két pólusa: a kárpátaljai magyar írók vagy a hatalom elvakult kiszolgálói, akiknek munkássága a pártünnepélyek nyakkendős szónokainak teljesítményéhez hasonlatos, vagy meghurcolt ellenzékiek, az igaz művészet mártírjai. Azok az értékelők pedig, akik egyik szélsőséget sem vallották (akadt belőlük itt és ott egyaránt), furcsa módon a mellőzött ideológiai-politikai megközelítés helyett nem a tárgyilagos esztétikai elemzés útjára léptek, hanem megelégedtek a regisztrálással és a vállonveregetéssel: minden írói teljesítményt egyformán jelentősnek tartottak, minden könyv megjelenését egyformán üdvözölték. A tényt, hogy e régióban egyáltalán vannak írók-költők, s hogy megjelennek lapok és könyvek – fontosabbnak tartották, mint azt, hogy az írók kvalitásáról és a publikációk nívójáról véleményt alkossanak és közöljenek.

Ez a hetvenes-nyolcvanas évekből öröklött szemlélet a mai napig nem tűnt el teljesen sem a szakma, sem a közvélemény tudatából, ugyanakkor mégis látványos előrelépés történt. Egyrészt a Kárpátalján élő írók, költők egyre gyakrabban (de sajnos még mindig nem magától értetődően) vannak jelen a magyarországi lapokban, így nagyobb az esélyük az érdemi megmérettetésre; másrészt a múltbéli előítélek is kezdik érvényüket veszíteni, illetve – aligha örülhetünk ennek – új, másfajta megosztottság jelei tűnnek fel. Ezt az új jelenséget pedig a következőképpen tudnám megfogalmazni.

Olybá tűnik, mintha a magyarországi irodalmi közvélemény (ha ilyen létezik egyáltalán), sőt, gyakran a szakma is azt tartaná a Kárpátalján élő alkotókról, hogy legfőbb ismérvük a nemzeti identitás iránti feltétlen elkötelezettség és aggodalom, a szülőföld szeretetéből származó ún. „tájélmény” megjelenítése, a történelmi és nemzeti hagyományok felelevenítése és irodalmi feldolgozása, továbbá az anyanyelv hivatásszerű védelmezése, a sorsverés minden módjának és fajának tételes számbavétele, a nemzet-(nemzetiség-)mentés tudatos vállalása, plusz még a helyi értékek és sajátságok hiteles felmutatása, megtetézve a népi gyökerekből történő bőséges táplálkozással és a megtartó közösség iránti felelősségérzettel.

Ilyen lenne a kárpátaljai magyar író? És aki nem ilyen, az vagy nem író, vagy nem kárpátaljai, vagy nem magyar? Ha meg mégis, akkor veszélyes játékot űző individualista, gyökértelen kozmopolita, ártalmas avantgardista, s különben is: vagy őrült, vagy tehetségtelen, vagy alkoholista, vagy buzi, esetleg mind egyszerre?

A fenti vélekedés nem is annyira önmagában veszélyes, hanem atekintetben, hogy nem ritkán mint igény is megfogalmazódik, s ilyenkor áthömpölyög tárgyára, a kárpátaljai magyar íróra, aki esetleg igyekszik ezen elvárásoknak megfelelni, vélve, hogy az anyaország irodalmába csak e réven integrálódhat. És gyakran ebbéli vélekedésében nem is csalatkozik. Könyvkiadók, lapszerkesztők, pályázatok hirdetői, műsorösszeállítók, irodalmi estek szervezői (és hallgatói!), találkozók rendezői stb. éppen és jellemzően ezt várják: a kárpátaljai irodalomról kialakult saját képüknek a visszaigazolását. Verset, novellát, regényt írni „csak úgy” ezerszámra tudnak Magyarországon; ha köztük publikációs teret, nevet, elismerést akarsz szerezni: írj kárpátaljai, kisebbségi, határon túli, kívülrekedt, megkeseredett, nemzetmentő, nyelvet őrző, történelmet és hazát sirató műveket, mert ezt te tudod a legjobban és leghitelesebben!

Ez alól az elvárás alól kibújni: nem túl hálás vállalkozás. Kiválthat értetlenséget, kirekesztést, sőt: azon pályatársak rosszallását, akik már jól begyakorolták magukat a kipróbált formulák alkalmazásába.

Új, más vágányra terelni irodalmunkat, elérni, hogy „csak úgy” írassék vers, novella, esszé Kárpátalján: alighanem a legfiatalabbaknak lehet csak kiváltsága. Azoké, akik nem születtek bele semmilyen nyomorító kultúrpolitikába, akikbe nem idegződött bele semmilyen megfelelni-akarás kényszere, ellenkezőleg: kamaszos daccal fordulnak el mindattól, ami megrögzült, ami elvárt.

*

Kárpátalja történetének eddigi legsúlyosabb, 1944/45-ös sorsfordulója mindössze három írót talált a Szovjetunió kötelékébe szakadt magyar nyelvterületen: Sütő Kálmánt, Sándor Lászlót és a néhány évig Beregszászban élő Győry Dezsőt. E réven őket akár a kárpátaljai magyar irodalom „nulladik nemzedékének” is nevezhetnénk, ám generációt mégsem alkotnak, már csak azért sem, mert Győry már 1949-ben repatriált, s ezt tette 1962-ben Sándor László is. Így a folytonosságot a múlt és jelen között a ma nyolcvanöt esztendős parasztköltő, Sütő Kálmán testesíti meg, az egyetlen olyan alkotó, aki az újabb írórajok indulása idején háború előtt megjelent kötetet tudott maga mögött (Lelkeket jöttem venni, 1936).

Az ötvenes évek elejére-közepére tehető az első nemzedék indulása. Az évekig tartó csendet az akkor Bakó László néven publikáló Balla László verseskötete törte meg (Zengj hangosabban, 1951). Ezt követték a további Balla-kötetek, majd a különböző almanachok (Új Hang, Szovjet Kárpátontúl, Kárpátok). Az ötvenes évek második felétől kezdődően már irodalmi életről is beszélhetünk, és a hatvanas évek derekára egy meglehetősen nagy számú és lelkes írógárda állt össze. A kötettel is jelentkezettek közül említsük elsőül a mai napig legnagyobb hatású és az anyaországban is jól ismert Kovács Vilmost, akinek 1965-ben megjelent és a forgalomból azonnal ki is vont regénye, a Holnap is élünk, méltán hívta fel irodalmunkra a szélesebb és szűkebb szakma figyelmét, továbbá Szenes (Kroh) Lászlót, Szalai Borbálát, Csengeri Dezsőt és Lusztig Károlyt. És mielőtt abba az illúzióba ringatnánk magunkat, hogy ez már valódi nemzedék volt (és maradt), szögezzük le, hogy Kovács Vilmos 1977-ben, ötvenévesen, Csengeri Dezső pedig 1982-ben, ötvenhatévesen távozott el az élők sorából; Szenes László a hetvenes években Magyarországra, Lusztig Károly pedig néhány esztendeje Izraelbe költözött; Szalai Borbála, a többkötetes gyermekvers-író teljesen elhallgatott. Így hát ahogy a „nulladik nemzedéket” is egyetlen író, Sütő Kálmán, úgy az elsőt is egyedül Balla László képviseli mára. Nehéz tehát az irodalom folytonosságáról beszélni Kárpátalját illetően; ez, mint látni fogjuk, egyik oka annak, hogy mai irodalmunk nem működik szerves egészként (alább szólunk erről).

Még az ötvenes években, illetve a hatvanasok első felében indult egy „átmeneti nemzedék”, amelyet hol az elsőhöz, hol a másodikhoz sorolnak. Ide tartozik a ma is aktív Kecskés Béla, Ferenczi Tihamér, Balogh Miklós, illetve az időközben Magyarországra települt Györke Zoltán, Balogh Balázs (csak a kötettel rendelkező szépírókat említjük).

Pályatársaiknál sokkal kedvezőbb csillagzat alatt indulhatott a hatvanas évek végén és a hetvenesek elején az új, általában másodiknak nevezett generáció. Ekkorra valamelyest felengedett a nemzeti kisebbségekkel szemben táplált kincstári bizalmatlanság, kialakult a Kárpátaljai magyarság intézményrendszere is (a magyar tannyelvű iskolák száma 100 körül mozgott, 1963-ban magyar tanszék nyílt az Ungvári Egyetemen, 1965-től részben, majd 1967-től teljesen függetlenné vált a korábban fordításos magyar nyelvű napilap, a Kárpáti Igaz Szó), és az évtizedekig elszenvedett kulturális hermetizáció is megszűnt: a hetvenes évektől előfizethetővé váltak a magyarországi lapok, folyóiratok, „idegen nyelvű” könyvesboltjainkban megjelentek és nagy választékban hozzáférhetővé váltak a Budapesten kiadott legfrissebb könyvek; ha nagy nehézségek árán is, de kialakulhattak a személyes kapcsolattartás kommunikációs vonalai is.

Az említett második nemzedék két jól elkülöníthető rajban indult.

A hatvanas évek derekától főleg az említett egyetem magyar hallgatói körében és az ugyan fordításos, de olykor eredeti magyar anyagot is közlő Kárpátontúli Ifjúság c. lap holdudvarában kezdődött az a szerveződés, amelynek először egy gépírásos irodalmi szamizdat (Együtt) lett az eredménye, majd megalakulhatott a Forrás Stúdió, amely utóbbi névadója is lett az javarészt fiatalokból álló alkotócsoportnak. Jelentősebb tagjai voltak: Balla Gyula, S. Benedek András, Györke László, Fodor Géza, (Vári) Fábián László, Zselicki József (tegyük itt is hozzá, a névsorban szereplők közül hárman hosszabb (Balla, S. Benedek), illetve rövidebb (Györke) ideje Magyarországon élnek). Szellemi vezérüknek, mesterüknek kezdettől Kovács Vilmost tekintették.

A Forrás fiataljai igyekeztek megszabadulni az irodalmunkra addig jellemző témabeli és műfaji korlátoktól. Túlléptek a sematizmuson, a magyar és európai műveltség hagyományaihoz igazodtak, felfedezték maguknak a vidék történelmi és szellemi örökségét, a néprajzi értékeket. Az érvényes kultúrpolitika ezt egy idő után nem nézhette jó szemmel, az alkotókat a szovjet valóságtól történt elidegenedéssel, dekadenciával vádolták, és a Forrás Stúdió egészét ért súlyos ideológiai bírálat lehetetlenné tette további működésüket.

A felszámolt alkotócsoport „ellensúlyozásaként” a hetvenes évek elején alakult meg a József Attila Irodalmi Stúdió, mely újra „pártos alapokra” helyezte a legfiatalabbak fejlődését. Ám a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségének irányítása alatt álló húsz-huszonöt fős közösség (amelyhez idővel a Forrás legtöbb tagja is csatlakozott) rövidesen kinőtte a rá szabott kereteket, s ha nem is olyan látványosan, mint alig idősebb Forrás-béli elődeik, fokozatosan eltávolodtak a pártlap megkövetelte elvárásoktól. Ebben a később József Attila Alkotóközösségé átalakult műhelyben teljesedett ki Füzesi Magda, Finta Éva, Dupka György, Horváth Sándor, Tárczy Andor, Nagy Zoltán Mihály, Kőszeghy Elemér, Bartha Gusztáv munkássága (e körben kezdte pályáját e sorok szerzője is), és ez a szervezet szolgált keretül az idősebb pályatársak és a volt forrásosok működéséhez is (említsünk – a teljesség igénye nélkül – néhány nevet: Kecskés Béla, Balogh Balázs, Ferenczi Tihamér, Györke László, Balla Teréz, Keresztyén Balázs, Vári Fábián László, Horváth Gyula, Demjén Miklós).

A józsefattilásoknak kezdettől volt irodalmi fórumuk: a Kárpáti Igaz Szó hasábjain havonta közreadott Lendület, amelyet megjelenésének utolsó öt esztendejében (1983-1987) már folyóiratszerűen szerkesztettek és tördeltek (lapjait ki lehetett vágni az újságból, s összefűzve az éves termést külön sajtóorgánumként lehetett kezelni). Ezt egészítették ki az ötévenként megjelenő ifjúsági almanachok.

A mindmáig leghosszabb életű irodalmi csoport a nyolcvanas évek derekára-végére nemcsak jelentős kulturális centrummá vált (ekkorra már képző- és fotóművészek, zenészek is tartoztak soraiba), hanem, úgy tűnt, kisebbségi csúcsszervezetté válhat.

Az események azonban más fordulatot vettek. 1989-ben megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a figyelem az irodalomról, kultúráról a politikára terelődött és a régióban tapasztalható társadalmi átalakulásoknak az írók is tevékeny részeseivé váltak. A józsefattilások szervezetének 1990-es utolsó közgyűlésén a tagság, határozatképtelenség miatt, még a közösség feloszlatását sem tudta kimondani. Megszűntek a korábban szinte hetente (klubokban, könyvtárakban, iskolákban) tartott író-olvasó találkozók (helyüket politikai gyűlések foglalták el), megszűnt a Lendület, átadva helyét egy általánosabb (tehát nem egyetlen alkotócsoporthoz kötődő) kulturális magazinnak, az Új Hajtásnak, amelyet 1990-ben szintén megszüntettek a Kárpáti Igaz Szó akkori vezetői. (A lapnak azóta sincs irodalmi oldala vagy kulturális melléklete; szépirodalmat gyakorlatilag egyáltalán nem közöl évek óta.)

Irodalmáraink mégsem maradtak fórum nélkül: 1989-ben e sorok írója életre hívta az 1944 utáni Kárpátalja első irodalmi folyóiratát, a Hatodik Sípot, amelynek 1993-ig volt főszerkesztője. A lap kezdettől egy budapesti magánkiadó és egy kárpátaljai – korábban ungvári, ma a Penckófer János vezette beregszászi – szerkesztőség gondozásában jelenik meg negyedévenként. 1993-tól ugyancsak ezen írás szerzőjének irányításával egy új kulturális magazin is megjelenik Pánsíp címmel. A publikációs lehetőségek tehát adottak, annál is inkább, mert megtört a könyvkiadás állami monopóliuma is. A Kárpáti Kiadó az ötvenes évektől kezdődően átlagosan évente 2-3 eredeti magyar könyv megjelentetésére vállalkozott, míg az 1992-től alakult magánkiadók (Galéria, Intermix, Tárogató, Mandátum) az elmúlt négy esztendő alatt közel 200 (!) kiadványt rendeztek sajtó alá (tegyük hozzá: oroszlánrészt magyarországi intézményi-alapítványi támogatással).

E megváltozott körülmények is közrejátszhattak abban, hogy a nyolcvanas évek utánpótlás-válsága után (a józsefattilások tábora alig néhány fiatal tehetséggel bővült működésének utolsó szakaszában) a kilencvenes esztendőkben mintha ismét szárnyat bontott volna egy újabb raj.

A Hatodik Síp, majd a Galéria Kiadó és a Pánsíp körül kialakult szellemi műhely (illetve részben néhány más fórum) indította útjára a talán lassan nemzedékké érő azon fiatalokat, akik – és itt kanyarodjunk vissza korábbi megállapításainkhoz – már csak tankönyvekben találkoznak az idősebb pályatársaiktól oly sokáig és szigorúan megkövetelt szocialista realizmussal, nem ismerik a cenzúrát (és öncenzúrát), és így nem kerülhetnek abba a méltatlan helyzetbe, hogy választaniuk kelljen: vagy nem publikálnak, vagy publikációik érdekében kompromisszumokba kényszerülnek. Tagadják ezek a fiatalok az irodalom túlharsogott társadalmi szerepét, nem hiszik sem azt, hogy a költőknek a versírással járulékos feladatokat kellene teljesíteniük, sem azt, hogy a szépirodalomban létezhetnek művészeten kívüli szempontok. Nem verik kisebbségi magyar mellüket, nem csöpög vérük a szüntelen sorsverésben; egyszerűen csak írnak, nem valamilyen céllal, hanem valamilyen okból.

Nincs szó túl népes gárdáról. Ha az írásaikkal ritkábban jelentkezőket és a tehetségüket meggyőzően még nem igazolókat is ide számítjuk, akkor sincsenek tíznél többen. Mindössze kettejüknek jelent meg eddig kötete: Cséka Györgynek és Pócs Istvánnak, és még hármójuk van rendszeresen jelen írásaival lapjainkban: Bagu László, Lengyel Tamás, Csernicskó (Papp) István. Az utolsóként említett szerző kritikusként mutatkozott be eredményesen, a többiek költők, bár írnak prózát is. És ha már szigorú leltárt készítünk, ne hallgassuk el, Lengyel a múlt esztendő óta végleges döntéssel Magyarországon él, és tanulmányai egyértelműen Budapesthez kötik Pócsot, Csékát, és részben Csernicskót is. Nehéz megjósolni, hogy a jövőben irodalmári működésük milyen mértékben kapcsolódik majd Kárpátaljához (és, őszintén szólva: vajon kell-e, hogy kapcsolódjon, s nem szerencsésebb-e számukra, ha nem csupán írni, hanem íróként élni is mernek-tudnak „csak úgy”, helytől és helyi érdekektől függetlenül).

Mátyás király okos leánya itt áll hát előttünk a felröppenő madarat rejtő lefedett szitával: hozott is meg nem is új írógenerációt Kárpátaljának.

*

Az utánpótlás hiánya nem egyetlen és talán nem is legsúlyosabb problémája literatúránknak.

A kardinális kérdés az, hogy irodalmunk a derékhadat megelőző és azt követő nemzedékek látványos hiánya közepette képes-e a túlélésre, még inkább a megújulásra. Míg Erdély vagy akár a Fel- és Délvidék esetében minden kulturális mozzanatnak kimutathatók a gazdag előzményei, készen kínálva a viszonyítás lehetőségét, addig Kárpátalja esetében a legtöbb ilyen hivatkozás lehetetlen vagy mondvacsinált; továbbá: míg a nagyobb számú közösségekben a különböző vonulatokhoz tartozó alkotók a műnemek, műfajok, iskolák és irányzatok sokaságát végigpróbálhatták, addig Kárpátalja írói mind nagyjából ugyanazt az utat járták-járják, ha más-más nyomvonalon is, és ez az alkotói tapasztalatok tragikus mérvű hiányát jelenti.

A kérdés az, hogy a kihagyott fázisok, az időben meg nem született alapművek, az alig kimutatható differenciáltság közepette, ha mindehhez még súlyosbító körülményként társul az írástudók, az értő olvasók tömeges áttelepülése, a gazdasági ellehetetlenülés és az irodalom „fölöslegessé válása” – lehetséges-e még akár csak a kialakult keretek fenntartása, az irodalmi élet fennmaradása is.

A túlélésnek két útja-módja is lehetne. Egy intenzív, befelé építkező, szellemi önellátásra berendezkedő, és egy extenzív, a nagyobb kulturális struktúrákba történő integrálódás révén érvényesíthető módszer. Azonban, úgy tűnik:

Minden eredmény és néhány látványos fejlődési tendencia ellenére irodalmunk nem képes sem önálló szerves egészként működni [1], sem zavarmentesen beilleszkedni a magyar kultúra vérkeringésébe [2].

S hogy miért nem? Vegyük sorra.

1. Beszélhetünk-e szerves egészről, természetes irodalmi folyamatról olyan esetben, amikor az említett nemzedéki hiátusok mellett (és részben ezek következtében) hiányműfajok sokasága is alaktalan torzóvá teszi szellemi életünk amúgy is törékeny agyagszobrát? Hogy literatúránk „költészetcentrikus” (amint ezt szokás megállapítani), az hagyján, hisz novella- és regénytermésünk az utóbbi években szerencsésen „megugrott” (elegendő, ha Balla László kortörténeti regényeire és Nagy Zoltán Mihály már publikált, illetve most megjelenés alatt álló kisregényére és elbeszéléseire utalunk), ám hogy egyetlen egy olyan színmű sem született régiónkban, amelyet hivatásos társulat bemutatásra érdemesnek talált volna (a helyben működő Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházat is ide értve) – ez azért elgondolkoztató. Mint ahogy az is: gyakorlatilag nincs esszéirodalmunk (ha különböző témájú és nívójú tanulmányok születnek is szép számmal, hiányzik belőlük a szépírói invenció, a voltaképpeni esszéisztikus stílus, és, valljuk be: legtöbbször a felismerhető egyéni hang és meglátás is). Ritkaságszámba mennek az irodalmi riportok (többnyire csupán napi aktualitású újságcikkek születnek, amelyek nélkülözik mind a belletrisztikához közelítő stílust, mind a tárgyalt témák megfelelő mélységű feltárását). A legritkább esetben olvashatni lapjainkban hírlapi tárcát, glosszát, igazi szatírát (sekélyke humoreszket is ritkán!). Gyermekcipőben jár gyermekirodalmunk; nem olvastam még egyetlen Kárpátalján született magyar kalandregényt, krimit vagy sci-fit sem.

Ami azonban ennél sokkal súlyosabb hiányosság: nincs kritikai irodalmunk. Szerzőink műveiről szinte soha nem (vagy igencsak elvétve) jelennek meg értő, elemző és tárgyilagos bírálatok. (Említettem: az elmúlt években kb. 200 címet jelentettek meg kiadóink. Közülük ha 10 akad, amelyről érdemi bírálat született!) Kárpátalján egyetlen egy hitelesnek számító műkritikus, esztéta sem él! Csupán olyan költőink, íróink, zsurnalisztáink, egyetemi tanáraink vannak, akik esetlegesen és alkalomszerűen recenziókat is írnak, hol jobban, hol kevésbe (utóbbi a jellemző) mélyedve el egy-egy frissiben megjelent kötet anyagában. Hogy milyen megközelítéssel írnak könyveinkről az anyaországi ítészek (tisztelet a kevés kivételnek), arról az elején szóltam. Valódi elemző műkritikák helyett leginkább tenyérnyi ismertetések látnak napvilágot, amelyek a megjelenés tényének rögzítésén túl legfeljebb egy kevéske tartalmi kivonatot és bizonyítással, példákkal alá nem támasztott észrevételt bírnak el.

A használható (hasznosítható) visszajelzésnek ilyen krónikus hiánya közepette ugyan születhetnek akár remekművek is, épp csak: nincs szerves irodalom.

(Annak tárgyalása, hogy vajon mik az okai a fent említett hiánynak, túlmutatna a jelen kereteken. Annyi talán mégis megjegyzendő: alighanem a legelején említett előítéletek is hátráltatják az érdemi megmérettetés gyakorlatának kialakulását. Az adott helyzetben ugyanis sem jót, sem rosszat nem igazán lehet írni senkiről sem. A volt mellőzöttekről nem illik rosszat, a „futtatottakról” nem illik jót; a jó nem eléggé remek, a gyenge nem teljesen rossz, a semmilyenben is van valami – és hát nem kellene bántani szegényeket, szép, hogy egyáltalán még beszélik anyanyelvüket; de túldicsérni sem lenne ildomos: mégiscsak eléggé kezdetleges és mucsai, amit művelnek. Marad tehát a semmitmondó „strigulázás”, a lekezelő – esetleg őszinte – vállveregetés, netán a felületes „belekötés” vagy a sűrű hallgatás.)

Nem állunk jobban az irányzatok terén sem. Az itt élő írók szinte kivétel nélkül egy tradicionálisabb (olykor kissé el is avult), a közérthetőség igényével fellépő stílusban alkotnak. A regények, elbeszélések gerincét a történetmondás képezi, az újítóbb szellemű novellákban is legfeljebb az idősíkok váltogatása jelent változatosságot. Erősen dominál a hagyományos rímes-hangsúlyos verselés (olykor még a szonettek is ősi nyolcasokban íródnak!), illetve a magyar poétikában oly kedveltté vált jambikus „hömpölyögtetés”. Legtöbbször a „szabadversek” is rímelnek és még a ritkábban feltűnő képverseket is „el lehet olvasni” (azaz nem valódi vizuális költemények). Tartalmi szempontból is a konvencionális témák és feldolgozási módok uralkodnak. A már említett egyetlen Cséka Györgyöt kivéve nincs igazi kísérletező és újító avangárd költőnk (a többi fiatal inkább valami jól bejáratott, kipróbált posztmodern felé hajlik), sosem volt még Kárpátalján költői performansz vagy heppening, vizuális vagy hangköltészeti installáció. Mindezzel korántsem szeretnénk azt a látszatot kelteni, mintha irodalmunk fejlődése szempontjából kizárólag ezeknek lenne-lehetne létjogosultságuk, illetve fölébe helyeznénk őket a tradicionálisabb irodalmi irányzatoknak (hiszen Fodor Géza például a népi szürrealizmus és az expresszív „tudományos képiség” lehetőségeihez nyúlva alkotott egyéni hangú modern stílust, Nagy Zoltán Mihály a „nagyrealista” epikába oltotta korszerű „belső láttatású” regény-monológjait, Penckófer János pedig az elbeszélés hagyományos fordulatait megújítva munkált ki sajátos és félreérthetetlenül mai „pszichologikus” novellisztikát), ám abban bizonyosak vagyunk, hogy sokszínűség, változatosság nélkül, bizonyos „kötelező fázisok” megtapasztalása (netán: tévedések, zsákutcák végigjárása) nélkül a magyar irodalom regionális tagolású egységei nehezen tudnak lépést tartani az általános fejlődési tendenciákkal.

Közel sem problémamentes az irodalmi infrastruktúra helyzete sem. Térjünk ki ezúttal csupán két fontos szervező tényezőre, a lap- és könyvkiadásra. Irodalmi lapunk, mint említettük, kettő is van (Hatodik Síp, Pánsíp). Ám egyrészt sajnos mindkettő permanens létveszélyben működik: megjelenésük kizárólag a támogatók jóindulatának függvénye; másrészt lehangoló a folyóiratok iránti olvasói igény hiánya. Példányszámuk folyamatosan csökken, és nagyobbik részük már jó ideje tiszteletpéldányok formájában jut el az érdeklődő kevesekhez. Nem ment végbe együttélésüknek most már három esztendeje alatt a lapok között látványos differenciálódás; ugyan mindkettőnek kialakult az arculata, a szépirodalom mellett más-más „kísérő szálat” szőttek anyagukba (a Hatodik Síp rendszeresen közöl terjedelmesebb történelmi-néprajzi tárgyú tanulmányokat, általában melléklet formájában; míg a Pánsípnak állandó közéleti-publicisztikai, kritikai és hírrovata van), ám például szerzőgárdájuk, és így megjelent publikációik hangütése, stílusa is csaknem teljesen azonos.

Könyvkiadásunkban – leginkább a magánkiadók létrejöttének és a magyar Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatási-pályázati rendszerének köszönhetően – valóságos áttörés, „könyvrobbanás” történt, ez vitathatatlanul igen pozitív eredmény. Ennek a nagy megugrásnak is voltak-vannak azonban veszélyei.

Elsőül az, hogy 1993-94-95-ben gyakorlatilag minden megjelenhetett, s meg is jelent. Ez a „túlbuzgás” nehezen menthető azzal, hogy mindez csaknem fél évszázados mesterséges visszafogás után történt, hiszen pontosan tudjuk, hogy régiónkban nem volt és nincs is közel kétszáz megjelentetésre érdemes kézirat. E három év alatt a szerkesztők, kiadóvezetők biztatására valamennyi szerző kiürítette minden lehetséges asztalfiókját, előkerültek az elfelejtett (vagy megírattak az új) emlékiratok, összegyűjtettek az újrapublikálásra semmivel sem rászolgáló (már a maguk idején is gyengécske) újságcikkek, ötven felé járó poéták álltak elő ifjúkori zsengéikkel, szerkesztetlenül siettek a nyomdába a félkész monográfiák, rendezetlen dokumentumok, egységesítetlen adattárak; készültek válogatások és összegyűjtött omnia opuszok, megjelent katekizmus és tanterv, emlékkönyv és bibliográfia, daloskönyv és meseköltés, szakácskönyv és verses bibliamagyarázat, továbbá tücsök és bogár. Nehéz eldönteni: valóban mindennek meg kellett-e jelennie ahhoz, hogy a sok konkoly közül a kevés mag is felszínre rázódjon, s szabad-e – akár csak időlegesen is – kizárólag az utókorra bízni a szelektálást.

A másodikként említhető veszély: a szinte korlátlanul kínálkozó lehetőségek eltorzítják mind a kiadói emberek, mind a szerzők gondolkozását, de még azon kívülállókét is, akik sokkal jobban szeretnének belül állni. A kiadó kezdi nem azt mérlegelni, minek a megjelentetése lenne a legfontosabb, melyik kézirat a legérdemesebb a publikálásra, hanem: melyikkel lehetne a legkönnyebben pályázatot nyerni, melyikre lehet sok pénzt kérni és kapni – aztán a legkevesebb munkával és legolcsóbban kiadni. A szerző nem remekművek megírására törekszik, nem csiszolgatja műveit, hanem összekapar egy kötetre való anyagot. A kívülálló meg úgy kezdi vélni: az nem járja, hogy ő ebből a buliból csak azért maradjon ki, mert se nem író, se nem kiadó – jól megbírálja hát az egész rendszert, aztán kitalál kuratóriumot, bizottságot, apparátust, s miután alaposan beletenyerelt az addig büdösnek érzett ügybe, már kezdi szeretni a szagát.

És mit tesz ezenközben az olvasó? Erősen mérlegeli, hogy a félelmetesen bővülő kárpátaljai magyar könyvkínálatból (és az ettől függetlenül, de nagyjából ezzel azonos mértékben csappanó pénzéből) évente melyik egyetlen kötetért adjon egy fél vagy egy egész kenyér árának megfelelő összeget, s érdemes-e egyáltalán beszereznie, ha amúgy sem lesz alkalma soha belenézni: a maga és családja fennmaradásáért folytatott napi élet-halál harc után a valószínűleg fűtetlen lakásban már a Dallaszba is belealudna, ha az energiakorlátozás nem gondoskodna ehelyett egy hangulatos áramszünetről.

2. Ha már irodalmunk nem képes önálló egészként funkcionálni, és ezzel egyfajta szellemi önellátást biztosítani, természetesnek tűnik az alkotók és csoportjaik azon törekvése, hogy tevékenységüket egy nagyobb egész, az egyetemes magyar irodalmi élet vérkeringésében képzeljék el. Jónéhány éve már nem a szovjet népek családjában és szocialista kultúrájában kötelező magunkat elhelyezni, az új ukrán állam pedig egyelőre meglehetősen toleránsnak mutatkozik e tekintetben, így hát nemcsak titkon és lelkünk mélyén, hanem nyíltan is vállalhatjuk a szép eszmét: a magyar kultúra egy és oszthatatlan, így voltaképp nincs jelentősége annak, hol él egy adott író, hol jelenik meg egy lap: aki magyarul alkot, egyazon szellemi folyamatnak a részese. Ismerjük a varázsigéket: „haza a magasban”, „ötágú síp”, „a könyv nem ismer határokat”, „virtuális Magyarország”, „tizenötmillió magyar” stb., s hinnénk is bennük örömest, ha nem lennének máris kicsit túlszajkózva, ha a sűrű használatban nem kopott volna meg fényük, nem ürült volna ki tartalmuk. Olyannyira, hogy ha valamely pozitív állítás keretében a kisebbségi irodalmakra vonatkozóan elhangzanak mostanában, már szükséges is utánuk biggyeszteni egy de kezdetű mellékmondatot: …de vannak sajátos problémái…; …de a hosszú évtizedek elszigeteltsége folytán…; …de bizonyos fáziseltolódások figyelhetők meg…; …de az általánosan elfogadott értékrend mércéjével sajnos…; stb. És valóban: bármennyire is szeretnénk, nem tudunk megszabadulni a szükséges magyarázatok tehertételétől, attól, hogy bármely eredményünket vagy eredménytelenségünket ahhoz képest szemléljük és szemléltessük: egészen jó ez a vers ahhoz képest, hogy milyen kevés a költő Kárpátalján…, ahhoz képest, hogy akár már el is felejthettük volna nyelvünket…. Ez a beidegződés akkor is elviselhetetlen, ha érvényesül, hiszen legalizálja a vállveregető lekezelést, az igénytelenséget magunkkal és egymással szemben, tudatosítja a másod-harmadrendűséget, amelyből igen nehéz kitörni. De súlyos következményekkel jár az is, ha valahol valaki lemond az ahhoz képest szemléletről, mert akkor esetleg kiderül, hogy bizony nem akad Kárpátalján született vers, novella vagy más egyéb, amelyet egy szigorúan szerkesztett lapba, antológiába be lehetne tenni – ez pedig azonnal a kirekesztés és kirekesztődés fantomját jeleníti meg a kicsit amúgy is mindig sértődött kisebbségiek számára. Ama vágyott egyetemességet illetően mindez azt jelenti, hogy kis régiónk magyar irodalmának szűnni nem akaró és rövid távon bizonyára gyógyíthatatlan beilleszkedési zavarai vannak.

Ugyanis:

Az azonos nyelv és az azonos nemzeti kulturális örökség ellenére, úgy tűnik, az elmúlt évtizedek sajátos körülményei olyan kollektív létélményt jelentettek és olyan közös tudati változásokat okoztak az írott szó művelőinek sokaságában, amelyek inkompatibilissé torzították régiónk magyar irodalmát. És itt természetesen nem arról van szó, hogy az egyes alkotók ne integrálódhatnának akár teljes mértékben és zökkenőmentesen a nagyobb egészbe, arról azonban igen, hogy irodalmi folyamatunk, teljesítményünk olyan specifikus problémákkal, olyan sajátos ellentmondásokkal terhes, amelyeket még sem magunknak, sem a befogadónak nem sikerült maradéktalanul feldolgoznia. Nem is sikerülhetett, hiszen egyrészt még csak néhány esztendeje annak, hogy az összmagyarság a kárpátaljait, és a kárpátaljai az egyetemest hivatalosan is vállalhatja, másrészt ennek a kölcsönös vállalhatóságnak az érvényesülését – mint láttuk – számos prekoncepció késlelteti. És itt nem csupán a kritika vagy az irodalmi közvélemény általában jól magyarázható előítéleteiről van szó, hanem egyfajta kölcsönös idegenkedésről is: amennyire szembetűnő és ijesztő egyik oldalról nézve – mondjuk – a provincializmus, épp annyira visszataszító a másik oldalról nézve – például – a klikkesdi és kirekesztősdi. Nem csak és nem kizárólag a határon túli részirodalomban és a róla alkotott véleményben van tehát torzulat, hanem az integráló nagyobb közeg saját problémái, belső megosztottsága révén sokszor maga is alkalmatlan a zavartalan befogadásra.

Az illeszkedési zavar valamennyi tünetének még csak elnagyolt felvázolása is külön tanulmány tárgyát képezhetné. A tételes számbavétel és a jelenségek elemzése helyett folyamodjunk egy átvitt értelmű szemléltetéshez. Képzeljünk el egy mutáló hangú, pattanásos, nyakigláb kamaszt, aki hirtelen olyan társaságba csöppen, amelyen belül egymással különböző viszonyban álló csoportok vannak, s mindegyikben számára jórészt ismeretlen belső szabályok uralkodnak, s amely társaság és annak legtöbb csoportja őtőle is – ezt jól tudja – valamiféle viselkedést vár el. Így hát ifjúnk felváltva próbálja eljátszani a szerény, jólnevelt kisfiút; a fürge eszű, rátermett vidéki rokongyereket; az ágrólszakadt gyámoltalan árvát; a sértett és megkövetendő mostohatestvért; a halmozottan hátrányos helyzetű rászorultat; pogromtól vagy a titkos szolgálat bosszújától, netán az éhhaláltól rettegő menekültet; a végsőkig kitartó sorsavert utóvédharcost; a száműzetésből szabadult potenciális hősi halottat; a dörzsölt beavatottat; a félőrült deviáns zsenijelöltet; a helyi érdekű ügyeletes üdvöskét; a végsőkig elkötelezettet; a tökéletesen elkötelezetlent; a különös csodabogarat; a saját sorsán morbidan humorizálót; a predesztinált hivatástudót; a mítoszromboló nyegle defetisizátort; a fekete bárányt; a ma született bárányt; az áldozati bárányt; az átejtett baleket; az átejtő furmányost; az első ilyent; az utolsó olyant; az egyedül érdemest; a legnagyobb előrelátót; a legkisebb királyfit – bárkit, csak nem a mutáló, pattanásos, nyakigláb kamaszt, mert azt hiszi (és nem alaptalanul), hogy arra kíváncsiak itt a legkevésbé. Ám sajnos eltéveszti, hol milyennek kellett volna mutatkoznia, közömbösek között adta a hivatástudót, segítőkészek közt a vagányt, szomorúk közt a vidámat, csárdában a második dudást, szekéren az ötödik kereket.

Csoda-e, ha a társaság nem fogadja be egykönnyen.

*

A kárpátaljai magyar irodalom – egészében és folyamatában – még nem nagykorú és nem is szalonképes. Kérdéses, hogy a napról napra fogyatkozó számú író (és olvasó) képes-e belátható időn belül azzá tenni, avagy egyszer s mindenkorra be kell látnunk: ezen irodalomnak nem szerves élete van, hanem csupán jelenségei, nem iskolái vagy vonulatai, hanem csupán egyes alkotói. Alkotói, akiknek többsége sajnos egyelőre sem egyénileg, és még kevésbé kollektíve nem képezi az egyetemes magyar irodalom integráns részét, még annak a ténynek az ellenére sem, hogy tízük tagja lett a Magyar Írószövetségnek. A beilleszkedési zavarok súlyosabbak és mélyebb gyökerűek, semmint gondolnánk. Mentesülni tőlük (illetve eleve nélkülük indulni) talán csak a legfiatalabbaknak adatik meg. Igen, ennek a majdnem harmadik nemzedéknek. Nekik, akik nem születtek bele a kultúrpolitikába, akik csak tankönyvekből ismerik a szocreált. Akik nem éreznek semmilyen késztetést, hogy bármiféle elvárásnak megfeleljenek. Akik „csak úgy” írnak verset, prózát, kritikát. Nem valamilyen céllal, hanem valamilyen okból. Talán ők már képesek lesznek megszabadulni mindenféle kisebbségi ballaszttól. Kérdés, hogy eközben nem dobják-e ki irodalmunk kicsi gondolájából azt is, ami pedig elengedhetetlen a léghajózáshoz: a szülőföld szaggatott térképét.

1996.

---

Változatai megjelentek:
A kárpátaljai magyar irodalom esélyeiről címen: Bárka, 1996/3-4.
Előítéletek és beilleszkedési zavarok címen: Forrás, 1997/5.
Ez utóbbi kötetben újraközölve: Útközben. Tanulmányok a kárpátaljai magyarságról, Ungvár, 1998.
Az itt közölt végleges változat a korábbiak alapján egybeszerkesztve, könyvben: A hontalanság metaforái, Bp., 2000