Alla Bilo-Rak: Mocsárban

– egy elfelejtett versfordítás írói archívumomból –

Alla Bilo-Rak

Mocsárban

Elérhet rejtett múltak ingoványa,
Amit úgy vágyott édes Nagyapád,
Midőn a falvak hívő népét járva
Latin Onokra vágyott: éppen Rád,

S amint Apáddal telt szekéren ülve
Elébed jöttek vén hucul bacsák,
Hogy gyönge főd alá terítve
Báránybőrön aludd az éjet át.

A múltak ingoványa érhet el,
Ha ősöd mánál jobban érdekel,
És elfelejtve bűnt és szívszerelmet,

Még szólsz a prófétához, bárha elment,
S bár kőre lépsz, nem pedig a sárba,
Zsombék zsibong, befog a láp hinárja.

Rétoruszinból fordította Balla D. Károly

Megjelent: Pannon Tükör 1998. május (kis utólagos igazítással adom közre). Ugyanitt a szerzőről: Költészet egyszemélyes nyelven

Ivan Petrovcij versei magyarul

Ivan Petrovcij (Petróci Iván, 1945-2016) ukrán költőként és műfordítóként kezdte pályáját Kárpátalján, de az 1990-es évek elején áttért az Ukrajnában önálló nyelvként el nem ismert ruszinra, anyanyelvére, és ettől kezdve csak ezen a nyelven írt. Alábbi versei még ukránul születtek az 1970-es-80-es években, belőlük készült magyar fordításaim is ez idő tájt készültek (javarészt a 80-as évek derekán) egy tervezett, de meg nem jelent verseskötet számára, amelynek Párhuzamos nyarak lett volna a címe. Ennek történetét lásd: Miért nem lett kétnyelvű közös kötetünk Petróci Ivánnal? A hajdani kézirat 25 fordításából most 10-et választottam ki közlésre, több mint 30 év távlatából.

Ivan Petrovcij versei Balla D. Károly fordításában, 1970-es, 80-as évek

Petróci Iván

A fa

A születésem földre szegezett hajdan,
de érett lombom csillagokba ér,
és túl a csillag-űrön, forró fagyban –
ott vágyam hajt csak: ágam el nem ér.

A gyökerem az illatos agyagban
már szerte-szétfolyt, csend-patakká ért,
és nincs, mi gátat vet e lágy anyagban:
nincs oly kemény sem kő, sem szén, sem érc.

Növekszem ég és föld között, miként
ki földnek s égnek titkos kedvese.
Növesztek ágat, ágra rügynyi fényt:
sok ősi szót, sok ezredéveset.

Tudom: a szépből érik így a bölcs:
mi dús virág volt, holnap már gyümölcs.

Apám

Kopogtak az éjek lovak gyanánt,
nappalok nehéz kereke haránt
gördült ősz halántékán keresztül.
Tenyere munkától kérgesült.

Szívén függött a gondok fonala,
mit nehéz éjek fűztek fel oda.
Búval, örömmel keverte nappal,
földbe szórta széles mozdulattal.

Még most is, bátyámmal hazaérve
várjuk: tarisznyájában estére
egy kis darab napot – gondolva ránk –
kenyérvég helyett hoz haza apánk.

Ember, vállán madárral

Már messziről észrevettem
a köd-terhes határban:
egy ember jön velem szemben,
ember, vállán madárral.

A napnak, úgy tűnt, még zihált
gyönge fényű mécsese.
Száj és csőr néma volt. A világ
nem volt, nem, még néma se.

Közelebb hogy jöttek ketten,
szemükben tüzet láttam:
tűz-dalt hörg szemük rekedten,
hörög, halálra váltan.

A napnak mécse kialszik,
ha ez a dal megfeszül:
az ember madárrá alszik,
madár ébred emberül.

Eggyé izzik szárny és lélek,
e vágyó, rémült dalban:
a mézben mérges beléndek,
öröm a kínzó dalban.

Meg mivel törjem, nem tudtam,
e döbbent vágy-rémülést…
… Nap-mécs hullott kialudtan,
új nap kelt fel: ének-mécs!

Eső után

A langy eső már rég elállt,
az esti fények sorra halnak,
lelkedre nyílik, tárva már
az éj, mint fényes, tiszta ablak.

Egy fehér, csillogó körtefa,
mint leány, szerelmes hajadon,
vágyó levelét feléd nyújtja
s ága elpihen válladon.

Oly igaztalanul bántottak

Oly igaztalanul bántottak…
Ökölbe szorult két kezem,
s fogadkoztam: a gaz kígyóknak
nyakát most majd kitekerem.

Erdő mélyén borúsan jártam,
kígyóra léptem hirtelen,
de nem bántottam – megsajnáltam,
mert oly szép volt s védtelen.

Alkony

A szél ördögszekéren
hordja a lebukó napot.
A nap, mint szív, egészen
csupasz: nem hord, csak bánatot.

Vörös vérnyom a tarlón.
Halkan kalászodó szavak.
S minden kalászban fájón,
mint a szem, megérik a nap.

Hajnalvárás

A harmat nem nyitott még szikra-szirmot,
vadméhek álmát lopta még a rét,
hideg füveknek álma még fehér volt:
langy illat lengett – friss, meleg tejé.

Valami moccant, rezdült, hangot rajzolt
cseresznyefákon, fény is gyűlt köré,
s e félhomályban teste felvilágolt,
s a rózsa meleg fénye lett övé.

Hajnal még nem volt, s nem volt már éjjel,
pünkösdi rózsa édes álma szállt,
pacsirták hangja még nem áradt széjjel,
aludt, szendergett még a nagyvilág.

Alszom még én is, kéklő hajnalt várok…
…s szemem nyitom, mint ébredő virágok.

Egy tő laboda

Néma, mint a tó – s esőmód árva.
Szél haragja űzte tán oda:
moccanatlanul vigyáz a tájra
egy tő mezítlábas laboda.

Átderengőn, mint a hajnal-harmat
és fehéren, mint az esti köd
– kínálva a tájnak magány-magvat –
száll haja a zöldes rét fölött.

Az est

Sötéten, tavasz-gömbölyűen,
Mint egy forró, meztelen test,
Haragos-vígan, gyönyörűen
Hullott a falura az est.

Sárga ablak-fénnyel, kéménnyel,
amely az égre álmot fest,
Hajdinával és friss kenyérrel
Hullott a falura az est.

Dúdolt, feleselt és elvadult,
Nevetni, sírni sem volt rest,
Szeretett, vergődött, elaludt
Falu-szerte a május-est.

Mint embernek adatott

Szeretek, mint embernek adatott:
hevesen és vakmerőn és mindörökre.
Szívemből naponta egy darabot –
bőségkosár, hogy teljék: azért török le.

Ajándékom után vágyam csak ez:
tettemért, még akkor is, ha kicsiség,
a föld percnyi árvaságot érez,
ha majd nélkülem virrad a hajnali ég.

Ukránból fordította: Balla D. Károly


Continue reading

Egy kis tangó Arabellával

Volt egyszer egy Kistangó. Pilinszky, Ted Hughes

volt egyszer egy kistangóNagyon jó kis kulturális késdobáló színesítette a magyar irodalom online palettáját tíz évvel ezelőtt. Igazság szerint nem tudom, mikor és miért szűnt meg, mint ahogy az is csak dereng, mejik szerkesztő kért tőlem anyagot; lehetőleg valami érdekességet, különlegességet. Mivel éppen Pilinszky-évforduló volt és mivel akkor csaknem heti rendszerességgel váltottam levelet Arabella Dolýkkal, így adta magát, hogy az ő (a két költőóriást és Sylvia Plathot is megidéző) versének fordításával rukkoljak ki. Az eredeti megjelenési hej már régóta nem érhető el, Arabellával is nagyon ritkán váltok levelet, régóta nem fordítottam tőle semmit (ő pedig a lelkes kezdet után megrekedt regényem cseh nyelvre ültetésével); viszont az akkori publikáció kedves emlék, fogadjátok illő rajongással.

(Mivel korábbi keletkezésű, a versben és aláírásában még hagyományőrző elipszilonok fordulnak elő)

Arabella Dolýk:

TED HUGHES PILINSZKYT FORDÍTJA

Egy híd, egy forró betonút
A bridge, and a hot concrete road –

Pilinszkyt fordítja Hughes
a kataton alkonyatban és
ahogy mindig Sylviára gondol
nem tud nem gondolni rá
mintha ez a vers is
ez is elsőtől az utolsó soráig
mi másról is
mi másról lehetne egyáltalán

Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Do you still remember? First there was the wind.
And then the earth. Then the cage.

Vagy a ketrec volt legelőször
emlékszel a ketrec a rács amely
fogva tart vágyat szerelmet
a ketrec volt előbb
abból fútt a szél
abból szemerkélt a föld
abból állt össze a világ egésze

Hughes Pilinszkyt fordít
csupa üres reflex lenne
szavakat szavak mellé
ha közben nem gondolna
mert nem tud nem gondolni rá
mintha ez a vers is
ez is elsőtől az utolsó soráig
mi másról is
mi másról lehetne egyáltalán

Years are passing. And years. And hope
is like a tin-cup toppled into the straw.
Esztendők múlnak, évek, s a remény –
mint szalma közt kidöntött pléhedény

úgy mered Hughes a Pilinszky-versben

Fordította Balla D. Károly

Utólag még annyi megjegyzést, hogy az eredeti magyar Pilinszky-sorok a magyarra fordított versszövegben nem keltenek ojan erős vibrálást, mint az idegen nyelvű környezetben. Utólag azt gondolom, ezeket nem kellett volna így hagynom, hanem úgy kellett volna tennem, mintha idegen nyelvből én fordítanám őket másmilyenné, nem ojanná, ahogy PJ megírta. Ez akkor nem merült fel bennem, a magyar-angol-cseh-magyar odavissza-átültetés így is megkavarja a dologokat, de talán a magyarból magyarba visszafordítás eredetitől elütő jellege még izgalmasabbá tette volna a kísérletet.

arabella dolyk, pilinszky, hughes

Az eredeti megjelenés a Kistangó online irodalmi portálon

Pilinszky János

A szerelem sivataga

Egy híd, egy forró betonút,
üríti zsebeit a nappal,
rendre kirakja mindenét.
Magad vagy a kataton alkonyatban.

Mint gyűrött gödör feneke a táj;
izzó hegek a káprázó homályban.
Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,
vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.

Nyár van és villámló meleg.
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.

Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Tűz és ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex.

És szomjuság. Én akkor inni kértem.
Hallom ma is a lázas kortyokat,
és tehetetlen tűröm, mint a kő,
és kioltom a káprázatokat.

Esztendők múlnak, évek, s a remény –
mint szalma közt kidöntött pléhedény.

János Pilinszky

The Desert of Love

A bridge, and a hot concrete road –
the day is emptying its pockets,
laying out, one by one, all its possessions.
You are quite alone in the catatonic twilight.

A landscape like the bed of a wrinkled pit,
with glowing scars, a darkness which dazzles.
Dusk thickens. I stand numb with brightness
blinded by the sun. This summer will not leave me.

Summer. And the flashing heat.
The chickens stand, like burning cherubs,
in the boarded-up, splintered cages.
I know their wings do not even tremble.

Do you still remember? First there was the wind.
And then the earth. Then the cage.
Flames, dung. And now and again
a few wing-flutters, a few empty reflexes.

And thirst. I asked for water.
Even today I hear that feverish gulping,
and helplessly, like a stone, bear
and quench the mirages.

Years are passing. And years. And hope
is like a tin-cup toppled into the straw.

Translated by Ted Hughes and János Csokits

Königsbergből már valahára

Az interneten számos hejen megtalálható eredeti vers hitelességét illetően vannak kétejeim, de a fordítás egészen bizonyosan hiteles. A leletért köszönet Kerekes-Nagy Gáspárnak.

Nyikolaj Nyekraszov

Königsbergből már valahára

Königsbergből már valahára
a honvágyam hazakerget.
Szar ízét zengi itt a hála
s nem szeretik Gutenberget.

Indul az orosz pofák tánca
– italom egy orosz párlat -,
s míg elvonulnak sorba-párba,
azt hallom, hogy baszd anyádat!

Balla D. Károj* fordítása

* Újonnan keletkező írásaimban nem használok elipszilont, ahol a hejesírási szabájzat megkövetelné, mindenütt j-vel hejettesítem.

Николай Некрасов

Наконец из Кенигсберга

Наконец из Кенигсберга
Я приблизился к стране,
Где не любят Гуттенберга
И находят вкус в говне.

Выпил русского настою,
Услыхал „ебёну мать”,
И пошли передо мною
Рожи русские плясать.

Szent Iván éj

Mikola Bazsan

Szent Iván éj

Eljött az éj, fantom-szülő irtózat,
A furcsa, bűvös éjjel: Szent Iván.
Szemét forgatva, éhen, átok szókat
Rikolt a vén bagoly az odvas fán.
Acsarkodó kutyák vonító násza.
Szerelmes béka kéjet kérve kér.
Jánosbogár becsal csalitba, nádba –
Baljóslat útjain a bűn kisér.
Kifent pengével vár a balta téged,
Vedd kezedbe! Sújtst nagyot! Lehull Ivász.
Kacaj, sikoly és tánc – a mélybe réved.
Mocsár vonaglik. Gőzölög a láz.
Mint kék halott, a foszforló fatönkre
Bászávrjuk fürgén ugrik fel, s kiált,
Eltűnik később, hangja véle szökken,
Már nincsen vágya titkos kincs iránt.
Te meg bolyong, botolj bozót bogába,
Vadrózsa tépjen, tombolj, tébolyulj!
Magához vonz a súlyos pántos láda,
Öleld magadhoz, ingoványba hullj!
Akár ha hüllők csúsznak szerteszéjjel –
Vészjósló hangon csobbanjon a láp!
Sötét, igéző, rém-szavú az éjjel,
Az énekszó sem hangolhatja át.
Nyitó virágon rémes fantomfények,
Páfránylevélen táncoló lidérc.
Mit mond a jóslat: vágy vagy végítélet?
Éntőlem, mondd csak, választ mért remélsz?
Egyetlen szó sem hagyja el a számat,
Halk flóta bús dalába hallgatok:
Ó távozz tőlem, hagyj el, csúf varázslat,
Elhagyjatok, igéző csillagok!
Csak fénye jönne már a hajnalégnek,
Tünnének el a kígyók, áspisok.
És mélyét tárná, úgy, mint réges-régen
A múltba hulló bölcs és szép titok.

Ukránból fordította Balla D. Károly

Ivász: Iván, becézve
Bászávrjuk: ukrán népmesei alak, férfiboszorkány Continue reading