Újraközlő irodalom

Évek óta egyensúlyozok két pólus: a mundér becsületét védő „bajnok” és a saját fészkébe piszkító „gazember” álláspontja között. Azon vagyok, hogy semmit ne értékeljek túl csak azért, mert kárpátaljai – ám ugyanezért le se sajnáljam.

NZM – Az új kötet olvastán tett legszomorúbb megfigyelésem: a teljes anyagból az emlékezetem szerint éppen 20 esztendeje íródott Lecke tűnt a legfrissebbnek és művészileg leghitelesebbnek. Nagy Zoltán Mihálynak tehát nemcsak meghaladnia van mit, hanem visszatérnie is lenne hová.

VFL – Meddig variálhatók a sorsverés és hontalanság metaforái? Nem újraközlés-e a mindig ugyanazt-mondás? A beszűkült motívumvilág, az ismétlődő életérzés, a sok visszaköszönő rutin-megoldás vajon nem súlytalanítja-e el a kimondhatatlan kimondásának azt a nemes terhét, amelyet éppen Vári Fábián László emelt vállmagasságba?

Balla D. Károly

Újraközlő irodalom?

Nagy Zoltán Mihály és Vári Fábián László új kötetéről[1]

Aki kívülállóként közeledik irodalmunk Kárpátalján született műveihez, azzal a nehézséggel találja szembe magát, hogy a befogadáshoz, még inkább az érdemi értékeléshez a steril esztétikai megközelítés nem mutatkozik elégségesnek. Hogyan lehetne például Kovács Vilmos legendás Holnap is élünk c. regényét anélkül tárgyalni, hogy ne tudnánk: alighogy elhagyta a nyomdát, kivonták a forgalomból, mert olyan problémákat érintett, amelyek 1965-ben elfogadhatatlanok voltak a hivatalos kultúrpolitika számára? Vagy miképpen érinthetnénk a Forrás Stúdió egykori tagjainak munkásságát anélkül, hogy ne vennénk figyelembe: a szocreáltól eltérő alkotásmódjukért súlyos bírálat érte őket, s ennek következtében alkotói pályájuk megtört?

Ennél nehezebb a helyzete annak, aki belülről látja a helyi viszonyokat, netán ugyanebben a kis langyos vizű irodalmi medencében lubickol, és így nem csupán a társadalmi beágyazottság és szerepvállalás mozzanatait ismeri, hanem a különféle (világnézeti, alkotócsoportbeli, baráti, családi stb.) elkötelezettségekkel és érdekekkel is tisztában van, ne adj isten, érintett némelyikben. Ha ilyesvalaki vállalkozik ítészi szerepre, jó, ha már az elején bejelenti elfogultságát. Ezt én nyomban meg is teszem. Az alább említendő könyvek szerzőit barátaimnak tekintem, nagyra tartom őket emberi és alkotói mivoltukban, így kritikai megjegyzéseim ekként értékelendők. El kell árulnom azt is, évek óta egyensúlyozok két pólus: a mundér becsületét védő „bajnok” és a saját fészkébe piszkító „gazember” álláspontja között. Azon vagyok, hogy semmit ne értékeljek túl csak azért, mert kárpátaljai – ám ugyanezért le se sajnáljam.

*

Nagy Zoltán Mihály a 80-as években hívta fel magára a figyelmet novelláival, amelyek „a szovjet valóság” nem túl hízelgő ábrázolása miatt a cenzúrahatáron helyezkedtek el. Első igazi sikerét az először 1991-ben megjelent A Sátán fattya c. regény hozta meg[2]; a kritika méltán állította egy sorba az említett Kovács Vilmos-regénnyel. A belső monológként előadott könyvnyi terjedelmű egyetlen mondatot a téma súlyossága, a művészi hitelesség, a roppant szemléletes és sodró beszédmód, és, nem utolsó sorban, az ábrázolás szimbolikus áttételessége emelte jelentős alkotássá.

Az idő súlya alattÉppen ezek az erények azok, amelyeket a Sátán óta közreadott művei sajnálatosan nélkülöznek. Nem képez ez alól kivételt a 2001-ben kiadott Az idő súlya alatt c. novellagyűjtemény, amelybe belelapozva legelőbb az tűnik fel, hogy a frissében közreadott írások zöme a nyolcvanas években született. Egyharmaduk már szerepelt a szerző 1988-as, Fehér Eper c. könyvében, és a korabeli kiadványokban, bibliográfiákban való keresgélés után további egyharmadukról derül ki, hogy szintén a rendszerváltozás (és a Sátán kiadása) előtt jelentek meg először. Így a tizenötből talán ha öt írásról állítható, hogy az elmúlt évtized terméke.

Ami önmagában még nem lenne baj. Arra kellett azonban rádöbbennem, hogy a cenzurális körülmények között merésznek, átütő erejűnek tűnt novellák feszültsége mára kisült, mondandójuk érdektelené vált. Akkoriban jelentős írói tettnek számított egy kolhoz lehetetlenségeinek a bemutatása, a nemzedéki probléma éles felvetése, a szerelmi kicsapongások, az ifjúság erkölcstelensége, pláne a prostitúció megemlítése, a karriervágytól fűtött elvtársak mesterkedéseinek az ábrázolása, a csalások, visszaélések szóvá tétele – hiszen ezekről a társadalmi jelenségekről nem illett írni, a gyanakvásnak kitett kisebbségi írónak különösen nem. Nos, NZM novelláinak fősodrában (A szorgalom huszadik esztendeje, Érzelmes történet, Az idő súlya alatt, Katalin tánca, Szentelt szonett, Kiscsillag bűnbeesése stb.) éppen az említett problémák kaptak hangsúlyt – és, alig hinnénk, éppen ezek avultak el mára menthetetlenül.

Vajon miért? Először azért, mert már akkor is inkább a téma felvetése, kimondása keltett feltűnést, és nem az ábrázolás művészi ereje (amelynek, ha létezne, máig hatnia kellene). Másodszor, mert ezek az írások minden kritikai hangjuk ellenére belül maradtak bizonyos határon (ezért jelenhettek meg a 80-as években), azaz csupán egyes hiányosságokra mutattak rá, ám nem kérdőjelezték meg eleve a létező szocializmust (ami nem is lett volna összeegyeztethető a szerző szemléletével, aki ekkor még a kommunista párt tagjaként és híveként őszintén hitt a rendszer javíthatóságában). Ennélfogva ezek az elbeszélések – mai szemmel olvasva – politikumukat tekintve haloványak, nem éles bírálatok, csupán gyönge dohogások. Érdektelenségük harmadik okát abban látom, hogy az akkor szokatlannak tetsző, az újdonság erejével ható írói stílus mára inkább modorosságnak hat. Nagy Zoltán Mihályt modern, a nyelvi kifejezésmóddal kísérletező írónak láttuk, aki szakított a primitív, sematikusan leíró ábrázolásmóddal, és – például – a szereplők belső monológjaiként mondta el történeteit. Ám egyrészt ezt a stílust neki magának sikerült tökélyre vinnie a Sátánban, ezzel minden korábbi kísérletét előtanulmánnyá, minden későbbit pedig utórezgéssé minősítve, másrészt a vasfüggöny lehullván és ismereteink szaporodván megtapasztalhattuk, hol tart ma a modern magyar és európai próza. Jócskán „előre” tart, lépéshátrányunk óriási, és novellistánk nem sokat tesz ennek ledolgozásáért.

Legalábbis erre a következtetésre jutottam az új kötet néhány valóban új írását olvasva. Ezek némelyike megint csak roppant aktuális, mondhatni rázós mai témát érint (illegális munkavállalás, földvásárlás), ám a közlésmód mit sem változott. Sőt. Nemhogy árnyaltabbá, finomabbá nem vált a láttatás és érzékeltetés, ellenkezőleg, mintha most már a szerző az üzenet didaktikusan egyértelmű kimondására törekedne, ami azért sül el a vártnál is rosszabbul, mert a leegyszerűsített tartalom súlyos ellentmondásba kerül a körülményeskedő nyelvi formával. A kötetet záró két opuszt említve csupán, Az 1120-es ügy-ben a korábbról jól ismert önmegszólító monológ szokásosnál is nehézkesebb mondatai lökdösődnek, A messiás Szilason képzavaros cirkalmai pedig szinte azt a hatást keltik, mintha NZM tizenöt évvel ezelőtti önmagát parodizálná. Ilyesmiket olvashatni: „Cirógatja tenyered kérge a szakállas legnagyobbat. Kisimul a megsokszorozott arc, hever szép halom fekhelyed takaróján. Rendelkezz vele! Istenem: ötvenöt ezer pénz”; „Felhajtani a picike pohár virgonc tartalmát, megbontani a vadonatúj dobozt, felhőt fújni a beosztott kortyokkal lassan üresedő krigli fölé: jólesik.”; „És nálad az érvényes útlevél. Kihalászni a belső zsebből, emelni magasra szolgálatkészen ácsorgó kézzel”; „Szökdécsel magasan a kéz, gesztikulációval nyomatékosítani a tiltakozást”; „Ereszkedik fejed felől az ülésre terebélyes egyenruhás fenék”; „Az ezüstfényben megtestesült csoda nem gurul, de úszik a zötykölőssé vetemedett úttest fölött”; „Ácsorognak félholddá fagyott öreg férfiarcok”; „Körülfolyják ámuldozva a könnyű sóhajjal megállapodott pompás fogatot”;„Nyitogatják szemüket a beépített ablakok, teremtődik a kezünk alatt pompás palota. Még egy szint és rákerül a kimódoltan tetszetős sapka” – no igen, úgy fest, a kimódoltan tetszetős sapkát szerzőnk szüntelenül felteszi mondaira, így modora végképp elveszíti „sültrealista” természetességét, anélkül, hogy a talán megcélzott intellektuális absztrakcióhoz közeledni tudna.

És végül, az új kötet olvastán tett legszomorúbb megfigyelésem: a teljes anyagból az emlékezetem szerint éppen 20 esztendeje íródott Lecke tűnt a legfrissebbnek és művészileg leghitelesebbnek. Nagy Zoltán Mihálynak tehát nemcsak meghaladnia van mit, hanem visszatérnie is lenne hová.

*

Vári Fábián László méltán legmegbecsültebb költője Kárpátaljának. Írói rangját nem csupán nagyszerű versei alapozták meg, hanem mindenkori kiállása, művészi hitvallása is. Alkotói szemlélete a kollektív történelmi tudatban gyökerezik és a népi hagyományokból meríti energiáját.

Világtalan csillagEgyike azoknak, akik az 1960-as évek legvégén a Forrás Stúdióban kezdték pályájukat, majd a hatalmi retorzió miatt a 70-es években jobbára hallgatásra kényszerültek. Ahogy pályatársait, ez őt sem törte meg, írt, alkotott, népballadákat gyűjtött. Amikor a 80-as évek elején újra publikálni kezdett, sorra jelentek meg tollából azok az emlékezetes költemények (Hajnali virágének, Szüreti ének, Széphistóriák, Útban Törökország felé, Illyés Gyula fejfája előtt, Ady alkonya, Bárhori Anna, Három árva, Mikor a gyerek…), amelyek egy nagy formátumú alkotó kiteljesedő életművét előlegezték meg, és az évtized végére már egy erős kötet gerincét képezhették volna. Ám csak a rendszerváltás után kerülhetett sor első önálló könyvének a megjelenésére, amelyet aztán három további követett. A legutóbbi, a Világtalan csillag című 2001-ben látott napvilágot, és a saját munkái mellett ruszinból készült műfordításokat is tartalmaz[3].

A kötetbe lapozva első megfigyelésem ugyanaz volt, mint a másik írótárs könyve esetén: ennek az anyagnak a döntő többségét is a 80-as években publikált darabok képezik…

Tudnivaló, szerzőjük nem tartozik a nagytermelők közé: műjegyzéke évente mindössze néhány verssel gyarapszik. A poézist azonban, persze, nem rőfre mérik, a magas minőség bőven pótolja a mennyiségi hiányt. Nem az a bökkenő, miért tartalmaz kevés friss írást egy-egy új válogatás, hanem hogy a régebbiek folyton ismételt közreadását mi indokolja.

Vettem a fáradságot, és a négy önálló könyv anyagát összevetve kis kimutatást készítettem. Kiderült, a mostani kiadvány amolyan opera omnia, egy kivételével az eddig kötetbe sorolt összes VFL-verset tartalmazza, szám szerint 72-t. Ebből 44, azaz az anyag közel kétharmada már az első kötetben (Széphistóriák, 1991)  is benne volt! Az ekkor közzétettek 6 újjal kiegészülve képezték a második tartalmát (Kivont kardok közt, 1992). A következő (19 vers a hűségről és a halálról, 2000) 9 új és 10 korábbi verset adott közre, a most tárgyalt legújabb gyűjtemény pedig az előzőkhöz képest 13 opusszal gyarapítja az életművet. Az összesen 73 vers közül 17 szerepelt két kötetben, 33 kapott helyet háromban, és találunk 10 olyan költeményt is, amelyet a szerző mind a négy kötetébe felvett. (Hozzátehetjük, a különféle antológiákban, kezdve a 80-as évek Évgyűrűk-sorozatától a Sugaras utakon és a Vergődő szél c. reprezentatív válogatásokon át a tematikus gyűjteményekig – Töredék hazácska, Sors megírva, Nézz töretlen homlokomra – szinte kivétel nélkül ugyanezek variálódnak.)

Szívesen megismétlem: Vári Fábián László költészetének (vagy Nagy Zoltán Mihály prózájának) értékéből semmit nem von le a sok újraközlés, csupán téves képzetet kelthet akár az olvasóban, akár a szakma egyes képviselőiben arra vonatkozólag, hogy a rendszerváltás után szerzőink alkotókedve felpezsdült, életműve kiteljesedett volna. Inkább ellenkezőleg történt: a legerősebb, legfontosabb írások éppen a lágy diktatúra idején születtek (és jelentek meg!), az azóta keletkezettek pedig éppen hogy halványabbak, erőtlenebbek.

Ezt jól példázhatja az új kötet. A fentebb cím szerint is említett és még tovább sorolható versek nemcsak hogy kiállták az idő próbáját, hanem a legáltalánosabb (ha tetszik: összmagyar) szempontból nézve is magas nívón reprezentálják poézisünknek azt az ágát, amelyet népi gyökerűnek és nemzeti elkötelezettségűnek szokás nevezni. E versei alapján VFL minden engedmény nélkül besorolható abba a kortársi vonulatba, amelyet Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Csoóri Sándor, Farkas Árpád, Mezey Katalin, Nagy Gáspár, Szepesi Attila, Utassy József – és folytathatnám – , neve fémjelez. Ehhez az igen magasra állított mércéhez képest látszik gyengének az elmúlt időszak termése: mintha alkotójuk a maga teremtette költői világ csapdájába esett volna. Hogy ez a világ hiteles és érvényes, afelől nincsen kétségem, arra vonatkozóan azonban vannak, lehetséges-e zártságán belül megújulni, eddig bejáratlan utakat meghódítani, sosemvolt érzéseket kifejezni, a kor kérdéseire korszerű választ adni. Lehet-e még valami újat meríteni az időjárási és természeti szimbolikából? A történelmi és bibliai evokációkból, az istenhez-fordulásból?[4] Meddig variálhatók a sorsverés és hontalanság metaforái? Nem újraközlés-e a mindig ugyanazt-mondás? A beszűkült motívumvilág, az ismétlődő életérzés, a sok visszaköszönő rutin-megoldás vajon nem súlytalanítja-e el a kimondhatatlan kimondásának azt a nemes terhét, amelyet éppen Vári Fábián László emelt vállmagasságba?

*

Újraközlő irodalom, mondogatom…

…Egy másik költőről és egy másik prózaíróról olvastam: az előbbinek első verses, az utóbbi első novelláskönyve után másodikként már válogatott kötete jelenik meg. Rutinos kárpátaljaiként előre sejtem, ez javarészt a korábbi anyag újrapublikálását jelenti majd.

Nagy Zoltán Mihály és Vári Fábián László írói nagyságához másfajta gyakorlat illik. Alkotói kvalitásuk az „örök új” keresésére és megragadására predesztinálja őket. Hiszem, hogy nem térhetnek ki saját tehetségük kihívásai elől.


[1] Nagy Zoltán Mihály. Az idő súlya alatt. Novellák. Intermix Kidó, Ungvár-Budapest, 2001.; Vári Fábián László. Világtalan csillag. Versek és műfordítások. Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Ungvár, 2001.

[2] Az elsőt csaknem tíz évre rá követte a második kiadás. Utóbbival méltán érdemelte ki a szerző az Év Könyve elismerést (akkor is, ha erre már 1991-ben is érdemes lett volna, s ha furcsán hatott a másodközlés díjazása).

[3] Utóbbiakkal helyszűke miatt itt nem foglalkozom.

[4] Csupán a kötetindító 10 vers kezdősorait idézve: „Hol a tél, hogy e romlott földre / patyolat-tiszta havat hintsen?”; „Mohog a Tisza, / hallgat a harang”; „Lila lánggal / égnek a barokk / orgonabokrok.” ; Amíg a halál nem keres, / elvagyunk nélküled, Uram”; „Sürved a setét / éjjeli posztó”; „Tán ünnepre készülünk megint. / Lelkünk tisztára hó sulykolja”; „Tavaszt hazudva / ragyog az ősz”; „Hamis aranyát még ontja a nap”; „Békére jár / a nap órája lassan”; „A gladiólusz hálátlan tőre / kezet emelt a Teremtőre”.


(2002)

Kötetben: Magyarul beszélő magyarok, EÖKIK, Bp., 2008.
Első megjelenés: Új Holnap, 2002/Nyár

Kő és árnyék

Balla D. Károly

Kő és árnyék

Az önmagába visszahullt időn
most vérzik át a súlyos esti pára,
s akár a kő, ha árnyékára dől,
úgy ferdül el a téridő aránya.

Halottak teste lakja be a mélyet,
miattuk tér le útjáról a Hold,
kibomlanak az égre varrt szegélyek,
– előjöhet, ki eddig bujdokolt.

Karámba így tér meg az űzött állat,
ha kinn az éjben szörnyű bűnt hagyott,
kis bűzös vackot készít el magának
– az őse mind ilyenben haldokolt.

És ismétlődik minden egyre s újra,
a fák mögött már ott kísért a múlt,
és meghasad a roppant égi bura,
mert lenn egy kő az árnyékára hullt.


a Kő és árnyék versei

Féreglyuk

Balla D. Károly

Féreglyuk

A hajlításon múlhat újra minden,
amint egy kunkor hátrafordul épp,
s a gömb közébe fúródik serényen,
hogy elfeledje síkok képzetét.

És áthatol a sok-sok érett szinten,
harap és rág és ízeire tép.
A járatának ép határa nincsen,
nyomán világok burka hullik szét.

A magról feslik így a bomló kéreg,
s a tér palástja így vethet redőt.
A hajlításon múlik újra minden,

ha dolgaitól megválik a lényeg,
s parányok tánca tartja fenn a színen
az önmagába visszahullt időt.


a Kő és árnyék versei

Félig fényből félhomályba

Balla D. Károly

Félig fényből félhomályba

homályban élni lenne jó sorod
s ha rosszat lépsz, azt mondanád, hogy végzet
tán az isten is mohón szeretne téged
amért a sors csak ellened forog

homályban élni mégsem vagy merész
mert kívül mégis sokkal jobb a konyha
és nincs fölötted úr, hogy egyre mondja
majd túlnan lesz a fényesség egész

de itt is melléfogsz, ha elkapod
a napsütést a körbejáró gangon
hiába kéred, hogy veled maradjon
egy röpke perc és már tovább forog

            a félig fényből így jutsz félhomályba
            s a fal tövében szörnyethal egy mályva


Porig alázva

Balla D. Károly

Porig alázva

csak egyszer fordul termőre az érdem
csak egyszer játszik önhalált a vágy
hiába kérnéd később, csúszhatsz térden
a higgadt érv se adja már alább

csak egyszer eshet meg a végső vétek
csak egyszer halmoz szerszámot a cél
nem vethetsz gátat semmiféle vésznek
nyakadra vár a metszett pengeél

tenyérre egyszer vesz a kapzsi isten
csak egyszer mondja el a szörnyű tant
de homlokodra írva semmi sincsen
és együttérzést senki nem mutat

csak egyszer léphetsz be a tiltott házba
kijönni nem tudsz, csak porig alázva


Istenhez hanyatló árnyékszéken

Bagu László verseskötetéről 2001-ben


 

Balla D. Károly

Istenhez hanyatló árnyékszéken

Ne várjon könnyed szórakozást, aki Bagu László legújabb kötetét[1] kezébe véve arra szánja magát, hogy egyvégtében el is olvassa. Előfordulhat, hogy első alkalommal nem is sikerül át­es­nie ezen a kalandon, mert az ötödik-hatodik vers után hirtelen elege lesz a sok „szörnyűségből” és egy időre félreteszi a könyvet; amikor pedig újra felveszi, csodálkozva tapasztalja, per­cek alatt milyen súlyossá vált a kezében ez az alig néhány tucatnyi költeményt tartalmazó összeállítás…

Eleve nem túl sok jót ígér a cím: „az argentin típusú családok lemészárlása” nyilván kevesekben kelti azt az illúziót, hogy majd tillárom-de-szép zengzeteket talál Bán Miklós egészen kitűnő borítógrafikája alatt, ám abban talán egy ideig reménykedhetnek Bagu  köl­té­sze­té­nek az ismerői, hogy a keménység és kegyetlenség mellett akad majd a szövegek­ben sok játékosság, könnyű blődli, szófacsaró nyelvi humor, és ez részben feloldja a sok morbiditást. Merthogy itt alapvetően a halálról volt/van/lesz szó, afelől aligha lehetnek kétségeink.

Bagu első kötetének (Halálcsináló, Bp., 1998) valóban központi motívuma volt a halál, egyben a versek jelentős részének alanya és tárgya, tartalma és témája. A halál szinte „megcsinálta” a verseket: szervező, gócosító fogalommá vált, amely – mint fekete lyuk a kozmosz anyagát – magához vonzotta és beszippantotta a más fogalmi pályákról induló költői objektumokat, így vált a hiány, a totális Nincs metaforájává, egyben a kiúttalanság, reménytelenség megjelenítőjévé. Ebből a rövidre zárt, önnön abszurditásába zuhanó világból nem látszott semmilyen menekvés: a hiány, a nemlét, a nincs abszolútumként való értelmezése, úgy tűnt, lehetetlenné fog tenni bármiféle folytatást, alkotói továbblépést, és Bagu a halál misztériumának a megteremtésével egyszer s mindenkorra lemond az élet gazdagságának az ábrázolásáról. Az olvasóra nehezedő nyomasztó terhet csak az a halvány remény könnyíthette, hogy mindezt költőnk talán „nem gondolja egészen komolyan”, erre utaltak a komor hangütést feloldó, olykor inkább fekete humorrá sekélyesítő poénok és az egészséges irónia, amely révén költő és olvasója távolságot tarthatott a megjelenített borzalmaktól.

Remélhettük, ennek a kívülállásnak az esélyét új kötetében is felkínálja, mint ahogy abban is bízhattunk, témavilágát és motívumkincsét talán derűsebbre színezi.

Azonban ennek mintha épp az ellenkezője történt volna. Bagu talált a feketénél is sötétebb árnyalatokat és extenzív kibontakozás helyett a befelé-építkezést választotta, mind mélyebbre hatolva a borzalmak világába, ezzel már-már az elviselhetetlenségig tömörítve-sűrítve a robbanásra kész „halálanyagot”. Új kötetét a korábbival összevetve azt tapasztaljuk, hogy az abban megjelenített „hígabb” halál csupa jópofaság volt a mostani kínálathoz képest. Itt ugyanis (már a könyv címét ismétlő első ciklusban is!) prosztataráktól szarkómáig, gyermekkínzástól magzathalálig, családirtástól hullagyalázásig, élveboncolásról és kannibalizmustól vámpírizmusig terjed a paletta, továbbá találkozunk néhány halott élővel és élő halottal. A ciklust záró bűzlő és vérengző repülő halak, számítunk rá naivan, talán valami barátságosabb világba vezetnek bennünket, kedves madarak közé, de a [madárkabátban] is előbb vak embert fojtogatnak, aztán kettétörnek egy varangyot és kilincset tesznek a gyerek szájába. A lírai „én” varjúhúson él, és a hátán valaki szétfröccsenti az araszoló hernyókat. A szájba tollcsomókat, a csőrbe viszont földet tömködnek; szívet kettévágni és önvérben mosakodni sem számít különlegességnek. Aztán végre pillanatnyi kis enyhülést hoz egy-egy vers ironikus felütése (papagáj-ünnep, memphisbe visszatérő belle), illetve fekete humora (az egylábú), hogy aztán a hullaházban és a madártani intézet bonctani osztályán átéltek után részt vehessünk az [apokalipszis jam]-en, többek között ilyesmiket olvasva: „mikor világra jön / apját anyját felaprítja”, „tudatomba hatoló túlvilági péniszek”, „rajzszögek egyre vékonyabb bélben”, „madarait hogy földarabolta”, „hullák az asztalon”, „ötször nyílik minden homlok”, „akik csontmalomban születnek”, „húsuk’ megkívánod” – azaz folytatódik a bonctan és a horror. Alig lehet megállni, hogy ne ragadtassuk magunkat maliciózus  figyelmeztetésre: a Bagu-versek olvasását nem ajánljuk közvetlenül étkezés után, mert könnyen pórul járhatunk, de előtte sem, mert akkor meg az étvágyunk megy el.

Ám mégis le kell gyűrnünk viszolygásunkat, mert a sok émelyítő elem, efelől nem lehet kétségünk, valódi költői anyagba, igazi poézisba ágyazódik. (Illetve talán inkább fordítva: Bagu olyanfajta költészetet művel, olyan hangot üt meg és olyan világot épít, amelynek az adott elemek szükségszerű tartozékai; azaz: a motívumok azért ilyenek, mert az alkotói szándéknak ezek felelnek meg a legjobban. Tudatos szerző az elkészíteni kívánt gépezethez keresi-válogatja az alkatrészeket, nem pedig az éppen a keze ügyébe esőkből rak össze olyan machinát, amilyen sikerül. Márpedig Bagu László művészi tudatosságához nem férhet kétség: akár fogalmi rendszerét, akár verseinek alaki összefogottságát, akár igen sajátos címválasztásait vagy a roppant szigorú ciklus- és kötetrendezést vesszük szemügyre, minden az „összekomponáltságról”, egységbe foglaltságról árulkodik.)

A gyanúnkat, hogy itt nem csupán öncélú borzalomhalmozásról van szó, éppen az apokaliptikus látomásokat idéző, utolsó előtti ciklus mélyíti el egyrészt azzal, hogy felerősödik a korábban már említett ironikus hang (jellemzően a versek záró soraiban „fordul ki önmagából” az egyenesnek gondolt értelem, így történik például a satöbbi szúrós elemek, jézus-sörte doberdóból, ehető részek címűekben). Másrészt – ha egy kicsit jobban odafigyelünk – magának a sok hullának, a részekre szedett testeknek, a vérszagnak is kezd átértelmeződni az elsődleges jelentése. Mégpedig azáltal, hogy mindez igen sajátos mitikus-biblikus „beágyazottságot” kap. Az Istenre, Jézusra tett korábbi célzásokat még elengedhettük a fülünk mellett, de itt már nem kerülhetjük meg őket, látnunk-tapasztalnunk kell, amint a dolgok időnként olyan megfogalmazást kapnak, mint „ahogy a könyvben meg van írva” – és nem lehet kétségünk, melyik könyvre utal a szerző. A tenyéren szárított vasszögek, a szomorú fára mászó Jézus, a tenyerek közé fészkelődő ima, a „jézus cár” mögött összesúgó „négy jenki”, a „ha abban fürdesz, nem halsz meg soha”, a „tagadj meg háromszor” vagy az „egyfiát is odaadná” motívumokban lehetetlen nem észrevenni a megfeszíttetés, a megváltás, a megkeresztelkedés vagy a Tanítás követésének (és követhetetlenségének) a metaforáit. Ezeket felfogva kénytelenek vagyunk szembesülni azzal a lehetőséggel, hogy Bagu már elejétől fogva és mindvégig valami másról beszélt akkor, amikor a sok vérben fuldokló és hullafoltos szörnyűséget elébünk tárta.

Ez a „másról beszélés” még egyértelműbbé válik az utolsó ciklus olvastán. Mert ha hihető is, hogy a halál és a „meghalás” ezer módozata olyan mértékben része a költő életének, hogy fogalmai minduntalan versbe kívánkoznak, azt már nehéz elképzelni, hogy Bagu az egzotikus afrikai növény- és állatvilág megörökítésére és az ottani emberek szociális helyzetének a bemutatására tette volna fel a költészetét. Könnyű belátni, hogy a [kaktusz és marabu] ciklus darabjai nem a lemúrokról, nem Madagaszkár levegőjéről, nem a majmok pusztulásáról, nem az eldobott banánról, nem a marokkói iskoláról, nem a maszáj ételekről és nem Lesothoról szólnak; dehogy-dehogy! Lehet ugyan okosan értekezni arról, miben rejlik „az idegenség közvetítettsége” és a „referencialitás felszámolása”, de aki lemond a irodalomelméleti divatok tolvajnyelvéről és inkább érezni-érteni akarja a költészetet, nem pedig „tudni”, az könnyen beláthatja, Bagu nem tesz többet (de kevesebbet sem!), mint hogy számot ad azokról az élményeiről, amelyeket a környezet hatásainak kitéve megtapasztalt és folyamatosan, napról napra megél utcán sétálva, villamoson utazva, zenét hallgatva, hírlapot bújva, tévét nézve, moziban ülve vagy a sötét szobában a plafonra meredve álomtalanul. Költő lévén az átélteket nem újságcikkben vagy száraz leírásokban rögzíti, nem zenét komponál és nem szobrot formáz, hanem fogalmi és képi motívumokból, költői asszociációkból épített nyelvi kompozíciókkal „reagál” a külvilág ingereire. Bagu László kegyetlen lírája (vagy inkább lírai kegyetlensége) éppen érzékenységéből ered, és ez a költészet minden látszat ellenére nem a halálról, hanem az életről és rólunk szól, hiszen Afrika bennünk van, bizony a miénk a magunk-lemészárolta argentin típusú család, és senki más: mi magunk feszengünk kínos kiszolgáltatottságunkban azon az „istenhez hanyatló árnyékszéken”, amely valahol ott inog a legordenárébb gusztustalanságok és a legfennköltebb bölcselmek között. Kényelmetlen dolog mindezt tudomásul venni, ezért találjuk elviselhetetlenül súlyosnak, émelyítően felkavarónak ezt a félszáznál kevesebb költeményt, amelynek ilyen egybegyűjtésével és elrendezésével a költőnek pontosan az volt a szándéka, amit, úgy tűnik, maradéktalanul sikerült el is érnie. Aki vállalkozik az effajta szembesülésre, bizonyosan gazdagabb lesz néhány nyugtalanító élménnyel – és szegényebb ugyanennyi illúzióval.

(2001)


[1]

bagu lászló: az argentin
típusú családok lemészárlása. – Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2001.


Magyarul beszélő magyarok, EÖKIK, Bp., 2008.Korábban megjelent: Bárka,
2002/1.

A burokbahalt

Balla D. Károly

A burokbahalt

Akadhat még, mi függelembe ránt,
vagy végleges a kívülállás kérge?
Magadra vetted autonóm ruhád
és nincsen mez, hogy elcserélnéd érte?

Most azt hiszed, hogy semmi sincs alant
és nincsen fent és körbe-körbe sincsen
erő, mi egyszer torkodon ragad
és nexusával ver nehéz bilincsbe?

A könnyű látszat súlya rád tapad,
hiába csábít fények léhasága,
szorongsz a röpke kényszerek alatt,
azért is minden áron kívül állva.

A szűk burok már bőrödhöz tapad
    –  szabaddá ekként börtönzöd magad.


Észre sem veszed

Balla D. Károly

Észre sem veszed

esélyed sincsen arra, elszakadj
ezer kötéssel visszafog a képzet
hogy erdeidben kristály víz fakad
és fáid hagyni lenne szörnyű vétek

pedig a víz már megadta magát
és halkan vár a biztos poshadásra
kegyetlen féreg rágja szét a fát
– ki józan, nincsen már itt maradása

de téged részeggé tesz még a táj
hiszel a mézes-mázos jóslatokban
hogy mostohád majd friss ebéddel vár
és édesednél sem szerethet jobban

így észre sem veszed, hogy éhezel
s a romlott vízben oldott vész visz el


Maradjon minden rendezetlen

Balla D. Károly

Maradjon minden

csak hadd maradjon minden rendezetlen
magává vesszen minden kicsi rész
az őskáosznál mi ragyoghat szebben
a jót ígéri az, mi nincsen kész

és hadd legyen csak veszve kóbor lelked
ha úton vagy, a honvágy nem emészt
akad majd úgyis pap, ki végül felken
mikor az ősök színterére lépsz

kerüljenek el addig mord szabályok
ahol vagy éppen, ott legyen a ház
csak annyi légy, mit bőröd elhatárol
csak hús és vér, és csontból gyönge váz

és hadd maradjon minden szerteszét
– a káosz messze tévedt rendje szép


Át a forradáson

Balla D. Károly

Át a forradáson

Ilyenkor fordul át a tér veled,
és mintha régi filmek vége lenne,
fehérbe tűnik, sistereg a seb,
amint eléri fények élesebbje.

Belépnél már a porral terhes helyre,
de áldozatod folyton kint reked,
s te visszafordulsz érte folyton s egyre,
amíg csak rá nem megy az életed.

Külön vagy te és már külön a bélyeg.
Ha tested fogy, a stigma megmarad,
s ha üdvözítő ég borul fölébed,
feltépett sebbel váltod meg magad.

Ilyenkor fordul át a tér veled,
s a húsról fénylőn sercen le a heg.