Baba Jaga kunyhója

Balla D. Károly

Baba Jaga kunyhója

Reggeli rendőrségi hír, valahogy így felvezetve: „Különös helyen akarta a csendet hallgatni egy ukrán állampolgár.” A tudósításból aztán kiderül, hogy az illető felmászott a Szabadság-híd pesti hídfőjénél a turul alá. Mint ilyen esetekben általában – öngyilkossági szándékot feltételezve –, kiszállt a tűzoltóság, a rendőrség, a mentők; egy órán át állt a hídon a forgalom, mire leszedték „az akkor már egykedvűen gubbasztó turistát”. Csak a hír végén derül ki, „a harminckilenc éves ukrajnai magyar elmondta, hogy csak a csendet akarta hallgatni a híd tetején”. S a záradék: a férfit a Dél-Pesti Kórház pszichiátriai osztályára szállították.

Este a tévé hírműsorában – mint kis színes, levezető érdekességet a sok komoly téma után – megismétlik a hírt, ezúttal már képeket is kapunk a turul alatt „csendet hallgató” „ukrán turistáról”. A kamera előbb a Dunát mutatja, majd a hidat, aztán a turul alatt ottfelejtett inget. Amikor közelire vált a kép és a tűzoltók-rendőrök kísérte félmeztelen férfi alakja feltűnik, nekem egy pillanatra eláll a lélegzetem.

Ha láttál már orosz mesefilmet, akkor el tudod képzelni, milyen volt az a házikó, a benne lakó öregasszony, és milyen a kemence, amelynek a tetejére csuromvizesen felkapaszkodtam. Miközben az anyóka kárált, hogy vegyem le a ruhámat, mert tüdőgyulladást kapok, aközben én már azon sajnálkoztam, az utcabéli fiúk soha el nem hiszik nekem ezt a kalandot. Szó se róla, magam is nagyon elcsodálkoztam, amikor kis híján beleütköztem abba a kunyhóba a csaknem teljes sötétségben. Ismertem az erdőt, mint a tenyeremet, pontosan tudtam, merre kellene az erdészház és merre a túrázók melegedője felé fordulnom, mint ahogy azt is: itt, ezen a hegyoldalon nincs semmiféle ház. Épp elégszer gombáztam, szedreztem a környéken ahhoz, hogy ebben biztos legyek.

„És Jenő nem adta vissza a Shelly-kötetet …” Ahányszor ezt a Márai-sort hallom (és ez egyre gyakrabban megesik, lassan nincs szavalóverseny a Halotti beszéd nélkül), nekem mindig az jut eszembe, hogy Rudi pedig a Muszorgszkij-lemezt vitte el. Igaz, ígérte, hogy majd küld helyette egy Cseh Tamást.

Nem adok szívesen kölcsön sem könyvet, sem lemezt, sem – amióta ez is divatba jött – videókazettát vagy CD-t. Felírni és számon tartani: ki, mikor, mit – ehhez nem vagyok eléggé akkurátus, meg nem is szeretném ilyen ostobaságokra pazarolni az időmet. A kölcsönkéregetők azonban nálam is kevésbé pedánsak, s rendre elfelejtik (?) visszahozni az elvitt portékát. Néha bosszankodom, ha valamit hiába keresek a hűlt helyén, aztán csak legyintek: hátha nagyobb szükség van rá ott, ahová került.

De azért a Muszorgszkij-lemezért azóta is fáj a szívem. Veszteségemet csak az enyhíti, hogy az Egy kiállítás képei nem az eredeti zongorás változatban, hanem a Berlioz-féle zenekari átiratban volt rajta. Ez az adaptáció ugyan monumentális romantikus alkotássá emeli a művet, valamit mégis elsikkaszt belőle: a nyers erőt, a primer élmény keltette „meghökkenést”. Azt a félelemmel, idegenkedéssel, zavarral telített borzongást, amely minden alkalommal újra és újra rám tör, ha A gnóm vagy a Baba Jaga kunyhója felhangzik.

A városka, ahová apámat néhány évre mérnökként kihelyezték és ahol az iskoláimat kezdtem, már rendesen bent van a hegyek között. Mi, gyerekek, természetesnek vettük, hogy a kertek végében kezdődik a „vadon”, s olyan magától értetődően vettük birtokunkba az erdőt, mint az „igazi” városlakó kölykök a játszótereket, grundokat. Ismertünk minden fát, bokrot; tavasztól késő őszig alig is voltunk otthon: éltünk mint félvad Mauglik.

A többiek inkább csoportokba verődtek, én egyedül szerettem csavarogni. Talán mert jobban vágytam a magányra, talán mert zavart, hogy a többiek nyelvét még iskolás koromra sem tanultam meg rendesen. Magam indultam neki a hegyeknek akkor is, talán tizenegy évesen, amikor elkapott az a hatalmas zivatar.

Akit még nem ért erdőben igazi nyári vihar, el sem tudja képzelni, hogy ilyenkor a lombok alatt a sötétség éjszakai sűrűségűvé válhat. A hirtelen jött borulás kicsit ugyan megijesztett, de nem vesztettem el a fejemet. Felmértem a helyzetemet, és bár tudtam, az egyik ruszin faluhoz, ahol menedékre találhatnék, egészen közel járok, mégis inkább visszafordultam, hogy mielőbb hazaérjek. Toronyiránt akartam haladni, lerövidítve azokat a menedékesebb utakat, amelyeken idáig jöttem, holott tudtam, így majd sok meredélyen kell leereszkednem és felkapaszkodnom. Hogy esetleg el is tévedhetek, az meg sem fordult a fejemben.

Kétféle zenésszel találkoztam életemben. Egyik, aki élvezete tárgyának érzi a muzsikát, másik, aki munkának, hivatásnak, kötelességnek, szakmának tekinti.

Ágnes az előbbi, Andrea az utóbbi kategóriába tartozott. Szerencsére engem Ágnessel hozott össze előbb a sorsom. Később Andrea már nem sokat ronthatott rajtam. Bátyámon sem, aki nőül vette, s aki sokáig nem értette, hogyan is lehetséges az, velem, öccsével élvezni tud bármiféle muzsikát, zeneileg roppant művelt zongoratanárnő-feleségével viszont nem. Szóljon akár rádió, akár lemezjátszó, akár a szomszéd koboz-művész csapjon esténként a húrok közé: Andrea vagy meg sem hallja, vagy olyan görcsösen kezd figyelni rá, hogy fagypont alá süllyed körülötte a levegő. „Nem tartotta ki a nyolcadot”, „pontatlan a billentése”, „az egyik húr leeresztett egy negyeddel” – ilyesmiket mond akkor, amikor pedig szó sincs nyolcadokról, billentésről, húrokról: zene szól, igazi muzsika, és csak az számít, beleremeg-e a lélek.

Szakmai ártalom, von vállat, és abszolút hallására hivatkozik. Inkább kérkedve, mint röstellve, még azt is bevallja, hogy ilyenkor előtte bizony még a kottafejek is megjelennek.

Dühöt éreznék, ha nem lenne nagyobb a szánalmam.

Nem hiszem, hogy Ágnesnek, kamaszkori szerelmemnek rosszabb lett volna a hallása. Biztosan tudott ő is azokra a fránya nyolcadokra figyelni. Tanulás, gyakorlás közben. De hallgatóként levetkezte a zeneelméletet. Hagyta, hogy beléhatoljon, magával ragadja a muzsika. Még az sem zavarta, ha esetleg nem tudta, mi is az, amit hallgatunk. (Míg Andreának első dolga bemondani a zeneszerzőt, a címet, a hangnemet, opuszt, a tétel számát, legtöbbször még az előadót, karmestert is megtippeli. Mintha egy anatómus szeretkezés közben sorolná az éppen megfeszülő izmok latin nevét.)

Alig indultam el, kitört az igazi, tomboló vihar: dörgött-villámlott, megeredt, majd ömleni kezdett az eső. A szurdokok pillanatok alatt megteltek sötét vizekkel, minden csúszóssá, ragadóssá vált. Talán mégis jobb lett volna a falu felé vennem az utamat, gondoltam, de most már tartottam magam eredeti tervemhez. Szaladni, rohanni akartam, csakhogy ez lehetetlennek tűnt: olyan sűrű volt a levegő, hogy lefékezte a hirtelen mozdulatokat.

Jó pár meredélyen túljutva halálosan elfáradtam és ha nem fáztam volna annyira, hogy hangosan vacogott a fogam, talán leültem volna pihenni.

Végre kicsit menedékesebb terepre érkeztem. A csaknem teljes sötétségben is megismertem ezt a hegyoldalt ritkásabb fáiról, szedreséről, a kis tisztásról, és tudtam, egy órán belül otthon lehetek. Felgyorsítottam hát lépteimet, de alig iramodtam neki, valami nagy tömb, amelynek kis híján nekimentem, utamat állta. Hátra kellett lépnem, hogy azonosíthassam.

Egy házikó állt előttem.

Körbejártam; belestem az ablakán. Odabent petróleum lámpa égett és egy kendős öregasszony tett-vett a ház egyetlen helyiségében.

Rajtam újra erőt vett a halálos fáradtság, remegtem a kimerültségtől. Összeszedtem minden bátorságomat és bekopogtam.

A bábika nem csodálkozott különösebben, nem is kérdezősködött. Motyogott ugyan valamit az orra alatt, de azt nem értettem. Bosszúsan legyintett, aztán felmutatott a kemence tetejére. Ésszerű ajánlatnak látszott, felkapaszkodtam hát. Ekkor a ruhámról kezdett kárálni valamit, alighanem azt, vegyem le, mert meghűlök. Az ingemet le is húztam, de mást nem. Az öregasszony kiterítette a többi száradó holmi mellé: főleg párnahuzatok párálltak a két gerendáról alálógó kötélen.

A kemence kellemes meleget árasztott, s a rongyokból rakott vackon kényelmesen elterpeszkedhettem.

Ekkor gondoltam arra, ezt az utcabéli fiúk soha el nem hiszik majd nekem. Én is fantáziálásnak tartanám, ha más mesélné, állapítottam meg, s azonnal elaludtam.

Mint ahogy a komolyzene egészét, Muszorgszkijt is Ágnes mellett szerettem meg. Pontosan emlékszem a beavatási szertartásra. Kibontakozott egy óvatos ölelésemből, és hogy kiengeszteljen, amiért újra elhárítja közeledésemet, leült a zongorához. Én háta mögött állva karomat sietősen újra nyaka köré kulcsoltam és arcomat hajába túrtam, ám engednem kellett a szorításon, mert Ágnes játszani kezdett. Előbb Chopin Forradalmi etűd-jéval vett le a lábamról, aztán, amikor mellé kuporodtam a földre, mintha csak ujjgyakorlat lenne, kezdett bele az Egy kiállítás képei-be.

És akkor úgy éreztem magam, mintha egy csodálatos ismeretlen városba csöppentem volna…

Amúgy becsületes Rolling Stones-rajongó lettem volna és az épp akkoriban induló nagy rock-zenekarok felvételeit hajkurásztam, ahogy valamire való tizenévesnek illett a hetvenes évek elején, ám ez az Ágnes-szerelem eltérített. Ha tetszett, ha nem, felül kellett bírálnom a magam és kortársaim ítéletét, miszerint a hard rockon kívül minden hallgathatatlan, hülyéknek, sznoboknak, no meg felnőtteknek való.

Ettől kezdve minden nap meghallgattunk Ágnesék lemezei közül egyet. Ültünk a földön és „nem csináltunk semmit”.

Soha ráérősebb és teljesebb műélvezetet.

Az ember alvás közben könnyen elveszíti időérzékét. Hát még egy tízegynéhány éves gyerkőc, ha ráadásul a vihar fényviszonyai is megcsalják.

Azzal a furcsa érzéssel ébredtem – nem tudom jobban megfogalmazni –, hogy „valami nem stimmel”. Nagyon óvatosan, résnyire nyitottam ki a szememet, úgy lestem körbe.

A kunyhóban nagyobb volt a világosság, mint amikor elaludtam, pedig a petróleum lámpa már nem égett. Picit fáztam, holott a nadrágom száraz volt. Valami ismerős zajt hallottam, de sokáig nem tudtam megállapítani, mi az. Aztán rájöttem: az öregasszony tejet fejt. Úgy látszik – gondoltam –, kecskét tart, épp csak nem láttam a jószágot, amikor megérkeztem. Igen, igen: csak a friss, meleg tej sugara tud ilyen édesen surrogni, amint habot vet a lassan megtelő akóban. Már az illatát is éreztem. Összefutott a nyál a számban: egy bögre tejet, most, gyorsan! Felemeltem a fejemet és megláttam az öregasszonyt, amint fejte a… – a párnahuzatokat!

Elállt a lélegzetem.

Amíg aludtam, a kötélre száradni akasztott üres párnacihák kövérre dagadtak. A bábi sorra alájuk tartotta a fejőedényt, és sarkukból, akár egy kecske csecséből, fejte a friss tejet.

Meglátta, hogy felébredtem, letette az akót, keresett egy bádogbögrét, telemerte tejjel és felnyújtotta nekem, a kemencére. Continue reading

Négy fraktál

Balla D. Károly

Négy fraktál

1994 (I., II., III.) –  2010 (IV.)

avagy a magát szemlélő önhasonlóság
komplexitása

Mottó: Amit fraktál reggelre…
.

Lombján fennakad

I. fraktál

ennek az éjnek nincs meséje       fraktálok lombján fennakad
a véreres hold kocsonyás korongja     és a bekapcsolva felejtett
rádiójelek altató éterére felfűzve hogy
Ionesco nyolcvankét évesen meghalt Párizsban
néhol gyenge szél is előfordulha-ha-ha       darabjait nálunk is
műsorán       az adás ideje alatt hívható telefonszám
megtalálható a teljesen színes       az igazi
nincsen hozzá antennám       mondja az apám       de nem a parabolára
gondol        nekem ilyenkor meg őhozzá nincsen
nagy hatású számítógépes alapon kezelhető szórakoztató műsorokat
tudjanak előállítani       szemléltető hipermédia videoklipeket
videóklipszeket
csíptesd pupilládra
valamint az elmúlt fél évszázad történelmének       szemléltetni
erről részletesebben a holnapi napilapok       törvénytelenségeit
a világhálózaton megtalálható népdalokat számítógép komponálta
egyenesen floppyra       néha el-elénekli magának       ha senki
sem       feje fölött forgatva vetített harisnyanadrágot
ha senki sem hallgatja is       csupán a kopasz
énekesnő-program       nyolcvankét évesen Párizsban
ennek az éjnek
nincs meséje       darabjait nálunk is műsorán
.

Picasso: A színész

II. fraktál

 ki a maszkmestered       ki az aki kikészít       kicsoda rak arcodra
álarcokat       az elfedés púderei honnan szitálnak bőrödre szüntelenül
ajkadat ki igazítja bárgyú mosolygósra       honnan ez a sok félrevitt
gesztus       gumimimika       honnan ez az elrongyolódott alázat
ez a tétova megsemmisülés       amikor elvész       eltűnik       amikor csak
úgy önmagában       meg       szűnik vala       ki

a maszkmestered       mi az ami kikészít       felborít és magadból
kiforgat       pártokra szakít       leönt nemzetcsömörrel       hazaárulással
forráz eszelőssé       megmakacsít       kiközösít       kisajátít
függelembe ránt       érdektelenné zülleszt       aláz közömbössé
megfigyel       felügyelet alá helyez       magadból ki

a maszkmestered       hol varratsz       szépen kiforgatott köpönyeged
miféle szabásmintát követ       mutasd       hisz ez nem is       hanem
egy hiteles Közép-Európa-térkép       a fenébe is       hol vannak a
fércelési vonalak       hol feslik fel       a törvény szövedéke       a Dunánál?
ki a maszkmestered       ki sminkel állampolgárrá       és meddig
tartod még zárva öltöződ ajtaját       mikor lépsz ki végre a porondra
nézd       üvölt vár a mélyen tisztelt       hiszen az oroszlán
felfalta az idomárt       két artista nyakát törte       a késdobáló telibe
találta gyermeke szívét       szükség van rád
jó munkát végezzen a maszkmester
.

New York-i eső

III. fraktál

ez már az a táj       igen       azok a lázas szorongások       ahogy
esőköpenyén elvéreznek a nagyváros fényei       ahogy minden
egyszerre ismerős és mégis képzelhetetlenül ismeretlen       igen
nem járt még sohasem erre       csak épp ezeken az utcákon nőtt fel
ebben a brooklyni esőben       ahol a Lövölde tér ázott verebei
rázzák magukról
a körkörös színes ívekben gyönyörűn freccsenő déja vu-t
szevasz Woody       ugye te vársz ott a túlsó sarkon       miért
nem öleled meg a messziről jöttet       mi ez a kemény
karimájú távolságtartás       na ne hülyéskedj       hát persze
hogy csak meg akartál tréfálni ezzel a hősies kalappal       én is
csak heccnek szántam a csillogó esőkabátot       hajítsd a francba
a kemény karimát vagy tedd fel erre a kávéházi fogasra
én is alá akasztom ezt a heroikusat
mintha nélkülünk így hasonlítana is valakire
de mi kicsit maradjunk még itt a járdaszélen       hadd ázzon
kopaszodó fejünk       szemüvegeden hízzanak óriás amőbává a
távolról csillogó       közelről mocskos       esküdöző neonfények
most ahogy megölellek       végre látszik       egyforma
magasak vagyunk       egyforma alacsonyak       javítasz ki nevetve
két kicsi boldog clown
Jahvé síró ege alatt
.

Araszolvejg

IV. fraktál

araszol az asztalon     testével lép     kicsi kunkor
olyan mint egy fél DNS
mozdulatában már a bebábozódás önkéntes emigrációja
amikor még utoljára hasonlatos lehet önmagához      amikor
még tudja       mit jelent öntudatos kukacnak lenni      kunkori kukacnak
az asztal végtelen síkján     ahol értelmét veszti a gömbölyűség utáni
erotikus vágyakozás     értelmüket vesztik az anyagelvűség tömör
testébe vájt kacskaringós járatok     amelyeken eljuthat     eljuthatott volna
áthidalva az idő makacs csapdáit
eljuthatott volna a tapasztalaton túli     a megmagyarázhatatlan
a mitikusan fenséges féregi mivolthoz
de időnek előtte kivájták az édes édeni almából
araszolni belehelyezték a sík végtelen laposába
most már nem marad hátra más    mint a bábozódás önhatároló gesztusa
amikor kicsit még az önazonosság szálai között    mint szabadító
kötelek szorításában     dédelgetheti magamagát     önhasonlóságát
hogy aztán az idő akaratlan múlásával
fokozatosan         mégis követhetetlenül     teljes bizonyossággal    de mégis
a bekövetkezés habár legfinomabb halovány árnyékától
de mégis teljesen elfedetten
asztalon araszoló kunkori mivoltát egyszer s mindenkorra feladva
pille formájában szakítsa magát át a születés reciprok lepkehálóján
s hogy könnyűsége lebbenjen tova a súlyosan tárulkozó dimenziók felé
mint ahogy Solveig esetlen dala keveredik bele a konzervgyár roppant
darálógépeinek megrendítően otromba igazmondásába