Lassú játszma, lassú tánc

Balla D. Károj

Lassú játszma, lassú tánc

Azt mondod, akár egy filmbe fagyott jégtánc,
ojan lassú a játszma ezen a télen.
Pedig attól álmodban még énekelhetsz,
hogy a csúszós csöndet tapintod ébren.

A cinkelt időre ne aggass díszes jelzőt,
az életed nem lesz ettől másnak kedves.
Tőmondat ez, szikár, lassú játék.
Csak a bűn lett most ennyire kenetteljes.

Lehetnél, ki nem voltál még, felnőtt –
csak add le már a bűvészköpenyed
a ruhatárban, ne árassza itt a dohszagot.
Jól forgass. Utolsó osztás. Te nyered.

Azt mondod, ojan ez a fennkölt játék,
akár friss húsok tánca zsúfolt jégveremben.
Egy jó szerepet kaphatsz majd egyszer ott,
ahol a kamasz álma most szerterebben.

Ez már a visszajátszás. Lassú tánc, lassú játszma.
Fagyott húsok a fényes bálteremben.
Táncol a tompor és a sóvár ágyék.
Gyilokmadár sem járja szebben.


Megjelent: Élet és Irodalom, 2019. október 18.
Megjegyzés a verspublikációhoz az ÉS-ben: Olvasóink megnyugtatására közöljük, nem hibát látnak: a szerző újabb írásaiban nem használ elipszilont, és nevét is pontos j-vel írja. (A szerk.)

Megoldások például

Balla D. Károj Megoldások példáulBalla D. Károj

Megoldások például

Ha már nagyon ideges vagy amiatt,
hogy például az égési sérülést szenvedett nők
beszabadulhatnak virágoskertedbe,
akkor hivatkozz a csarnokvíz kiáramlására.

A heji nyelv minden nyelvi hejen alkalmas,
hogy oszd a napi áldást / szórd a napi átkot,
de például a létigét csak akkor hirdesd fennen,
ha tudni már: a hegyen szent állattá avatták

a gyilokmadarat. Ó, mi szép a felfedezés,
hogy például a szeretetzsarolás nyomai
a táncrend díszes kártyájával lefedhetők.
Legyen meg hát a távoltartók báli mulatsága.

De vigyázz, mert például a készenléti jelek
túl alacsonyan meredeznek nagy terveid
magasához mérve. Megoldás lehet, ha elhiteted,
mindez csak előtanulmány egy családregényhez.


Megjelent: Élet és Irodalom, 2019. október 18.
Megjegyzés a verspublikációhoz az ÉS-ben: Olvasóink megnyugtatására közöljük, nem hibát látnak: a szerző újabb írásaiban nem használ elipszilont, és nevét is pontos j-vel írja. (A szerk.)

Fojamatos múlt

Balla D. Károj

Fojamatos múlt

A gömb és a bogár közül választhatsz.

Vagy ihatsz még vodkát vizespohárból,
öledben ringatva a csecsszopó vágyat.

Felkerekedhetsz, vár egy másik hajlék.
Ahol kihallgatnak álmodban.
Figyelmeztetnek, nincs jogod hallgatni.

A múltad fojamatban van.
Vizsgálóid nem találnak mentséget
a fenséges otthon elhagyására.
Mi az, hogy kiűzetés?! Egy földrengés

hihetőbb lenne. Özönvíz?
Az később volt, nem? Igyekezz,
jön a szent ember a szent haraggal,
ne találjon itt, amikor az ég felborul,
mint részegek asztalán a csorba pohár.

Amíg aludtál, a fény megváltozott.
Ablakaid halottakhoz tartoznak,
mint lábnyomok a menekülő vadhoz.
Utad egyenesen vezet oda, ahol
a halál hibátlan gömbjében
egy izgatott bogár várja üdvözülését.


Megjelent: Litera, első közlés, 2019. márc. 30

Hajléktalan lelkek vándorlása

Balla D. Károj

Hajléktalan lelkek vándorlása

Nem követhetem a vérbefagyott szarvasok nyomát,
amíg a tövisek verejtékeznek. Nagy gödröt vájok ott,
ahol az ismeretlen hús üszke leng az éjszakában.

A talált tárgyak osztáján kóbor lelkek osztoznak a koncon.
Afféle hangot adnak, akár egy behavazott vércse.
A keresés hasztalan, amit elejtesz, az elvész, semmisül.

És vándorolnak testről testre a hajléktalan lelkek,
amíg a műszak véget nem ér, vagy boncmesterek
meg nem szegik a maguk hamisította napiparancsot.

Az istenfia hiába élne hittel, nincs hitel a védelmi
pénzre, menti hát a bőrét, viszi nyolc napon túli
hét sérülését, mintha pár seb lehetne biztos menedéke.

A tanulatlan ösztön mindig feltárja
az elme káros mesterségét, és nagy nevetség lesz abból,
ha még cinkelt lap sem jut a horganyzott koporsóra.

Gyomrom tele van friss fűvel, mint a tundra,
és a fejem még mindig ott alszik az égő hídon.
Már szóltam a fenntartónak, sürgősen lépjen kapcsolatba velem.


Megjelent: Litera, első közlés, 2019. márc. 30

A szobatanár

Balla D. Károj

A szobatanár

Szemből ajtó, oldalt ablak. Négy fal.
Plafon és padló. Ez egy szoba.
A szoba ajtajában épp az oktatód.
Azt hinnéd, most jött be.
Pedig épp kimegy hátrálva. Tanár által
van járva az ajtó. Tanult ajtó ez.

Tanult vagy magad is. Időben kelsz,
fekszel. Ismered az órát. Láttad az ajtót
nyílni, csukódni. Tudsz mindent.
Jó ez a szobatanár.
Az ajtó előtt nem volt semmi.
Azzal kezdődött, hogy ő bejött.
Jöttem a partról oktatni, mondta.
Már nincs a part lezárva?
Az óceán mögött nincsen semmi.
Csak a repülés maga.
Oktatni jött. Az ajtó most zárva,
mióta kihátrált. Az ország mögött

nincs semmi. Nem tudni,
ki áll a titkok szolgálatában.
Jöttem a partról, mondta,
felrepedt a gyilokmadár tojása.
Az óceán mögött nincs ajtó.
Azt mondta, hoz sült halat reggelre a szobába.


Megjelent: Litera, első közlés, 2019. márc. 30

Fehér keretem a fekete zsebben

Első alkalommal szerepel versem ly nélkülkönyvben. Önéletrajzom már jelent meg így az Önlexikonban, el-ipszilon nélküli online publikációim is szaporodnak (verseim a Literán), de könyvbe verssel most kerültem így először. A kiadvány szép, különleges: a Poket Zsebkönyvek sorában jelent meg a költészet napjára A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából c. versantológia. Címét a szerkesztők Juhász Ferenctől kölcsönözték, száznál több szerző szerepel benne, főként az elmúlt száz évben keletkezett egy-egy verssel. Kortárs szerzők is bőven. Öröm köztük lenni.

Vecsei H. Miklós előszavából:

Egy éven keresztül gyűjtöttünk verseket barátainktól, színházcsinálóktól, költőktől, íróktól, tudósoktól és papoktól aszerint, hogy mely versek voltak legnagyobb hatással az életükre. Így alakult ki a POKET versantológiák ezen első kötete, amely remélem, hogy sokunk állandó, közös társa lehet a megérkezésben. Komor válogatásnak tűnhet, de azt hiszem ki fogjuk hallani, hogy „a nemben, amit a vers üvölt, rejtett igen suhan.”

1989-es Fehér keretben c. versem szerepel benne, amejben – ez is először történt így, visszamenőlegesen – pontos j-re változtattam minden ly-t. Nem épp a tavaszi zöldellést ünneplő vers, ahogy a fekete kötetbe, úgy a télikabát sötét zsebébe való inkább.

Balla D. Károj *

A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából

Vecsei H. Miklós (felelős kiadó, szerkesztő) – Horváth Panna (szerk.): A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából. Sztalker Csoport, Budapest, 2019. Irodalmi vezető: Grecsó Krisztián. – 172 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155822148 · Illusztrálta: Soós Luca

Fehér keretben

A táj. A hallgatás, ahogy megyünk.
Szavak mögöttünk láthatatlan láncon.
Kimondtuk? Nem? Talán csak bentről szól
az értelmét veszítő égi szózat.

Megállunk. Hallgatunk. Ki tudja már,
felelni most mijen kérdésre kéne,
és volt-e itt kérdés egyáltalán?
Mint ittfelejtett néma eszkimók a lék

felett, úgy állunk – míg a jégbe fagy
ideg, szigony; s a háló peng. – A táj,
s a zajtalan idő, ahogy befon

a téli fénybe. Hó és jég. Fagyos
magányok égetése. Léghiány.
És hallgatás fehér keretben – táj.


* A szerző újabb írásaiban nem használ elipszilont, nevét is pontos j-vel írja

Lélektest télen, éjszaka

balla d. károj *

lélektest télen, éjszaka

fedetlen testtel jár a lélek éjszaka
és égbe hangzik hóba ásott jajszava
akárha lakna tágas messzi északon
hol gyilkos indulat ragadja üstökön

hogy sebzett őz nyomát kövesse vérszagon
s míg izzadt inge csüng a téli füstökön
akár a cinterembe űzött hűs ködök
fedetlen teste gőzölög és füstölög

és dől a füst a mennybe nyílt tetőkön át
halomba döntve lágy viszonyt, kemény arányt
száz isten szívja így a házak füstjeit
korommal felkent gyilkos téli éjjelen

ezért oj üszkös szüzek szép erénye itt
és nincsen vád és nincs ravaszdi védelem
mert minden bűn előre tervelt, készakart
ahogy a sújos füst is mindent eltakart

hogy bőrét mentve mentse vész a kárt
és őrületbe fúljon minden értelem
amej a bűnre olvasott feloldozást
alantas vétke mért is volna jobb vagy más

ha pőre testtel jár a lélek éjfelen
és égre hangzik hóba ásott jajszava
de érik már a hajnal, kapzsi mostoha
hogy bűnöd elveszejtse mindig, most, soha


* A szerző újabb írásaiban nem használ elipszilont és nevét is pontos j-vel írja

Megjelent: OpusOnline fojóirat, 2019 decembere, A hét verse rovat


balla d. károj

Egy sehol éjszaka

balla d. károj *

egy sehol éjszaka

az nem lehet, hogy ketten együtt voltak őrszemek
de nem lehettek külön sem. a műszer megmutatná
hogy sorsát a figyelésre álom hejett ki tette fel itt
(ősi erejét a mellkas megmutatja, mintha csillámot
tárna fel a tárna. én láttam ott a víz hidegét)

és mégis fut, ki választani ezúttal is elfelejtett. az álló
másikat, úgy reméli, nem találja szembe készakarva
amíg a vájat rajza gyűrött térképein változatlan
(hejet cserél a szél a koponyával, mintha bajnok csalna
a sakkban. én hallottam ott a szenny melegét)

ám elfogy lassan merész fantáziája. nem sejti
ki volt az, aki átjött érte a fojón. mégsem evez vissza
dönti el. semejik ujja sem illik a csónakházi lakat vasába
(szavát ha állja holtáiglan, a csendnek lehet maradása
mint indián, ha vérzik, fehérek hallgatását tapintottam ott)

most kétszer akkora darabokra vágja, úgy tűnik, az időt
kapsz egy embert leküzdeni, mondták neki; már nincs jelen
a múlt adott szava. alig látszik különbség. tudja, a hitel végül
úgyis megtérül (reggelre beomlik a tárna, kihűl a tábor
mint halotton a seb. így laktam be ott egy sehol éjszakát)

* a szerző újabb írásaiban nem használ elipszilont, így nevében sem


Megjelent: OpusOnline fojóirat, 2019 decembere, A hét verse rovat (lefelé görgetve található meg)


Baba Jaga kunyhója

Balla D. Károly

Baba Jaga kunyhója

Reggeli rendőrségi hír, valahogy így felvezetve: „Különös helyen akarta a csendet hallgatni egy ukrán állampolgár.” A tudósításból aztán kiderül, hogy az illető felmászott a Szabadság-híd pesti hídfőjénél a turul alá. Mint ilyen esetekben általában – öngyilkossági szándékot feltételezve –, kiszállt a tűzoltóság, a rendőrség, a mentők; egy órán át állt a hídon a forgalom, mire leszedték „az akkor már egykedvűen gubbasztó turistát”. Csak a hír végén derül ki, „a harminckilenc éves ukrajnai magyar elmondta, hogy csak a csendet akarta hallgatni a híd tetején”. S a záradék: a férfit a Dél-Pesti Kórház pszichiátriai osztályára szállították.

Este a tévé hírműsorában – mint kis színes, levezető érdekességet a sok komoly téma után – megismétlik a hírt, ezúttal már képeket is kapunk a turul alatt „csendet hallgató” „ukrán turistáról”. A kamera előbb a Dunát mutatja, majd a hidat, aztán a turul alatt ottfelejtett inget. Amikor közelire vált a kép és a tűzoltók-rendőrök kísérte félmeztelen férfi alakja feltűnik, nekem egy pillanatra eláll a lélegzetem.

Ha láttál már orosz mesefilmet, akkor el tudod képzelni, milyen volt az a házikó, a benne lakó öregasszony, és milyen a kemence, amelynek a tetejére csuromvizesen felkapaszkodtam. Miközben az anyóka kárált, hogy vegyem le a ruhámat, mert tüdőgyulladást kapok, aközben én már azon sajnálkoztam, az utcabéli fiúk soha el nem hiszik nekem ezt a kalandot. Szó se róla, magam is nagyon elcsodálkoztam, amikor kis híján beleütköztem abba a kunyhóba a csaknem teljes sötétségben. Ismertem az erdőt, mint a tenyeremet, pontosan tudtam, merre kellene az erdészház és merre a túrázók melegedője felé fordulnom, mint ahogy azt is: itt, ezen a hegyoldalon nincs semmiféle ház. Épp elégszer gombáztam, szedreztem a környéken ahhoz, hogy ebben biztos legyek.

„És Jenő nem adta vissza a Shelly-kötetet …” Ahányszor ezt a Márai-sort hallom (és ez egyre gyakrabban megesik, lassan nincs szavalóverseny a Halotti beszéd nélkül), nekem mindig az jut eszembe, hogy Rudi pedig a Muszorgszkij-lemezt vitte el. Igaz, ígérte, hogy majd küld helyette egy Cseh Tamást.

Nem adok szívesen kölcsön sem könyvet, sem lemezt, sem – amióta ez is divatba jött – videókazettát vagy CD-t. Felírni és számon tartani: ki, mikor, mit – ehhez nem vagyok eléggé akkurátus, meg nem is szeretném ilyen ostobaságokra pazarolni az időmet. A kölcsönkéregetők azonban nálam is kevésbé pedánsak, s rendre elfelejtik (?) visszahozni az elvitt portékát. Néha bosszankodom, ha valamit hiába keresek a hűlt helyén, aztán csak legyintek: hátha nagyobb szükség van rá ott, ahová került.

De azért a Muszorgszkij-lemezért azóta is fáj a szívem. Veszteségemet csak az enyhíti, hogy az Egy kiállítás képei nem az eredeti zongorás változatban, hanem a Berlioz-féle zenekari átiratban volt rajta. Ez az adaptáció ugyan monumentális romantikus alkotássá emeli a művet, valamit mégis elsikkaszt belőle: a nyers erőt, a primer élmény keltette „meghökkenést”. Azt a félelemmel, idegenkedéssel, zavarral telített borzongást, amely minden alkalommal újra és újra rám tör, ha A gnóm vagy a Baba Jaga kunyhója felhangzik.

A városka, ahová apámat néhány évre mérnökként kihelyezték és ahol az iskoláimat kezdtem, már rendesen bent van a hegyek között. Mi, gyerekek, természetesnek vettük, hogy a kertek végében kezdődik a „vadon”, s olyan magától értetődően vettük birtokunkba az erdőt, mint az „igazi” városlakó kölykök a játszótereket, grundokat. Ismertünk minden fát, bokrot; tavasztól késő őszig alig is voltunk otthon: éltünk mint félvad Mauglik.

A többiek inkább csoportokba verődtek, én egyedül szerettem csavarogni. Talán mert jobban vágytam a magányra, talán mert zavart, hogy a többiek nyelvét még iskolás koromra sem tanultam meg rendesen. Magam indultam neki a hegyeknek akkor is, talán tizenegy évesen, amikor elkapott az a hatalmas zivatar.

Akit még nem ért erdőben igazi nyári vihar, el sem tudja képzelni, hogy ilyenkor a lombok alatt a sötétség éjszakai sűrűségűvé válhat. A hirtelen jött borulás kicsit ugyan megijesztett, de nem vesztettem el a fejemet. Felmértem a helyzetemet, és bár tudtam, az egyik ruszin faluhoz, ahol menedékre találhatnék, egészen közel járok, mégis inkább visszafordultam, hogy mielőbb hazaérjek. Toronyiránt akartam haladni, lerövidítve azokat a menedékesebb utakat, amelyeken idáig jöttem, holott tudtam, így majd sok meredélyen kell leereszkednem és felkapaszkodnom. Hogy esetleg el is tévedhetek, az meg sem fordult a fejemben.

Kétféle zenésszel találkoztam életemben. Egyik, aki élvezete tárgyának érzi a muzsikát, másik, aki munkának, hivatásnak, kötelességnek, szakmának tekinti.

Ágnes az előbbi, Andrea az utóbbi kategóriába tartozott. Szerencsére engem Ágnessel hozott össze előbb a sorsom. Később Andrea már nem sokat ronthatott rajtam. Bátyámon sem, aki nőül vette, s aki sokáig nem értette, hogyan is lehetséges az, velem, öccsével élvezni tud bármiféle muzsikát, zeneileg roppant művelt zongoratanárnő-feleségével viszont nem. Szóljon akár rádió, akár lemezjátszó, akár a szomszéd koboz-művész csapjon esténként a húrok közé: Andrea vagy meg sem hallja, vagy olyan görcsösen kezd figyelni rá, hogy fagypont alá süllyed körülötte a levegő. „Nem tartotta ki a nyolcadot”, „pontatlan a billentése”, „az egyik húr leeresztett egy negyeddel” – ilyesmiket mond akkor, amikor pedig szó sincs nyolcadokról, billentésről, húrokról: zene szól, igazi muzsika, és csak az számít, beleremeg-e a lélek.

Szakmai ártalom, von vállat, és abszolút hallására hivatkozik. Inkább kérkedve, mint röstellve, még azt is bevallja, hogy ilyenkor előtte bizony még a kottafejek is megjelennek.

Dühöt éreznék, ha nem lenne nagyobb a szánalmam.

Nem hiszem, hogy Ágnesnek, kamaszkori szerelmemnek rosszabb lett volna a hallása. Biztosan tudott ő is azokra a fránya nyolcadokra figyelni. Tanulás, gyakorlás közben. De hallgatóként levetkezte a zeneelméletet. Hagyta, hogy beléhatoljon, magával ragadja a muzsika. Még az sem zavarta, ha esetleg nem tudta, mi is az, amit hallgatunk. (Míg Andreának első dolga bemondani a zeneszerzőt, a címet, a hangnemet, opuszt, a tétel számát, legtöbbször még az előadót, karmestert is megtippeli. Mintha egy anatómus szeretkezés közben sorolná az éppen megfeszülő izmok latin nevét.)

Alig indultam el, kitört az igazi, tomboló vihar: dörgött-villámlott, megeredt, majd ömleni kezdett az eső. A szurdokok pillanatok alatt megteltek sötét vizekkel, minden csúszóssá, ragadóssá vált. Talán mégis jobb lett volna a falu felé vennem az utamat, gondoltam, de most már tartottam magam eredeti tervemhez. Szaladni, rohanni akartam, csakhogy ez lehetetlennek tűnt: olyan sűrű volt a levegő, hogy lefékezte a hirtelen mozdulatokat.

Jó pár meredélyen túljutva halálosan elfáradtam és ha nem fáztam volna annyira, hogy hangosan vacogott a fogam, talán leültem volna pihenni.

Végre kicsit menedékesebb terepre érkeztem. A csaknem teljes sötétségben is megismertem ezt a hegyoldalt ritkásabb fáiról, szedreséről, a kis tisztásról, és tudtam, egy órán belül otthon lehetek. Felgyorsítottam hát lépteimet, de alig iramodtam neki, valami nagy tömb, amelynek kis híján nekimentem, utamat állta. Hátra kellett lépnem, hogy azonosíthassam.

Egy házikó állt előttem.

Körbejártam; belestem az ablakán. Odabent petróleum lámpa égett és egy kendős öregasszony tett-vett a ház egyetlen helyiségében.

Rajtam újra erőt vett a halálos fáradtság, remegtem a kimerültségtől. Összeszedtem minden bátorságomat és bekopogtam.

A bábika nem csodálkozott különösebben, nem is kérdezősködött. Motyogott ugyan valamit az orra alatt, de azt nem értettem. Bosszúsan legyintett, aztán felmutatott a kemence tetejére. Ésszerű ajánlatnak látszott, felkapaszkodtam hát. Ekkor a ruhámról kezdett kárálni valamit, alighanem azt, vegyem le, mert meghűlök. Az ingemet le is húztam, de mást nem. Az öregasszony kiterítette a többi száradó holmi mellé: főleg párnahuzatok párálltak a két gerendáról alálógó kötélen.

A kemence kellemes meleget árasztott, s a rongyokból rakott vackon kényelmesen elterpeszkedhettem.

Ekkor gondoltam arra, ezt az utcabéli fiúk soha el nem hiszik majd nekem. Én is fantáziálásnak tartanám, ha más mesélné, állapítottam meg, s azonnal elaludtam.

Mint ahogy a komolyzene egészét, Muszorgszkijt is Ágnes mellett szerettem meg. Pontosan emlékszem a beavatási szertartásra. Kibontakozott egy óvatos ölelésemből, és hogy kiengeszteljen, amiért újra elhárítja közeledésemet, leült a zongorához. Én háta mögött állva karomat sietősen újra nyaka köré kulcsoltam és arcomat hajába túrtam, ám engednem kellett a szorításon, mert Ágnes játszani kezdett. Előbb Chopin Forradalmi etűd-jéval vett le a lábamról, aztán, amikor mellé kuporodtam a földre, mintha csak ujjgyakorlat lenne, kezdett bele az Egy kiállítás képei-be.

És akkor úgy éreztem magam, mintha egy csodálatos ismeretlen városba csöppentem volna…

Amúgy becsületes Rolling Stones-rajongó lettem volna és az épp akkoriban induló nagy rock-zenekarok felvételeit hajkurásztam, ahogy valamire való tizenévesnek illett a hetvenes évek elején, ám ez az Ágnes-szerelem eltérített. Ha tetszett, ha nem, felül kellett bírálnom a magam és kortársaim ítéletét, miszerint a hard rockon kívül minden hallgathatatlan, hülyéknek, sznoboknak, no meg felnőtteknek való.

Ettől kezdve minden nap meghallgattunk Ágnesék lemezei közül egyet. Ültünk a földön és „nem csináltunk semmit”.

Soha ráérősebb és teljesebb műélvezetet.

Az ember alvás közben könnyen elveszíti időérzékét. Hát még egy tízegynéhány éves gyerkőc, ha ráadásul a vihar fényviszonyai is megcsalják.

Azzal a furcsa érzéssel ébredtem – nem tudom jobban megfogalmazni –, hogy „valami nem stimmel”. Nagyon óvatosan, résnyire nyitottam ki a szememet, úgy lestem körbe.

A kunyhóban nagyobb volt a világosság, mint amikor elaludtam, pedig a petróleum lámpa már nem égett. Picit fáztam, holott a nadrágom száraz volt. Valami ismerős zajt hallottam, de sokáig nem tudtam megállapítani, mi az. Aztán rájöttem: az öregasszony tejet fejt. Úgy látszik – gondoltam –, kecskét tart, épp csak nem láttam a jószágot, amikor megérkeztem. Igen, igen: csak a friss, meleg tej sugara tud ilyen édesen surrogni, amint habot vet a lassan megtelő akóban. Már az illatát is éreztem. Összefutott a nyál a számban: egy bögre tejet, most, gyorsan! Felemeltem a fejemet és megláttam az öregasszonyt, amint fejte a… – a párnahuzatokat!

Elállt a lélegzetem.

Amíg aludtam, a kötélre száradni akasztott üres párnacihák kövérre dagadtak. A bábi sorra alájuk tartotta a fejőedényt, és sarkukból, akár egy kecske csecséből, fejte a friss tejet.

Meglátta, hogy felébredtem, letette az akót, keresett egy bádogbögrét, telemerte tejjel és felnyújtotta nekem, a kemencére. Continue reading

Négy fraktál

Balla D. Károly

Négy fraktál

1994 (I., II., III.) –  2010 (IV.)

avagy a magát szemlélő önhasonlóság
komplexitása

Mottó: Amit fraktál reggelre…
.

Lombján fennakad

I. fraktál

ennek az éjnek nincs meséje       fraktálok lombján fennakad
a véreres hold kocsonyás korongja     és a bekapcsolva felejtett
rádiójelek altató éterére felfűzve hogy
Ionesco nyolcvankét évesen meghalt Párizsban
néhol gyenge szél is előfordulha-ha-ha       darabjait nálunk is
műsorán       az adás ideje alatt hívható telefonszám
megtalálható a teljesen színes       az igazi
nincsen hozzá antennám       mondja az apám       de nem a parabolára
gondol        nekem ilyenkor meg őhozzá nincsen
nagy hatású számítógépes alapon kezelhető szórakoztató műsorokat
tudjanak előállítani       szemléltető hipermédia videoklipeket
videóklipszeket
csíptesd pupilládra
valamint az elmúlt fél évszázad történelmének       szemléltetni
erről részletesebben a holnapi napilapok       törvénytelenségeit
a világhálózaton megtalálható népdalokat számítógép komponálta
egyenesen floppyra       néha el-elénekli magának       ha senki
sem       feje fölött forgatva vetített harisnyanadrágot
ha senki sem hallgatja is       csupán a kopasz
énekesnő-program       nyolcvankét évesen Párizsban
ennek az éjnek
nincs meséje       darabjait nálunk is műsorán
.

Picasso: A színész

II. fraktál

 ki a maszkmestered       ki az aki kikészít       kicsoda rak arcodra
álarcokat       az elfedés púderei honnan szitálnak bőrödre szüntelenül
ajkadat ki igazítja bárgyú mosolygósra       honnan ez a sok félrevitt
gesztus       gumimimika       honnan ez az elrongyolódott alázat
ez a tétova megsemmisülés       amikor elvész       eltűnik       amikor csak
úgy önmagában       meg       szűnik vala       ki

a maszkmestered       mi az ami kikészít       felborít és magadból
kiforgat       pártokra szakít       leönt nemzetcsömörrel       hazaárulással
forráz eszelőssé       megmakacsít       kiközösít       kisajátít
függelembe ránt       érdektelenné zülleszt       aláz közömbössé
megfigyel       felügyelet alá helyez       magadból ki

a maszkmestered       hol varratsz       szépen kiforgatott köpönyeged
miféle szabásmintát követ       mutasd       hisz ez nem is       hanem
egy hiteles Közép-Európa-térkép       a fenébe is       hol vannak a
fércelési vonalak       hol feslik fel       a törvény szövedéke       a Dunánál?
ki a maszkmestered       ki sminkel állampolgárrá       és meddig
tartod még zárva öltöződ ajtaját       mikor lépsz ki végre a porondra
nézd       üvölt vár a mélyen tisztelt       hiszen az oroszlán
felfalta az idomárt       két artista nyakát törte       a késdobáló telibe
találta gyermeke szívét       szükség van rád
jó munkát végezzen a maszkmester
.

New York-i eső

III. fraktál

ez már az a táj       igen       azok a lázas szorongások       ahogy
esőköpenyén elvéreznek a nagyváros fényei       ahogy minden
egyszerre ismerős és mégis képzelhetetlenül ismeretlen       igen
nem járt még sohasem erre       csak épp ezeken az utcákon nőtt fel
ebben a brooklyni esőben       ahol a Lövölde tér ázott verebei
rázzák magukról
a körkörös színes ívekben gyönyörűn freccsenő déja vu-t
szevasz Woody       ugye te vársz ott a túlsó sarkon       miért
nem öleled meg a messziről jöttet       mi ez a kemény
karimájú távolságtartás       na ne hülyéskedj       hát persze
hogy csak meg akartál tréfálni ezzel a hősies kalappal       én is
csak heccnek szántam a csillogó esőkabátot       hajítsd a francba
a kemény karimát vagy tedd fel erre a kávéházi fogasra
én is alá akasztom ezt a heroikusat
mintha nélkülünk így hasonlítana is valakire
de mi kicsit maradjunk még itt a járdaszélen       hadd ázzon
kopaszodó fejünk       szemüvegeden hízzanak óriás amőbává a
távolról csillogó       közelről mocskos       esküdöző neonfények
most ahogy megölellek       végre látszik       egyforma
magasak vagyunk       egyforma alacsonyak       javítasz ki nevetve
két kicsi boldog clown
Jahvé síró ege alatt
.

Araszolvejg

IV. fraktál

araszol az asztalon     testével lép     kicsi kunkor
olyan mint egy fél DNS
mozdulatában már a bebábozódás önkéntes emigrációja
amikor még utoljára hasonlatos lehet önmagához      amikor
még tudja       mit jelent öntudatos kukacnak lenni      kunkori kukacnak
az asztal végtelen síkján     ahol értelmét veszti a gömbölyűség utáni
erotikus vágyakozás     értelmüket vesztik az anyagelvűség tömör
testébe vájt kacskaringós járatok     amelyeken eljuthat     eljuthatott volna
áthidalva az idő makacs csapdáit
eljuthatott volna a tapasztalaton túli     a megmagyarázhatatlan
a mitikusan fenséges féregi mivolthoz
de időnek előtte kivájták az édes édeni almából
araszolni belehelyezték a sík végtelen laposába
most már nem marad hátra más    mint a bábozódás önhatároló gesztusa
amikor kicsit még az önazonosság szálai között    mint szabadító
kötelek szorításában     dédelgetheti magamagát     önhasonlóságát
hogy aztán az idő akaratlan múlásával
fokozatosan         mégis követhetetlenül     teljes bizonyossággal    de mégis
a bekövetkezés habár legfinomabb halovány árnyékától
de mégis teljesen elfedetten
asztalon araszoló kunkori mivoltát egyszer s mindenkorra feladva
pille formájában szakítsa magát át a születés reciprok lepkehálóján
s hogy könnyűsége lebbenjen tova a súlyosan tárulkozó dimenziók felé
mint ahogy Solveig esetlen dala keveredik bele a konzervgyár roppant
darálógépeinek megrendítően otromba igazmondásába