Beavatkozó művészet

beavatkozasAz esztétikum sajátosságainak és a művészet mibenlétének a meghatározása a legnehezebb feladatok egyike. De fájjon emiatt az esztéták és művészetfilozófusok feje, én csupán egy megközelítési lehetőség erejéig ártom magam a nagyok dolgába. A komplex létezés hipotézisét érdekes módon regényírás közben fogalmaztam meg és dolgoztam ki először, szerepelnek is az ezt érintő fejtegetések mindhárom nagyobb epikai művemben. Talán ezért is történhetett, hogy akadt olyan egyetemi szakdolgozat, amely két regényemet lényegében az elmélet szépírói kifejtésének tekintette, egyik  kritikusom szerint prózámnak van “heideggeri olvasata”, s akadt, aki a Tejmozit egyenesen egzisztencialista regénynek nevezte. Nos, a létezés mint olyan valóban foglalkoztat, alább az esztétikum jellegzetességével hozom összefüggésbe, azt igyekezve megragadni, ami számomra a legfontosabb minden műalkotásban.

Elméletem szerint minden létező komplex módon létezik: van valós és van képzetes létezése. Eszerint a dolgok nem választhatók el élesen az alapján, hogy a létezés két dimenziója közül melyikben észleljük vagy képzeljük észlelni őket, mert minden létező ebben a kettősségben létezik, azaz egyszerre való és képzetes. Igaz, akár egyik, akár másik kiterjedése is lehet semmis. Ha hiányzik a képzetes összetevő, akkor sorolunk valamit csak a valóság kategóriájába, ha pedig a valós faktor hiányzik, akkor csupán a képzelet világában helyezzük el, ám az esetek többségében nem steril előfordulásokkal van dolgunk, azaz a nagyon valós dolgoknak is lehet érzékelhető képzetessége, mint ahogy az imaginárius dolgok létezése is átívelhet a valóságba.

A létezést és a létezőt tehát kiterjedése jellegénél fogva sorolhatjuk ide vagy oda, inkább ide vagy inkább oda, de a létezés ereje, intenzitása, ránk gyakorolt hatása tekintetében nincs okunk különbséget tenni valós és képzetes létező között.

A létezés intenzitása, a van hatóereje ugyanis csupán az egyes dimenziókban mérhető tényezők nagyságától függ, s nem attól, melyik szférába tartozik valami.

Ennek az asztalnak itt a szobában például számottevő a valós létezése, de elenyészően kicsi a képzetes léte, mert ez utóbbit senki nem alkotta meg. Zeusznak viszont végtelenül nagy az imaginárius volta, hiszen alakját évezredek alatt alkották meg páratlan műgonddal – miközben valós léte semmis, zérussal egyenlő.

A komplex létezés elmélete szerint Zeusz létezése összességében sokkal-sokkal intenzívebb, erőteljesebb, mint a szobában álló asztalé. Mondhatni: az emberi szellem csúcsteljesítményeként értékelhető és mindnyájunk képzeletében igen erőteljesen jelen lévő görög főisten sokkal inkább van, mint ez a triviális asztal itt a szobában, amelyikre soha senki még csak nem is gondol.

A megfelelően intenzívvé, hatékonnyá tett képzetes létezés (miközben az elménkben megfelelő tudattartamot alkot), a maga strukturáltsága, árnyaltsága és megjelenésének dinamizmusa révén bizonyos mértékig áthullámozhat, átcsaphat az érzékelési szférák határán.

Az igazi művészi erővel megformált  imagináció megjelenik a valóság árny- és tükörképeiben, megjelenik az arcélek túlfelén, a tér görbületeiben, kitölti a hiátusokat, beszüremlik a szóközökbe, és magáévá foglalja a hangok közti szünetet. Kézzel foghatóvá ugyan nem válik, de több lesz puszta absztrakciónál, mert beavatkozik a valóságba, mert rajta hagyja nagyszerű lenyomatát. És mi éppen ezt a lenyomatot keressük, amikor esztétikumot keresünk.

Azaz:

Egy alkotás akkor művészi értékű, ha nem csupán megragadja a létezés komplexitását, hanem a fikcióból, az absztraktból, a transzcendensből kilépve beavatkozik a valóságba, birtokot foglal benne, miközben elménkben olyan intenzív létezésű képzetet hoz létre, amelynek birtokában képessé válunk arra, hogy az objektív valóság szubjektív észlelését valódi élményként éljük meg.


 

virtuális létezés