kritika címkével jelölt bejegyzések

Újraközlő irodalom

Évek óta egyensúlyozok két pólus: a mundér becsületét védő „bajnok” és a saját fészkébe piszkító „gazember” álláspontja között. Azon vagyok, hogy semmit ne értékeljek túl csak azért, mert kárpátaljai – ám ugyanezért le se sajnáljam.

NZM – Az új kötet olvastán tett legszomorúbb megfigyelésem: a teljes anyagból az emlékezetem szerint éppen 20 esztendeje íródott Lecke tűnt a legfrissebbnek és művészileg leghitelesebbnek. Nagy Zoltán Mihálynak tehát nemcsak meghaladnia van mit, hanem visszatérnie is lenne hová.

VFL – Meddig variálhatók a sorsverés és hontalanság metaforái? Nem újraközlés-e a mindig ugyanazt-mondás? A beszűkült motívumvilág, az ismétlődő életérzés, a sok visszaköszönő rutin-megoldás vajon nem súlytalanítja-e el a kimondhatatlan kimondásának azt a nemes terhét, amelyet éppen Vári Fábián László emelt vállmagasságba?

Balla D. Károly

Újraközlő irodalom?

Nagy Zoltán Mihály és Vári Fábián László új kötetéről[1]

Aki kívülállóként közeledik irodalmunk Kárpátalján született műveihez, azzal a nehézséggel találja szembe magát, hogy a befogadáshoz, még inkább az érdemi értékeléshez a steril esztétikai megközelítés nem mutatkozik elégségesnek. Hogyan lehetne például Kovács Vilmos legendás Holnap is élünk c. regényét anélkül tárgyalni, hogy ne tudnánk: alighogy elhagyta a nyomdát, kivonták a forgalomból, mert olyan problémákat érintett, amelyek 1965-ben elfogadhatatlanok voltak a hivatalos kultúrpolitika számára? Vagy miképpen érinthetnénk a Forrás Stúdió egykori tagjainak munkásságát anélkül, hogy ne vennénk figyelembe: a szocreáltól eltérő alkotásmódjukért súlyos bírálat érte őket, s ennek következtében alkotói pályájuk megtört?

Ennél nehezebb a helyzete annak, aki belülről látja a helyi viszonyokat, netán ugyanebben a kis langyos vizű irodalmi medencében lubickol, és így nem csupán a társadalmi beágyazottság és szerepvállalás mozzanatait ismeri, hanem a különféle (világnézeti, alkotócsoportbeli, baráti, családi stb.) elkötelezettségekkel és érdekekkel is tisztában van, ne adj isten, érintett némelyikben. Ha ilyesvalaki vállalkozik ítészi szerepre, jó, ha már az elején bejelenti elfogultságát. Ezt én nyomban meg is teszem. Az alább említendő könyvek szerzőit barátaimnak tekintem, nagyra tartom őket emberi és alkotói mivoltukban, így kritikai megjegyzéseim ekként értékelendők. El kell árulnom azt is, évek óta egyensúlyozok két pólus: a mundér becsületét védő „bajnok” és a saját fészkébe piszkító „gazember” álláspontja között. Azon vagyok, hogy semmit ne értékeljek túl csak azért, mert kárpátaljai – ám ugyanezért le se sajnáljam.

*

Nagy Zoltán Mihály a 80-as években hívta fel magára a figyelmet novelláival, amelyek „a szovjet valóság” nem túl hízelgő ábrázolása miatt a cenzúrahatáron helyezkedtek el. Első igazi sikerét az először 1991-ben megjelent A Sátán fattya c. regény hozta meg[2]; a kritika méltán állította egy sorba az említett Kovács Vilmos-regénnyel. A belső monológként előadott könyvnyi terjedelmű egyetlen mondatot a téma súlyossága, a művészi hitelesség, a roppant szemléletes és sodró beszédmód, és, nem utolsó sorban, az ábrázolás szimbolikus áttételessége emelte jelentős alkotássá.

Az idő súlya alattÉppen ezek az erények azok, amelyeket a Sátán óta közreadott művei sajnálatosan nélkülöznek. Nem képez ez alól kivételt a 2001-ben kiadott Az idő súlya alatt c. novellagyűjtemény, amelybe belelapozva legelőbb az tűnik fel, hogy a frissében közreadott írások zöme a nyolcvanas években született. Egyharmaduk már szerepelt a szerző 1988-as, Fehér Eper c. könyvében, és a korabeli kiadványokban, bibliográfiákban való keresgélés után további egyharmadukról derül ki, hogy szintén a rendszerváltozás (és a Sátán kiadása) előtt jelentek meg először. Így a tizenötből talán ha öt írásról állítható, hogy az elmúlt évtized terméke.

Ami önmagában még nem lenne baj. Arra kellett azonban rádöbbennem, hogy a cenzurális körülmények között merésznek, átütő erejűnek tűnt novellák feszültsége mára kisült, mondandójuk érdektelené vált. Akkoriban jelentős írói tettnek számított egy kolhoz lehetetlenségeinek a bemutatása, a nemzedéki probléma éles felvetése, a szerelmi kicsapongások, az ifjúság erkölcstelensége, pláne a prostitúció megemlítése, a karriervágytól fűtött elvtársak mesterkedéseinek az ábrázolása, a csalások, visszaélések szóvá tétele – hiszen ezekről a társadalmi jelenségekről nem illett írni, a gyanakvásnak kitett kisebbségi írónak különösen nem. Nos, NZM novelláinak fősodrában (A szorgalom huszadik esztendeje, Érzelmes történet, Az idő súlya alatt, Katalin tánca, Szentelt szonett, Kiscsillag bűnbeesése stb.) éppen az említett problémák kaptak hangsúlyt – és, alig hinnénk, éppen ezek avultak el mára menthetetlenül.

Vajon miért? Először azért, mert már akkor is inkább a téma felvetése, kimondása keltett feltűnést, és nem az ábrázolás művészi ereje (amelynek, ha létezne, máig hatnia kellene). Másodszor, mert ezek az írások minden kritikai hangjuk ellenére belül maradtak bizonyos határon (ezért jelenhettek meg a 80-as években), azaz csupán egyes hiányosságokra mutattak rá, ám nem kérdőjelezték meg eleve a létező szocializmust (ami nem is lett volna összeegyeztethető a szerző szemléletével, aki ekkor még a kommunista párt tagjaként és híveként őszintén hitt a rendszer javíthatóságában). Ennélfogva ezek az elbeszélések – mai szemmel olvasva – politikumukat tekintve haloványak, nem éles bírálatok, csupán gyönge dohogások. Érdektelenségük harmadik okát abban látom, hogy az akkor szokatlannak tetsző, az újdonság erejével ható írói stílus mára inkább modorosságnak hat. Nagy Zoltán Mihályt modern, a nyelvi kifejezésmóddal kísérletező írónak láttuk, aki szakított a primitív, sematikusan leíró ábrázolásmóddal, és – például – a szereplők belső monológjaiként mondta el történeteit. Ám egyrészt ezt a stílust neki magának sikerült tökélyre vinnie a Sátánban, ezzel minden korábbi kísérletét előtanulmánnyá, minden későbbit pedig utórezgéssé minősítve, másrészt a vasfüggöny lehullván és ismereteink szaporodván megtapasztalhattuk, hol tart ma a modern magyar és európai próza. Jócskán „előre” tart, lépéshátrányunk óriási, és novellistánk nem sokat tesz ennek ledolgozásáért.

Legalábbis erre a következtetésre jutottam az új kötet néhány valóban új írását olvasva. Ezek némelyike megint csak roppant aktuális, mondhatni rázós mai témát érint (illegális munkavállalás, földvásárlás), ám a közlésmód mit sem változott. Sőt. Nemhogy árnyaltabbá, finomabbá nem vált a láttatás és érzékeltetés, ellenkezőleg, mintha most már a szerző az üzenet didaktikusan egyértelmű kimondására törekedne, ami azért sül el a vártnál is rosszabbul, mert a leegyszerűsített tartalom súlyos ellentmondásba kerül a körülményeskedő nyelvi formával. A kötetet záró két opuszt említve csupán, Az 1120-es ügy-ben a korábbról jól ismert önmegszólító monológ szokásosnál is nehézkesebb mondatai lökdösődnek, A messiás Szilason képzavaros cirkalmai pedig szinte azt a hatást keltik, mintha NZM tizenöt évvel ezelőtti önmagát parodizálná. Ilyesmiket olvashatni: „Cirógatja tenyered kérge a szakállas legnagyobbat. Kisimul a megsokszorozott arc, hever szép halom fekhelyed takaróján. Rendelkezz vele! Istenem: ötvenöt ezer pénz”; „Felhajtani a picike pohár virgonc tartalmát, megbontani a vadonatúj dobozt, felhőt fújni a beosztott kortyokkal lassan üresedő krigli fölé: jólesik.”; „És nálad az érvényes útlevél. Kihalászni a belső zsebből, emelni magasra szolgálatkészen ácsorgó kézzel”; „Szökdécsel magasan a kéz, gesztikulációval nyomatékosítani a tiltakozást”; „Ereszkedik fejed felől az ülésre terebélyes egyenruhás fenék”; „Az ezüstfényben megtestesült csoda nem gurul, de úszik a zötykölőssé vetemedett úttest fölött”; „Ácsorognak félholddá fagyott öreg férfiarcok”; „Körülfolyják ámuldozva a könnyű sóhajjal megállapodott pompás fogatot”;„Nyitogatják szemüket a beépített ablakok, teremtődik a kezünk alatt pompás palota. Még egy szint és rákerül a kimódoltan tetszetős sapka” – no igen, úgy fest, a kimódoltan tetszetős sapkát szerzőnk szüntelenül felteszi mondaira, így modora végképp elveszíti „sültrealista” természetességét, anélkül, hogy a talán megcélzott intellektuális absztrakcióhoz közeledni tudna.

És végül, az új kötet olvastán tett legszomorúbb megfigyelésem: a teljes anyagból az emlékezetem szerint éppen 20 esztendeje íródott Lecke tűnt a legfrissebbnek és művészileg leghitelesebbnek. Nagy Zoltán Mihálynak tehát nemcsak meghaladnia van mit, hanem visszatérnie is lenne hová.

*

Vári Fábián László méltán legmegbecsültebb költője Kárpátaljának. Írói rangját nem csupán nagyszerű versei alapozták meg, hanem mindenkori kiállása, művészi hitvallása is. Alkotói szemlélete a kollektív történelmi tudatban gyökerezik és a népi hagyományokból meríti energiáját.

Világtalan csillagEgyike azoknak, akik az 1960-as évek legvégén a Forrás Stúdióban kezdték pályájukat, majd a hatalmi retorzió miatt a 70-es években jobbára hallgatásra kényszerültek. Ahogy pályatársait, ez őt sem törte meg, írt, alkotott, népballadákat gyűjtött. Amikor a 80-as évek elején újra publikálni kezdett, sorra jelentek meg tollából azok az emlékezetes költemények (Hajnali virágének, Szüreti ének, Széphistóriák, Útban Törökország felé, Illyés Gyula fejfája előtt, Ady alkonya, Bárhori Anna, Három árva, Mikor a gyerek…), amelyek egy nagy formátumú alkotó kiteljesedő életművét előlegezték meg, és az évtized végére már egy erős kötet gerincét képezhették volna. Ám csak a rendszerváltás után kerülhetett sor első önálló könyvének a megjelenésére, amelyet aztán három további követett. A legutóbbi, a Világtalan csillag című 2001-ben látott napvilágot, és a saját munkái mellett ruszinból készült műfordításokat is tartalmaz[3].

A kötetbe lapozva első megfigyelésem ugyanaz volt, mint a másik írótárs könyve esetén: ennek az anyagnak a döntő többségét is a 80-as években publikált darabok képezik…

Tudnivaló, szerzőjük nem tartozik a nagytermelők közé: műjegyzéke évente mindössze néhány verssel gyarapszik. A poézist azonban, persze, nem rőfre mérik, a magas minőség bőven pótolja a mennyiségi hiányt. Nem az a bökkenő, miért tartalmaz kevés friss írást egy-egy új válogatás, hanem hogy a régebbiek folyton ismételt közreadását mi indokolja.

Vettem a fáradságot, és a négy önálló könyv anyagát összevetve kis kimutatást készítettem. Kiderült, a mostani kiadvány amolyan opera omnia, egy kivételével az eddig kötetbe sorolt összes VFL-verset tartalmazza, szám szerint 72-t. Ebből 44, azaz az anyag közel kétharmada már az első kötetben (Széphistóriák, 1991)  is benne volt! Az ekkor közzétettek 6 újjal kiegészülve képezték a második tartalmát (Kivont kardok közt, 1992). A következő (19 vers a hűségről és a halálról, 2000) 9 új és 10 korábbi verset adott közre, a most tárgyalt legújabb gyűjtemény pedig az előzőkhöz képest 13 opusszal gyarapítja az életművet. Az összesen 73 vers közül 17 szerepelt két kötetben, 33 kapott helyet háromban, és találunk 10 olyan költeményt is, amelyet a szerző mind a négy kötetébe felvett. (Hozzátehetjük, a különféle antológiákban, kezdve a 80-as évek Évgyűrűk-sorozatától a Sugaras utakon és a Vergődő szél c. reprezentatív válogatásokon át a tematikus gyűjteményekig – Töredék hazácska, Sors megírva, Nézz töretlen homlokomra – szinte kivétel nélkül ugyanezek variálódnak.)

Szívesen megismétlem: Vári Fábián László költészetének (vagy Nagy Zoltán Mihály prózájának) értékéből semmit nem von le a sok újraközlés, csupán téves képzetet kelthet akár az olvasóban, akár a szakma egyes képviselőiben arra vonatkozólag, hogy a rendszerváltás után szerzőink alkotókedve felpezsdült, életműve kiteljesedett volna. Inkább ellenkezőleg történt: a legerősebb, legfontosabb írások éppen a lágy diktatúra idején születtek (és jelentek meg!), az azóta keletkezettek pedig éppen hogy halványabbak, erőtlenebbek.

Ezt jól példázhatja az új kötet. A fentebb cím szerint is említett és még tovább sorolható versek nemcsak hogy kiállták az idő próbáját, hanem a legáltalánosabb (ha tetszik: összmagyar) szempontból nézve is magas nívón reprezentálják poézisünknek azt az ágát, amelyet népi gyökerűnek és nemzeti elkötelezettségűnek szokás nevezni. E versei alapján VFL minden engedmény nélkül besorolható abba a kortársi vonulatba, amelyet Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Csoóri Sándor, Farkas Árpád, Mezey Katalin, Nagy Gáspár, Szepesi Attila, Utassy József – és folytathatnám – , neve fémjelez. Ehhez az igen magasra állított mércéhez képest látszik gyengének az elmúlt időszak termése: mintha alkotójuk a maga teremtette költői világ csapdájába esett volna. Hogy ez a világ hiteles és érvényes, afelől nincsen kétségem, arra vonatkozóan azonban vannak, lehetséges-e zártságán belül megújulni, eddig bejáratlan utakat meghódítani, sosemvolt érzéseket kifejezni, a kor kérdéseire korszerű választ adni. Lehet-e még valami újat meríteni az időjárási és természeti szimbolikából? A történelmi és bibliai evokációkból, az istenhez-fordulásból?[4] Meddig variálhatók a sorsverés és hontalanság metaforái? Nem újraközlés-e a mindig ugyanazt-mondás? A beszűkült motívumvilág, az ismétlődő életérzés, a sok visszaköszönő rutin-megoldás vajon nem súlytalanítja-e el a kimondhatatlan kimondásának azt a nemes terhét, amelyet éppen Vári Fábián László emelt vállmagasságba?

*

Újraközlő irodalom, mondogatom…

…Egy másik költőről és egy másik prózaíróról olvastam: az előbbinek első verses, az utóbbi első novelláskönyve után másodikként már válogatott kötete jelenik meg. Rutinos kárpátaljaiként előre sejtem, ez javarészt a korábbi anyag újrapublikálását jelenti majd.

Nagy Zoltán Mihály és Vári Fábián László írói nagyságához másfajta gyakorlat illik. Alkotói kvalitásuk az „örök új” keresésére és megragadására predesztinálja őket. Hiszem, hogy nem térhetnek ki saját tehetségük kihívásai elől.

[1] Nagy Zoltán Mihály. Az idő súlya alatt. Novellák. Intermix Kidó, Ungvár-Budapest, 2001.; Vári Fábián László. Világtalan csillag. Versek és műfordítások. Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Ungvár, 2001.

[2] Az elsőt csaknem tíz évre rá követte a második kiadás. Utóbbival méltán érdemelte ki a szerző az Év Könyve elismerést (akkor is, ha erre már 1991-ben is érdemes lett volna, s ha furcsán hatott a másodközlés díjazása).

[3] Utóbbiakkal helyszűke miatt itt nem foglalkozom.

[4] Csupán a kötetindító 10 vers kezdősorait idézve: „Hol a tél, hogy e romlott földre / patyolat-tiszta havat hintsen?”; „Mohog a Tisza, / hallgat a harang”; „Lila lánggal / égnek a barokk / orgonabokrok.” ; Amíg a halál nem keres, / elvagyunk nélküled, Uram”; „Sürved a setét / éjjeli posztó”; „Tán ünnepre készülünk megint. / Lelkünk tisztára hó sulykolja”; „Tavaszt hazudva / ragyog az ősz”; „Hamis aranyát még ontja a nap”; „Békére jár / a nap órája lassan”; „A gladiólusz hálátlan tőre / kezet emelt a Teremtőre”.

(2002)

Kötetben: Magyarul beszélő magyarok, EÖKIK, Bp., 2008.
Első megjelenés: Új Holnap, 2002/Nyár

Istenhez hanyatló árnyékszéken

Bagu László verseskötetéről 2001-ben

 

Balla D. Károly

Istenhez hanyatló árnyékszéken

Ne várjon könnyed szórakozást, aki Bagu László legújabb kötetét[1] kezébe véve arra szánja magát, hogy egyvégtében el is olvassa. Előfordulhat, hogy első alkalommal nem is sikerül át­es­nie ezen a kalandon, mert az ötödik-hatodik vers után hirtelen elege lesz a sok „szörnyűségből” és egy időre félreteszi a könyvet; amikor pedig újra felveszi, csodálkozva tapasztalja, per­cek alatt milyen súlyossá vált a kezében ez az alig néhány tucatnyi költeményt tartalmazó összeállítás…

Eleve nem túl sok jót ígér a cím: „az argentin típusú családok lemészárlása” nyilván kevesekben kelti azt az illúziót, hogy majd tillárom-de-szép zengzeteket talál Bán Miklós egészen kitűnő borítógrafikája alatt, ám abban talán egy ideig reménykedhetnek Bagu  köl­té­sze­té­nek az ismerői, hogy a keménység és kegyetlenség mellett akad majd a szövegek­ben sok játékosság, könnyű blődli, szófacsaró nyelvi humor, és ez részben feloldja a sok morbiditást. Merthogy itt alapvetően a halálról volt/van/lesz szó, afelől aligha lehetnek kétségeink.

Bagu első kötetének (Halálcsináló, Bp., 1998) valóban központi motívuma volt a halál, egyben a versek jelentős részének alanya és tárgya, tartalma és témája. A halál szinte „megcsinálta” a verseket: szervező, gócosító fogalommá vált, amely – mint fekete lyuk a kozmosz anyagát – magához vonzotta és beszippantotta a más fogalmi pályákról induló költői objektumokat, így vált a hiány, a totális Nincs metaforájává, egyben a kiúttalanság, reménytelenség megjelenítőjévé. Ebből a rövidre zárt, önnön abszurditásába zuhanó világból nem látszott semmilyen menekvés: a hiány, a nemlét, a nincs abszolútumként való értelmezése, úgy tűnt, lehetetlenné fog tenni bármiféle folytatást, alkotói továbblépést, és Bagu a halál misztériumának a megteremtésével egyszer s mindenkorra lemond az élet gazdagságának az ábrázolásáról. Az olvasóra nehezedő nyomasztó terhet csak az a halvány remény könnyíthette, hogy mindezt költőnk talán „nem gondolja egészen komolyan”, erre utaltak a komor hangütést feloldó, olykor inkább fekete humorrá sekélyesítő poénok és az egészséges irónia, amely révén költő és olvasója távolságot tarthatott a megjelenített borzalmaktól.

Remélhettük, ennek a kívülállásnak az esélyét új kötetében is felkínálja, mint ahogy abban is bízhattunk, témavilágát és motívumkincsét talán derűsebbre színezi.

Azonban ennek mintha épp az ellenkezője történt volna. Bagu talált a feketénél is sötétebb árnyalatokat és extenzív kibontakozás helyett a befelé-építkezést választotta, mind mélyebbre hatolva a borzalmak világába, ezzel már-már az elviselhetetlenségig tömörítve-sűrítve a robbanásra kész „halálanyagot”. Új kötetét a korábbival összevetve azt tapasztaljuk, hogy az abban megjelenített „hígabb” halál csupa jópofaság volt a mostani kínálathoz képest. Itt ugyanis (már a könyv címét ismétlő első ciklusban is!) prosztataráktól szarkómáig, gyermekkínzástól magzathalálig, családirtástól hullagyalázásig, élveboncolásról és kannibalizmustól vámpírizmusig terjed a paletta, továbbá találkozunk néhány halott élővel és élő halottal. A ciklust záró bűzlő és vérengző repülő halak, számítunk rá naivan, talán valami barátságosabb világba vezetnek bennünket, kedves madarak közé, de a [madárkabátban] is előbb vak embert fojtogatnak, aztán kettétörnek egy varangyot és kilincset tesznek a gyerek szájába. A lírai „én” varjúhúson él, és a hátán valaki szétfröccsenti az araszoló hernyókat. A szájba tollcsomókat, a csőrbe viszont földet tömködnek; szívet kettévágni és önvérben mosakodni sem számít különlegességnek. Aztán végre pillanatnyi kis enyhülést hoz egy-egy vers ironikus felütése (papagáj-ünnep, memphisbe visszatérő belle), illetve fekete humora (az egylábú), hogy aztán a hullaházban és a madártani intézet bonctani osztályán átéltek után részt vehessünk az [apokalipszis jam]-en, többek között ilyesmiket olvasva: „mikor világra jön / apját anyját felaprítja”, „tudatomba hatoló túlvilági péniszek”, „rajzszögek egyre vékonyabb bélben”, „madarait hogy földarabolta”, „hullák az asztalon”, „ötször nyílik minden homlok”, „akik csontmalomban születnek”, „húsuk’ megkívánod” – azaz folytatódik a bonctan és a horror. Alig lehet megállni, hogy ne ragadtassuk magunkat maliciózus  figyelmeztetésre: a Bagu-versek olvasását nem ajánljuk közvetlenül étkezés után, mert könnyen pórul járhatunk, de előtte sem, mert akkor meg az étvágyunk megy el.

Ám mégis le kell gyűrnünk viszolygásunkat, mert a sok émelyítő elem, efelől nem lehet kétségünk, valódi költői anyagba, igazi poézisba ágyazódik. (Illetve talán inkább fordítva: Bagu olyanfajta költészetet művel, olyan hangot üt meg és olyan világot épít, amelynek az adott elemek szükségszerű tartozékai; azaz: a motívumok azért ilyenek, mert az alkotói szándéknak ezek felelnek meg a legjobban. Tudatos szerző az elkészíteni kívánt gépezethez keresi-válogatja az alkatrészeket, nem pedig az éppen a keze ügyébe esőkből rak össze olyan machinát, amilyen sikerül. Márpedig Bagu László művészi tudatosságához nem férhet kétség: akár fogalmi rendszerét, akár verseinek alaki összefogottságát, akár igen sajátos címválasztásait vagy a roppant szigorú ciklus- és kötetrendezést vesszük szemügyre, minden az „összekomponáltságról”, egységbe foglaltságról árulkodik.)

A gyanúnkat, hogy itt nem csupán öncélú borzalomhalmozásról van szó, éppen az apokaliptikus látomásokat idéző, utolsó előtti ciklus mélyíti el egyrészt azzal, hogy felerősödik a korábban már említett ironikus hang (jellemzően a versek záró soraiban „fordul ki önmagából” az egyenesnek gondolt értelem, így történik például a satöbbi szúrós elemek, jézus-sörte doberdóból, ehető részek címűekben). Másrészt – ha egy kicsit jobban odafigyelünk – magának a sok hullának, a részekre szedett testeknek, a vérszagnak is kezd átértelmeződni az elsődleges jelentése. Mégpedig azáltal, hogy mindez igen sajátos mitikus-biblikus „beágyazottságot” kap. Az Istenre, Jézusra tett korábbi célzásokat még elengedhettük a fülünk mellett, de itt már nem kerülhetjük meg őket, látnunk-tapasztalnunk kell, amint a dolgok időnként olyan megfogalmazást kapnak, mint „ahogy a könyvben meg van írva” – és nem lehet kétségünk, melyik könyvre utal a szerző. A tenyéren szárított vasszögek, a szomorú fára mászó Jézus, a tenyerek közé fészkelődő ima, a „jézus cár” mögött összesúgó „négy jenki”, a „ha abban fürdesz, nem halsz meg soha”, a „tagadj meg háromszor” vagy az „egyfiát is odaadná” motívumokban lehetetlen nem észrevenni a megfeszíttetés, a megváltás, a megkeresztelkedés vagy a Tanítás követésének (és követhetetlenségének) a metaforáit. Ezeket felfogva kénytelenek vagyunk szembesülni azzal a lehetőséggel, hogy Bagu már elejétől fogva és mindvégig valami másról beszélt akkor, amikor a sok vérben fuldokló és hullafoltos szörnyűséget elébünk tárta.

Ez a „másról beszélés” még egyértelműbbé válik az utolsó ciklus olvastán. Mert ha hihető is, hogy a halál és a „meghalás” ezer módozata olyan mértékben része a költő életének, hogy fogalmai minduntalan versbe kívánkoznak, azt már nehéz elképzelni, hogy Bagu az egzotikus afrikai növény- és állatvilág megörökítésére és az ottani emberek szociális helyzetének a bemutatására tette volna fel a költészetét. Könnyű belátni, hogy a [kaktusz és marabu] ciklus darabjai nem a lemúrokról, nem Madagaszkár levegőjéről, nem a majmok pusztulásáról, nem az eldobott banánról, nem a marokkói iskoláról, nem a maszáj ételekről és nem Lesothoról szólnak; dehogy-dehogy! Lehet ugyan okosan értekezni arról, miben rejlik „az idegenség közvetítettsége” és a „referencialitás felszámolása”, de aki lemond a irodalomelméleti divatok tolvajnyelvéről és inkább érezni-érteni akarja a költészetet, nem pedig „tudni”, az könnyen beláthatja, Bagu nem tesz többet (de kevesebbet sem!), mint hogy számot ad azokról az élményeiről, amelyeket a környezet hatásainak kitéve megtapasztalt és folyamatosan, napról napra megél utcán sétálva, villamoson utazva, zenét hallgatva, hírlapot bújva, tévét nézve, moziban ülve vagy a sötét szobában a plafonra meredve álomtalanul. Költő lévén az átélteket nem újságcikkben vagy száraz leírásokban rögzíti, nem zenét komponál és nem szobrot formáz, hanem fogalmi és képi motívumokból, költői asszociációkból épített nyelvi kompozíciókkal „reagál” a külvilág ingereire. Bagu László kegyetlen lírája (vagy inkább lírai kegyetlensége) éppen érzékenységéből ered, és ez a költészet minden látszat ellenére nem a halálról, hanem az életről és rólunk szól, hiszen Afrika bennünk van, bizony a miénk a magunk-lemészárolta argentin típusú család, és senki más: mi magunk feszengünk kínos kiszolgáltatottságunkban azon az „istenhez hanyatló árnyékszéken”, amely valahol ott inog a legordenárébb gusztustalanságok és a legfennköltebb bölcselmek között. Kényelmetlen dolog mindezt tudomásul venni, ezért találjuk elviselhetetlenül súlyosnak, émelyítően felkavarónak ezt a félszáznál kevesebb költeményt, amelynek ilyen egybegyűjtésével és elrendezésével a költőnek pontosan az volt a szándéka, amit, úgy tűnik, maradéktalanul sikerült el is érnie. Aki vállalkozik az effajta szembesülésre, bizonyosan gazdagabb lesz néhány nyugtalanító élménnyel – és szegényebb ugyanennyi illúzióval.

(2001)

[1]

bagu lászló: az argentin
típusú családok lemészárlása. – Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2001.

Magyarul beszélő magyarok, EÖKIK, Bp., 2008.Korábban megjelent: Bárka,
2002/1.

Kárpátaljai elsőkötetesek

Hatásról, kisugárzásról, meghatározó jellegről mindenképpen korai lenne beszélni, ám annyi bizonyos, hogy e négy huszonéves költő alkotói produktumával szembesülnie kell nem csupán az olvasónak, hanem a náluk életkori és felfogásbéli szempontból is idősebb íróknak. Emellett eredményeik kölcsönösen újra és újra megmérettetnek „egymásuk” ítéletében; ezen túl pedig – reméljük, lesz ilyen – a következő nemzedékek számára négyük első kötete megkerülhetetlen tanulságul szolgálhat.

Balla D. Károly

Négy kísérlet a megújulásra

– kárpátaljai elsőkötetesek –

Kárpátalja magyar irodalma a problematikusabb, ellentmondásosabb szellemi zónák közé tartozik. Kétséget támaszt létének már puszta elfogadása is, hisz hosszasan lehetne arról polemizálni, van-e egyáltalán kárpátaljai magyar irodalom, és a felvetülő alapkérdésnek azonnal két oldala is adódik; egyrészt ha evidenciának vesszük nemzeti literatúránk egyetemességét, akkor lehet-e értelme irodalmi regionalitásról beszélni, illetve – másrészt – ha meg is engedjük, hogy van erdélyi, felvidéki stb. magyar irodalom, attól még előfordulhat, hogy ennek ellenére kárpátaljai nincsen, hiszen e régió esetében alig-alig beszélhetünk történetiségükben felmutatható folyamatokról vagy szerves irodalmi életről. S ha még ezen kétségeken túl is tesszük magunkat, akkor is roppant gondban lehetnénk, amikor a kárpátaljaiság kritériumait igyekeznénk megnevezni.

Mindezekre a bevezető mondatokra azért volt szükség, mert az írásom alcímében – kárpátaljai elsőkötetesek – szereplő jelző egyszerre pontos és pontatlan: hol állandó lakhelyet jelöl, hol elhagyott szülőföldet; hol a benyomások forrásvidékét, hol a cipőről lerugdosott sarat; hol elfogadott adottságot, hol megtagadott örökséget; hol a kollektív tudatalatti süppedékes talaját, hol elrugaszkodásra alkalmas dobbantót; hol teljesen mellékes körülményt, hol meg tiltakozásra is okot adó „diszkriminációt”. Így hát amikor a négy elsőkötetest kárpátaljainak neveztem, bizonyosságot és kételyt egyszerre ébresztettem a tekintetben, vajon szűkíti-e avagy tágítja a költői teljesítmény megítélhetőségét bármilyen földrajzi körülmény.

Ugyanis e négy fiatal költő gyakorlatilag mindennel szakított, amit az elmúlt évtizedekben a kárpátaljai magyar irodalom ismérvének gondolhattunk. Mi sem áll távolabb tőlük, mint a kisebbségi szerepvállalás, a nyelvművelő, nemzetmentő, identitásformáló szándék; nem sorsszerűek; nincs ún. tájélményük. Költői magatartásuk a Kárpátalján megszokottól (elvárttól?) gyökeresen eltérő tartalmi és formai jegyekben demonstrálódik, még ám oly intenzitással, hogy e tekintetben – tetézve a fentebb vázolt fogalmi tisztázatlanságot – akár nem kárpátaljai jellegű kárpátaljai költőknek is nevezhetnénk őket.

*

cseka-klondajk-egymillio-fallikus

A mindmáig egyetlen avantgárd verseskötet Kárpátalján – cséka györgy: klondájk: egymillió fallikus csillogás

Cséka György 1994-es kötetét méltán nevezhetjük az első (és mindmáig egyetlen) avantgárd verseskönyvnek Kárpátalján. A műfaj hagyományaihoz híven a klondájk: egymillió fallikus csillogás című gyűjteményben szereplő írások rendező elve – egyikük címét idézve – egyfajta „kihagyásos szerkezet” következetes alkalmazása. Így jönnek létre a „könnyű lágy struktúrák”, főleg ismétlésekre és variációkra épülő olyan szövegek, amelyek leginkább szokatlan asszociációikkal és belső ritmusukkal ragadják meg az olvasót. A szerző a tudatosan, mondhatni „nagy műgonddal” megrongált grammatikai szerkezetek révén jut ahhoz a poétikai eszközhöz, amely alkalmasnak tűnik arra, hogy világunk fonákságait, a lét abszurditását, a világ kuszaságába vagy a „semmibe” belevesző individuum kiszolgáltatottságát megragadhassa:

sárga érzés szorítja a nyelvet a bőröm felé
látja onnan a fiókok kilógó beleiben csavarogni
a lenyugvó nap orgonái bogarai hajkeféi

(Alfonz és Onán)

miért ugat? de miért ugat?
hatalma az ész a szenvedély a szerkesztés
nagykabátban hogy leélte életét és túl mindenen
és semmilyen és sehogyan de beleállva a semmibe

(FAM)

Cséka Györgyöt azonban talán nem is annyira maga a lét és annak milyensége érdekli, hanem ennek kifejezhetősége (vagy kifejezhetetlensége), vagyis az, hogy miként tehetők spontán szöveggé a felismeréseinkben rögzülő töredezett léthelyzetek, létérzések. Több írása éppen erről a vizsgálódásról és megvalósítási szándékról szól, arról, hogyan „jönnek” vagy nem „jönnek” a szavak, és az előre kialakult-kialakított struktúrák hogyan töltődnek fel jelentéssel „egyfajta elengedettség” állapotában. Az alkotás folyamatának tudatosulása, és ezen tudatos folyamat automatikussá, spontánná tétele, továbbá pedig az egész folyamat lelepleződése képezi a kötetben található Cséka-versek nagy, izgalmas kísérletét, egyben talán újító hozadékát is irodalmunkban:

félelem hogy nem „jönnek” a szavak
páni félelem hogy a szavak nem „jönnek”
a világ nem „jön”
semmi sem „jön”.
mint kő
szájában halál.

(nem mondom)

írom vers ahogy
möbijusz szalag
tekeredik
körré (közé) fonván
ami.

(ellen/pontok)

írni számomra egyfajta elengedettség laza
szempont
…….
ez menni fog is csak ez fog menni
önmagam kicselezése meg amit akarhatnék írni. máris nemaz.

(A gépelés és tovább)

ugyanazok a variációk ugyanarra a témára
ugyanarra a helyzetre ugyanarra az életre ugyanarra a szövegre
ugyanarra amerre a szökőár az áradás

(FAM)

…folytatni nem tudja
már még leütöget egykét szót aztán
kiveszi a papírt lezárja az írógépet

(ilyenkor függőben marad)

Ez az önleleplező, a roncsolt formákat tudatosan alkalmazó és látszólag akaratlanul, véletlenül képződő szövegekkel operáló, a lét esetlegességét és abszurditását megragadni igyekvő költői attitűd Cséka fellépése előtt ismeretlen volt a kárpátaljai magyar irodalomban.

(Tegyük hozzá, hogy első kötete megjelenése óta, az utóbbi három év írásaiban – ezek főleg a Pánsípban láttak napvilágot – újabb kísérleteket figyelhetünk meg. Először is továbbvitte, továbbfejlesztette az első kötetében dominánsnak még nem mondható, de már felfedezhető komoly játékot, amelynek során a banalitásokban, a mindennapi „semmiségekben” rejtőző groteszk motívumokat igyekszik tetten érni (az ún. nagyapa- és nagymama-versek), másrészt a „garantáltan klasszikus megoldások”-nak nevezett opuszokban a hagyományos formákat (rímrendszer, strófaszerkezet) próbálja félrevitt, rontott, csúsztatott „igazi” szövegekkel megtölteni: mintha egy-egy „valódi” költeményt kezdenénk olvasni, aztán valódisága elcsúszik, frázisossága lelepleződik, s az egész nagy, szent Költészet mintha önnön ellentétébe fordulna, eltévelyítve, kétségbe ejtve az olvasót, aki immáron nem lehet biztos abban, akkor jár-e jobban, ha kívül reked ezen a fonák világon, avagy akkor, ha hagyja magát becsalogatni a Cséka-versek különös labirintusába, ahol az „érthetetlenség” Minotauruszától csupán valami modern, ezredvégiségétől meghatározott Ariadné fonala mentheti meg.)

*

pocs-istvan-alarcosbal

Pócs István: Álarcosbál – a szerző egyetlen megjelent verseskötete

Teljesen más alkotói magatartás jellemzi Pócs Istvánt. 1995-ös Álarcosbál c. első kötetére a posztmodern hangütés jellemző. Ám az ezzel együtt járó, tipikusnak mondható kellékek (rezignáció; cinizmus; pózok és manírok hangsúlyossá válása; „laza” trágárkodás és „direkt” erotika; a nagyvárosi szubkultúra beszüremkedése stb.) sajátosan keverednek egyfajta gyermeki naivitással, kései kamasz-romantikával. Pócsból minden posztmodern nyegleség, kiábrándultság és pimasz szókimondás ellenére ki-kibukik a komoly, őszinte költő, a világ dolgain, a természet szépségén és a civilizáció rútságán, életen-halálon, szerelem-vesztésen megrendülő érző lélek, akinek ambíciója van arra, hogy rímeket találjon, hogy hasonlatokat és metaforákat alkosson, s hogy verse – amaz elavult hagyományos értelemben – szóljon valamiről. Erőssége a pontos építkezés, szereti a lezárt kompozíciókat: legtöbbször (természeti) külső képpel nyit (Szállnak a varjak; Száraz kórók közt zuhog a szél; Égnek a máglyák; Hajnal van; Áradás; Pirkad; S felöltözik lassan a város stb.), ebből bontja ki, ehhez csatlakoztatja, vagy ezzel ellentételezi a külső-belső történések törzsszövegét; gondosan előkészíti a lezárást, és pontosan, kiszámítottan teszi helyükre az utolsó szavakat.

Lankad lassan a város.
A stricik ágybabújnak.
Megadom neked a régit.
Meghagyom magamnak az újat.

Ülök szótlanul.
Kiket még nem karoltam,
eszembe jutnak.
Mondok neked régi verset.
Hagyom nekik az újat.

(Reggeli…)

Miközben tobzódik a szexualitásban és meg-meghökkent „szentségtelenségével” (már megint maszturbál az Isten; a polcról egyenesen a farkamra esett a Biblia; fagylaltgombócokból mintázni faszt szűz lányoknak stb.), aközben mégis el-elérzékenyül:

A mozdulat ugyanaz mindig.
Fogom a tollat,
mint ujjadat.
Mintha remegne a kezem a melleden
– írom a szavakat.
Nem bírom befejezni.
Várok, amíg felöltözöl.
És elindulsz utadon.

(Befejezetlen vers)

Valentin-napkor
a patkányoknak adok
valami lopott
szépet.

(Lopott elégia)

A Duna szagát,
akár illatodat,
most már nekik hagyom.
– Lesz még másik alkalom.

(Marienak)

Álljunk ki, kedves,
kéz a kézben,
pucéran az utcasarokra,
s ne hagyjuk magunkat
másodszor is
kiűzetni
a Paradicsomból.

(Állj ki az utcasarokra!)

Saját kiábrándultságától meghatódva filozófiai mélységekbe ritkán tud leereszkedni, ám pontos megfigyelései, képi látásmódja, meg-meghökkentő őszintesége, verseinek egységes stílusa és magas hangulati értéke méltán tette kötetét népszerűvé. Egyszersmind hozzájárult ahhoz a modernizációs, megújító folyamathoz, amelyen minden bizonnyal át kellett esnie régiónk irodalmának.

(Könyve megjelenése óta Pócs költőként csupán néhány folyóirat-publikációval jelentkezett; ezekben – egyelőre – nem sok jelét látni a továbbfejlődésnek, az alkotói elmélyülésnek; úgy tűnik, már „mindent megírt”, ami életérzéséből, világlátásából alkalmas volt arra, hogy poézissé szublimálja.)

*

lengyel-tamas-s-k-arabeus

S. K. arabeus – Lengyel Tamás első verseskönyve

Jobb híján alighanem posztmodernnek kell neveznünk Lengyel Tamás költészetét is, azonnal leszögezve, hogy esetében az ezen gyűjtőfogalomra jellemző jegyek közül nem annyira a tartalmiakat, hanem inkább a formaiakat, stílusbélieket kell kiemelnünk: a nyelvi leleményességet, a szójátékot, poénokra épülő humort és iróniát, a kicsavart idézeteket, a „jópofaságot”. Ugyanakkor 1998-as első kötetében – S. K. arabeus – észre kell vennünk bizonyos avantgárdos beütéseket is: kísérletező hajlamot, nyelvroncsolást, képversekre emlékeztető tipográfiai megoldásokat, illetve egy tipikusan avantgárd „akciót”, amely Kárpátaljai mondat címen szalagként fut végig a kötet lapjainak tetején.

Lengyel pontosan arra vállalkozik, amire egy ilyen költészettel vállalkozhat: fintorokat, fricskákat, gegeket halmoz egymásra, révükön igyekszik különböző élethelyzetek komikumát bemutatni. Kitűnően ért a „komoly dolgok” leleplezéséhez, visszásságuk bemutatásához. Érzéke van a fekete humorhoz, szereti a torz, groteszk képeket, és nincs számára szent téma, kíméletlenül karikíroz és parodizál nevetségessé bármilyen fétist és tabut:

anyám nyelve
nyelvem anyja
anyanyelvem anyja
anyám nyelve anyja
nagyanyám
ki st(p)richelni küldted az utcára
azt a kis kurva szót

(Kárpátaljáról így globalice részemről első ízben)

Itt (sem) nyugszik
Lengyel Tamás
(1971 – )
fél fogadás
0-tól 24-ig

Rögtön jövök

addig bátran feküdj itt végig

(Morbid)

Nosza, Uram, mutasd meg jóságod
mutasd meg túlvilági rangod
nevelj hollót, s ha csőre immár éles
ne takard el védtelen szemem
hadd tudjam meg végre mik ezek a hangok
mély tisztelettel szolgád: Everymen.

(Jóga)

légy önmagad
hisz Sartre ágyán fekszünk
szerelmünk reggelre elrohad

(Sartre ágya)

mint egy toroklövés utáni csend.
nem fáj, nem éget készakarva,
mégis nyomaszt, mégis olyan,
mintha a halál a lelkembe szarna.

(kiállítás)

Talán nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, ez a stílus, a „költői burleszk” és a szándékos ordenáréság váltogatása-elegyítése alkalmatlan áttételesebb összefüggések, bonyolultabb tudattartamok megjelenítésére. Ám mára valószínűleg idejét múltnak tekinthető az a kérdés, hogy feltétlenül „mélynek”, „metafizikusnak”, „magasizzásúnak” kell-e lennie minden lírai megnyilvánulásnak, avagy megengedhető az effajta „lazaság”. Nos, az irodalom kárpátaljai fogyasztóinak – többek között Lengyel Tamás kötete okán – mostanában kell először szembesülniük azzal a nézettel, hogy ez is költészet, és hogy – mint szerzőnk írja: – „egyszer még a száraz szar is lángra lobban / és büdös-versemből lesz phoenix-madár”.

(Erre a metamorfózisra mutatkozik is némi esély: a gyűjtemény néhány újabb keletkezésű darabjában bizonyos hangnem-váltásra figyelhetünk fel. A Meditatív szenvelgés, A 3. vágányra beállt a csend, a hangtalan és főleg a füstbe ment, teremt című opuszokban egy sokkal természetesebb intonáció érhető tetten; az elhagyott poénok helyére beszivárogni látszik az élmény, és mintha a versek felületén összetorlódó szavak-mondatok posztmodern maszkja mögött már megmutatkozna egy igazibb, grimaszait lassan elhagyó költő arca – a művészibb vonások miatti enyhe szégyenpírral.)

*

bagu-laszlo-halalcsinalo

halálcsináló – Bagu László első verseskötete

Nem idegen sem a nyelvi leleményességre épülő szójáték-vers, sem a „blődli”, sem az obszcenitás Bagu Lászlótól sem, ám halálcsináló c. 1998-as első kötetét a komikum, az irónia vagy az itt-ott öncélúnak tűnő „néven nevezés” („körbevesz végtelen fehérfolyásával”, „átkozott / kibaszott terület”, „keze a faszon / kezem a ravaszon” stb.) mellett/helyett sokkal inkább a létezés misztériumának komolyan vétele határozza meg: a születés kényszerét és a halál elkerülhetetlenségét egyszerre elfogadó és tagadó, a megváltásra hasztalan áhítozó és sorsa ellen hiába lázadó magányos ember, az érzelmeiben csalódott, számkivetett, önnön sérülékenységét felpanaszoló férfi jelenik meg előttünk:

Születni muszáj, de hiába
jössz erre a világra
az angyalok városa
nem lesz soha tied

(kaszkád)

a félelem rád nevetve tekint
még úgy hiszed, hogy van feloldozás

de kétség lesz majd éjed és napod

(között és között)

nincs bocsánat, nincs
s a vasárnapot sincs, aki megérje

(Joe)

Halottak vagyunk.
Kitaszítottak az élők.
Így kell most már élnünk.
Arcunk halotti maszk.

(Furor mortem)

A kötet címében is szereplő központi motívum, a halál a versek jelentős részének alanya és tárgya, tartalma és témája, miközben megjelenítése oly erőteljes, hogy szinte „megcsinálja” a verseket: szervező, gócosító fogalommá válik, amely – mint fekete lyuk a kozmosz anyagát – magához vonzza és beszippantja a más fogalmi pályáról induló költői objektumokat. A Bagu-versek illúziótlan világában nem az isten és nem a szeretet, nem a hatalom és nem a költői én, nem az értelem és nem is a nemiség ül a trónuson, hanem a halál révén megjelenített univerzális hiány, az abszolutizált Nincs.

A költő hiány-élménye oly erős, hogy ennek érvénye alá rendeli más természetű impresszióinak többségét, sőt, magát az alkotói folyamatot is:

A vers elkezdődik
mert valaki hiányzik

folytatódik

(még mindig hiányzik)

a vers befejeződik
és soha nem hiányzott jobban

(travex)

Ebből a rövidre zárt, verscímmel élve: „a hiányanyag koncentrálódása” révén önnön abszurditásába zuhanó világból nem adódik kiút, menekvés; a hiány, a nemlét, a nincs (és metaforája, a halál) abszolútumként történő értelmezése voltaképp lehetetlenné tesz bármiféle folytatást, továbblépést:

miért is tenne úgy, mintha
folytatása lenne valaminek, ami nincs
csak a kezdet van és csak a vég

(20th Century Fucks)

E konklúzió úgy is értelmezhető, hogy Bagu látókörében a létezés misztériuma a születést beteljesítő halál fölfoghatatlanságává, s az ennek átéléséből származó döbbenetté redukálódik. Szűk költői világ, gondolhatnánk, ha nem lenne módunk megfigyelni, amint az értelmi-logikai szinten tudatosult gravitációs csapdát minduntalan szétfeszíti egy egészségesebb művészi ösztönösség, a világ dolgait a maguk közvetlenségében, képiségében megragadó intuíció. Talán nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy éppen ez: a gondolati és érzelmi erővonalak ellenirányúságából adódó feszültség képezi a Bagu-versek legfőbb költői erejét.

Tegyük még hozzá, hogy az itt vázolt ellentmondásosság: a reménytelenséget, kiúttalanságot megrendüléssel felismerő tudat, és az ettől szinte függetlenül működő ráérzések végül is feloldódnak vagy legalábbis feloldódni látszanak a versek nyelvi szerkesztettségében, költői megformáltságában. Szerzőnk ugyanis – és erről eddig nem beszéltünk – roppant igényességgel alkotja meg sorait, mondatait. Szóválasztásában egyformán mérlegeli a szintagmák jelentését és érzelmi töltetét. Szövegeiben a grammatikai egységek a roppant pontos és körültekintéssel megválasztott (ám ennek ellenére – vagy éppen ezért – természetesnek tűnő) elhelyezkedésük révén pótlólagos helyi értékkel gazdagodnak.

Az eddig elmondottaknak jellemző illusztrációja a zárásul idézendő vers, amelyben együtt találjuk a teljes példatárat: a vágyak kielégíthetetlenségét; a halál megidézésével felpanaszolt, hiánnyal teljes árvaságot; a megértett, döbbenettel tudomásul vett reménytelenségben ellenpontként megjelenő ösztön-képeket (hóval bevert ablak, a méz fanyar illata); illetve mindezeknek egységbe foglalását a pontosan, igényesen felépített, lezárt szerkezetben. Íme:

ott és ahol nem
és mindenütt
vágyik, mert vágyik
utána
ha legalább
meg tudná magyarázni
ő miért nem öl
ő miért árva

hóval bevert ablakain
hiánnyal áttört versek néznek
valaki párbajra hív
valami szíven üt
(fanyar illata a méznek?)
a költő vére felfakad
ott és ahol nem
és mindenütt

(Zontagh)

Intellektualizmusa, műgondja, egyszerre tudatos és ösztönös természetű versépítése, a dolgok közvetlenségét képiségükben megragadó, ám jellegüket metafizikusan értelmező költői magatartása nem teljesen új jelenség Kárpátalja magyar irodalmában. Hasonló elmélyültséget tapasztalhattunk Finta Évánál és Fodor Gézánál. Bagu László hagyományokból is bőven táplálkozó, de alapvetően mégis modern költészetének nóvuma a mindenféle cizelláltságot mellőző nyerseségében, közvetlen (és nem átlényegített, nem „irodalmiasított”) élményszerűségében ragadható meg, illetve abban a természetességben (és nem kimódoltságban), amellyel költészetébe emeli akár a hétköznapiságot, akár a trágárságokat, akár az érzelmi túlfűtöttséget vagy a tudományos elméleteket. Ez mindenképpen szokatlan és meglepő régiónk irodalmában – épp ezért figyelmünkre fokozottan érdemes.

(És ha már az eddigi három költő jellemzése után tettem egy-egy zárójeles megjegyzést, álljon itt is valami utólagos észrevétel. Feltűnő, hogy a Bagu-versek jelentős részében találhatunk idegen – legtöbbször angol – neveket, kifejezéseket, amelyek hol eredeti, hol torzított, hol fonetikusan átírt alakjukban fordulnak elő. Hogy csak néhányukat idézzük: Death, Jeremy soundtrack, Terra, Jonathan, take me home, Alcatraz, Enola Gay, Mr. Stone, Beast Side Story, Múvi, Jane, Blitzkrieg, Billy, hollywoodi, Alice, 20th Century Fucks, Walker, Los, Buick, 10. Avenue, winchester, Joe, Eastwood, mr. black, Loszandzselesz kolling, clown, Duplavé Sztón, goto, Networks, chase, nairobi stb., stb. Ezek a nevek-fogalmak – helyszínrajzokkal, cselekményrészletekkel együtt – tagadhatatlanul valami „tiszta Ameriká”-t idéznek elénk, olykor mintha egy hollywoodi akció- vagy western-film közepébe, máskor egy filmgyári forgatás helyszínére csöppennénk. Nehéz eldönteni, hogy az álomgyári rekvizitumok ilyen sűrű és hangsúlyos alkalmazása egyfajta elidegenítő, saját valóságunktól távolságot tartó posztmodern költői magatartásnak a következménye-e, avagy ama hazuggá egyszerűsített, a Jó és Rossz bipoláris viszonyává sematizált világot kívánja-e a mélyebb összefüggések bemutatásával leleplezni, illetve – és talán ez a legvalószínűbb – mindezt csupán stiláris fogásnak kell tekintenünk. Bárhogy is, az elburjánzó „loszandzseleszizmusok” inkább rontják, semmint javítják a versekben rejlő bölcseleti tartalmak felszínre törésének esélyét.)

*

Négy költő, négy magatartás, négy külön világ. Négy egyéni kísérlet a kárpátaljai magyar irodalom megújítására, spektrumának kiszélesítésére.

Hatásról, kisugárzásról, meghatározó jellegről mindenképpen korai lenne beszélni, ám annyi bizonyos, hogy e négy huszonéves költő alkotói produktumával szembesülnie kell nem csupán az olvasónak, hanem a náluk életkori és felfogásbéli szempontból is idősebb íróknak. Emellett eredményeik kölcsönösen újra és újra megmérettetnek „egymásuk” ítéletében; ezen túl pedig – reméljük, lesz ilyen – a következő nemzedékek számára négyük első kötete megkerülhetetlen tanulságul szolgálhat.

 

A tárgyalt kötetek:

  • (cséka györgy): klondájk: egymillió fallikus csillogás, Galéria-Ecriture, [Ungvár-Bp.], 1994.
  • Pócs István: Álarcosbál, UngBereg Alapítvány-Galéria Kiadó, Ungvár-Bp., 1995.
  • Lengyel Tamás: S. K. arabeus, Kortárs Könyvkiadó, Bp., 1998.
  • Bagu László: halálcsináló, Hatodik Síp Alapítvány-Mandátum Kiadó, Bp.-Beregszász, 1998.

1999.

Írásom először megjelent: Forrás, 1999/6.
Kötetben először: UngBereg 1999. Bp., 1999.
Újraközölve: A hontalanság metaforái, Bp., 2000
A mostani újraközlés a Balládium Blogban (2014) minimális – főleg a központozást érintő – javításokkal történt; most először került az értékelő részek mellé a tárgyal könyvek borítóképe. Személyes megjegyzés: Cséka György és Pócs István kötetét könyvkiadóként én segíthettem világra.