Címkézett irodalom

A kárpátaljai magyar irodalomnak az a része, amely kárpátaljai, egyre kevésbé tekinthető irodalomnak, amely pedig irodalomnak minősíthető, az egyre kevésbé kárpátaljai.

Azt, hogy kárpátaljai magyar irodalom nincs, még mindig könnyebb bizonyítani, mint azt, hogy van.

Bármilyen találó is legyen egy címke, egyben torzít és leegyszerűsít is; ennek kockázatát vállalva legutóbbi írásaimban mégis két újabbal növeltem számukat; éspedig: „ahhoz képest irodalom” és „újraközlő irodalom”. Szeretnék mindkettőről külön is szólni.

Az alábbi írás közvetlen előzményét egy korábbi cikkem: „Ahhoz képest” irodalom, – megjelent: A Hét (Bukarest) 2000. okt. 12.; illetve egy korábbi könyvkritikám: Újraközlő irodalom – megjelent: Új Holnap (Miskolc), 2002/Nyár megállapításai képezik. A megfigyelt címkézések egész csokrával egészítettem ki a magam alkotta korábbiakat, amelyeket továbbgondoltam új összefüggésekbe helyeztem – ennek ellenére a két korábbi írásra támaszkodó új esszében egyes gondolatmenetek óhatatlan ismétlődnek és a szövegátfedések is jelentősek.

2002-es naplómból: Az esszét eredetileg egy kárpátaljai kulturális melléklet részére írtam, amelyről később kiderült, komolytalan kezdeményezés, visszavettem hát az anyagomat. Aztán felajánlottam a Kortársnak, de nem vállalták a közlését. Így küldtem el a Mozgó Világnak, ahol kifejezett tetszéssel fogadták és nem vártan gyorsan meg is jelent. Mint már annyiszor, naivan most is azt remélem, hogy nyilvánosság előtt zajló érdemi szakmai vitát sikerül írásommal „provokálnom”, de lassan naivitásomnál nagyobb a szkepszisem, így inkább elfogadom a következő címkét: sértődékeny irodalom.

Balla D. Károly

Címkézett irodalom

Aki hosszabb ideje figyeli, milyen jelzőkkel illették irodalmunk kárpátaljai ágát, már pusztán ezekből a címkékből is levonhat bizonyos tanulságokat.

Az 1960-as években „kétírósnak” nevezték, arra utalva, hogy Balla Lászlón és Kovács Vilmoson kívül nemigen akadt említésre méltó alkotónk. A hetvenes években terjedt el a „költészetközpontú” jelző, lévén akkorra egész sor fiatal költő bontott szárnyat, akik a kötelező szocreál körülményei közepette a metaforák világában jobban magukra találhattak, mint a szovjet valóságot forradalmi fejlődésében ábrázolni hivatott prózában. Akadt kritikus, aki az akkoriban megszólaló versírókra a pártünnepélyek ünneplő ruhába öltözött szónokainak a címkéjét ragasztotta. A 80-as években szinte mindent lefedett a „józsefattilások” kifejezés, amikor is a költőpéldakép neve alatt stúdióba tömörült fiatalok szervezete keretében zajlott az irodalmi élet egésze. Ekkor, a nagy szovjet pangásból a peresztrojkába átcsapó években merülhetett fel először a kettős kötődés problematikája: a „szovjet magyarok” elve alapján íróinkra aggatott korábbi címke – „magyarul alkotó szovjet író” – egy újabb fából vaskarikával egészült ki: irodalmunkat hivatalos minősítése ez lett: „formájában nemzeti, tartalmában szocialista”. Ezt a meghatározást kezdte bontani, lazítani a hol óvatosan, hol nyíltabban vállalt vélekedés: amennyire alkotóelemei vagyunk a szovjet népek kultúrájának, annyira részesei vagyunk a magyar nemzeti örökségnek is. (Utóbbit említve illett hangot adni a progresszív, forradalmi hagyományoknak.) Aztán a 80-90-es évek fordulóján a Szovjetunió felbomlásával ennek a kettősségnek az egyik pillére leomlott, és literatúránk ettől kezdve „kárpátaljai magyar irodalom”-ként határozza meg magát.

A 90-es évek az egymással is szöges ellentétben álló minősítések évtizede. Ekkor válik szakmai és laikus körökben is általánossá a vita: vannak-e határon túli magyar irodalmak, avagy irodalmunk egyetemes és oszthatatlan; tartalmi szempontból helyes-e az erdélyi, felvidéki stb. magyar irodalom kifejezés, vagy csupán az összmagyar irodalom formális területi megosztottságáról beszélhetünk; egyközpontú és egységes vagy többközpontú és régiókra tagolt nemzeti kultúránk, irodalmunk, sőt: anyanyelvünk?

A vitát megnyugtatóan azóta sem sikerült lezárni, legkevésbé Kárpátalja esetében. Ugyanis ha el is fogadjuk, hogy valamilyen módon mégiscsak létezik erdélyi, felvidéki, délvidéki vagy nyugati magyar irodalom, ebből még egyáltalán nem következik, hogy a kárpátaljainak is léteznie kell: amit ez a terület irodalomként fel tud mutatni, az csak részben elégíti ki a fogalom ismérveit: ugyan kis számban, de vannak írók, ám nincsenek műhelyek, van líra és epika, de jószerével hiányzik a valódi értekező próza, kritika, dráma; hiányzik a tartalmi és stiláris sokszínűség, nincsenek iskolák és irányzatok; van középnemzedék, de alig maradtak nagy öregek és egyáltalán nincsen utánpótlás; jelennek meg könyvek, de alig jutnak el a közönséghez és kevés kiadványaink között a magasabb mércével is értékelhető; időnként indulnak folyóiratok, de hamar elvetélnek; el-elvétve sor kerül szűk körű irodalmi találkozókra, de nincs szerves irodalmi élet, hiányzik a szakmai vita és az olvasói visszajelzés is roppant esetleges. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy alkotóink egy része jelentősebb sikereit nem idehaza, hanem Magyarországon (sőt: erdélyi, vajdasági, nyugati szakmai körökben!) éri el – ennek oka éppen a helyi „irodalmi viszonyok” kialakulatlansága, a befogadó közeg szemléleti beszűkültsége. Így aztán talán nem is olyan erős túlzás (ön)ironikus megjegyeznem, hogy a kárpátaljai magyar irodalomnak az a része, amely kárpátaljai, egyre kevésbé tekinthető irodalomnak, amely pedig irodalomnak minősíthető, az egyre kevésbé kárpátaljai.

Ezzel a vélekedéssel szemben áll az a nézet, mely szerint irodalmunk él is virágzik, a nehéz kezdet ellenére (mint egy jeles író megállapította), mára „kiásta magát a földből” (úgy is néz ki, mint egy takaros zombi, kajánkodtam magamban). Többen legnagyobb erényünknek, mások hibánknak róják fel a „sorsveréses” megszólalást, a sérelmeink állandó felpanaszolását, az erős tájélményt… Szaporodnak a címkék „küldetéses”-től a „provinciális”-ig.

Ismert az „antológia-irodalom” kifejezés is, hiszen a legkülönfélébb gyűjteményeknek mindig magas volt az ázsiója errefelé. Az ötvenes-hatvanas években ezek képezték az egyetlen megjelenési lehetőséget az önálló kötethez nehezen jutó írók számára. A józsefattilások ötévenként jelentkező antológiáinak is (A várakozás legszebb reggelén, Szivárványszínben, Lendület) részben „íróvá avatás” volt a funkciója, részben, éves gyakoriságúvá válván (Évgyűrűk), folyóiratot pótoltak a 80-as évek végén. Erődemonstrációnak szánták létrehozói a Sugaras utakon c. reprezentatív gyűjteményt (ez volt a hivatalos szovjet kultúrpolitika utolsó „nagy dobása”, amelynek közröhej tárgyát képező címét nem sokkal megjelenése után tragikusan aktualizálta Csernobil); ennek vaskalapos szemléletét volt hivatott korrigálni az 1990-es Vergődő szél, amely valóban híven foglalta össze irodalmunk 1953 és 1988 közti eredményeit. Bővelkedtek antológiában a 90-es évek is: Extra Hungariam, Sors, megírva, Töredék hazácska, Száz szomorú szonett, Nézz töretlen homlokomra – azt hiszem, a címek magukért beszélnek.

Folytatva a jogos címkék számbavételét: nem lehet vitatni a „legek irodalma” kifejezés igazságtartalmát sem, amely a legnagyobb elzártságunkra, a legkevesebb alkotóra és műre, a legkisebb olvasótáborra utal. Viszonyaink egyik jó ismerője meg éppenséggel a „megélhetési irodalom” fogalommal jellemezte tevékenységünk bizonyos eredményeit, és hallottam már ránk vonatkoztatva a „hiányirodalom” kifejezést is.

Tudom, bármilyen találó is legyen a címke, egyben torzít és leegyszerűsít; ennek kockázatát vállalva legutóbbi írásaimban mégis két újabbal növeltem számukat; éspedig: „ahhoz képest irodalom” és „újraközlő irodalom”. Szeretnék mindkettőről külön is szólni.

Az „ahhoz képest” fogalmának bevezethetőségét igazolandó visszautalok az egyetemesség és/vagy regionalitás érintett problémájához. Ugyanis akár az egyetemesség, akár a regionalitás koncepciójából induljunk is ki, a legnagyobb gondban vagyunk, ha a kárpátaljai magyar irodalom mibenlétéről kell véleményt alkotnunk. Ha ugyanis kiindulási pontunk az, hogy nemzeti irodalmunk egyetemes, akkor meg kellene neveznünk azokat a (nyelvi azonosságon túlmutató!) ismérveket, amelyek alapján a kárpátaljai ezen egyetemesség integráns részének tekinthető. Ilyen kritériumok azonban vagy nincsenek vagy mondvacsináltak! Hosszú évtizedeken keresztül elszigetelten fejlődő (fejlődő??) irodalmunk igen jelentősen elhasonult, elidegenült az anyaországitól, óriási fáziskésésben van, akkorák a torzulásai és olyan súlyosak a hiányai, hogy nézetem szerint alkalmatlan az integrálódásra; és hogy a helyzet súlyosabb legyen: az anyaország szellemi élete nincs kellőképpen felkészülve a befogadásra.[1] Ha a másik elképzelés, a regionalitás felől közelítünk, azaz úgy gondoljuk, a magyar irodalom valami többpólusú, többcentrumú alakulat, akkor nyilvánvalóan egyik centrumának és a köréje írható tartománynak a kárpátaljai magyar irodalmat kellene tekinteni – ám ez a feltevés az előbbinél is képtelenebb, mert azt, hogy kárpátaljai magyar irodalom nincs, még mindig könnyebb bizonyítani, mint azt, hogy van. A vanhoz ugyanis olyan ismertetőjegyeket kellene egymás mellé sorakoztatni, amelyekkel, mint fentebb soroltam, sajnos nem rendelkezünk.

Hogy ebben a se-így–se-úgy patthelyzetben valahogy mégis megragadhatóak legyenek azok a tények és eredmények, amelyek irodalom címén Kárpátalján fellelhetők, nos, ebben lehet segítségünkre az „ahhoz képest irodalom” fogalma. Nézzük csak!

Ahhoz képest, hogy nyolcvanegynéhány éve élünk kisebbségben, egészen tűrhetően beszéljük a magyart. Ahhoz képest, hogy 1944-ben a kollektív bűnösség vádját kellett elviselnünk és hogy a nemzeti lét teljes intézményrendszerét felszámolták – ahhoz képest szép, hogy egyáltalán gondolunk az irodalomra. Ahhoz képest, hogy a magyar szó nagyjából tilalmasnak számított, hatalmas eredmény, hogy 1951-ben megjelent az első magyarul írt könyv. Ahhoz képest, hogy a hatvanas években változatlanul tombolt a szocreál és a proletkult, igen dicséretes, hogy ez időben őszintébb hangon is megszólaltak néhányan. Ahhoz képest, hogy az ellenzéki magatartást megtorolták… Ahhoz képes, hogy a nacionalizmus vádját rásütötték… Ahhoz képest, hogy szigorú cenzurális viszonyok uralkodtak… Ahhoz képest, hogy milyen körülmények közt születtek azok a versek, novellák, az a regény… Ahhoz képest, hogy jószerével csak a pártlapban lehetett publikálni… Ahhoz képest, hogy évenként csak 2-3 eredeti könyv jelenhetett meg… Ahhoz képest, hogy 45 évig nem volt folyóirat… Hogy csak 93-ban jött létre az első magánkiadó… Hogy 95-ig csak amatőr színjátszó csoport működött… Hogy egészen mostanáig kellett várni valódi irodalomkritikák megjelenésére… Hogy nincsen Kányádi Sándoruk és Sütő Andrásuk, meg persze Grendel Lajosuk sem… Hogy hiányoznak az igazi szellemi műhelyek… Hogy nincs mód a rendszeres kapcsolattartásra… Hogy műfa­jok és stílusok sokasága helyén űr tátong… Hogy nem áll rendelkezésünkre teljes bibliográfia… Hogy csupán egyetlen összefoglaló monográfiát említhetünk, amely már megjelenésekor elavult… Hogy egyetlen kezünkön megszámolhatjuk… Hogy a fiatalok mind elhagyták… Hogy nincs rá pénz… Hogy nincs rá igény… Hogy nincs, aki jobban…

Ahhoz képest…

Ez az „ahhoz képest”-ség számunkra egyszerre átok és mentség. Átok, mert sajnos elveszi annak lehetőségét, hogy teljesítményünk igazságosan megméressen a nagy egészben, ugyan­akkor szerencsénkre nem is kell attól tartanunk, hogy könnyűnek találtatunk. Azaz: egyszerre jelent negatív és pozitív diszkriminációt: kirekeszt, de kirekesztettségünkben felemel. Egyfajta rezervátum, zárt osztály, ahová elkülönítenek, de ott aztán megbecsülnek. Ez mindenek­előtt közös megítélésünkre érvényes, de bőven adódik alkalom az „ahhoz képest” voltunk egyéni megélésére is.

Még ma is uralkodónak számít például az a gyakorlat, hogy ha beválasztanak bennünket egy testületbe, ha elismerésben részesülünk, sőt, ha publikálunk valahol, akkor nevünk mellé-alá-fölé hangsúlyosan odakerül lakhelyünk, azaz „csak úgy” nem biztos, hogy labdába rúghatnánk, és csupán valamely eredetigazolás révén kaphatunk bebocsáttatást az egyetemes irodalom szentélyébe: a beválasztásra, elismerésre, publikálásra, pályázati nyereményre, meghívásra nem annyira teljesítményünk, mint kisebbségi helyzetünk, netán kifejezetten kárpátaljai státusunk okán érdemesülünk.

Felhozok konkrét példákat. 2000 márciusában az a megtiszteltetés ért, hogy József Attila-díjat kaptam. És itt most nem arról akarok szólni, hogy akkor is, amikor a díjat átadták, és később a sajtóban is mindenütt tévesen másnak neveztek, mint aki a vagyok,  hanem arról, hogy a névsorban mindenki költőként, íróként, irodalomtörténészként szerepelt, egyedül énnálam tartották fontosnak, hogy egy Ungváron megjelenő lapot megnevezzenek munkahelyemül.[2] Azaz esetemben ezúttal is szükség volt valamiféle eredetigazolásra. Ennél is érdekesebb itthoni írótársaim reagálása. Amikor gratuláltak a díjamhoz, a legtermészetesebb módon hozzátették: ideje volt már, hogy Kárpátalja is kapjon egy József Attila-díjat. Vagyis fel sem merült bennük: az elismerésre esetleg egyéni teljesítményemmel szolgáltam rá – nem, szerintük csupán azért lettem díjazott, mert már illett a mi vidékünkre is kiosztani egyet. Félek, lehetett vélekedésükben valami…

Például szolgálhatnak azok a rendezvények is, amelyekre nem egyszerűen – mondjuk – 16 költőt hívtak meg, hanem hangsúlyozottan 10+6-ot, tíz hazait és hat külhonit, még ám pontos kvóták szerint: Erdélyt két hely illeti, a Felvidék, Délvidék, Kárpátalja és Nyugat elégedjen meg eggyel-eggyel. Olyankor, amikor én lehetek az az egy, természetesen legyezgeti a hiúságomat, hogy én vagyok a legszebb hal a nyúlpiacon, sőt, voltaképpen azzal is tökéletesen tisztában vagyok: másképpen nem is nagyon lehet igazságos „reprezentatív mintát” venni a kortárs költészet egészéből – mégis úgy érzem, ilyen esetekben költői mivoltom csak kárpátaljai státusommal párosulva, általa megerősítve tesz engem alkalmassá a hasonló szereplésekre. Pedig én egyáltalán nem szeretnék „ahhoz képest költő” lenni.

A másik fogalom, az „újraközlő irodalom” használatát az teszi indokolttá, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű új mű híján íróink és kiadóink gyakorlatában általánossá vált a korábban már megjelentek állandó újrapublikálása. Az egyszer már könyvben közölt írások sokasága új és újabb könyvekbe vándorol, sőt, lapjaink is régen megjelent kötetek anyagából merítenek szépirodalmat (pl. egy-egy költészetnapi válogatás összeállításakor). Legnevesebb költőinknek az utóbbi évtizedben megjelent vékonyka könyveit felütve és az abban közölt verseket számba véve például arról győződhetünk meg, hogy új és újabb gyűjteményeik javát mindig ugyanaz a törzsanyag képezi. Pontosan ugyanezeket az írásokat láthatjuk viszont minden antológiában és tematikus összeállításban is. Egykötetes költőnk nyilatkozta, verseinek  „válogatott” kiadását tervezi; novellistánk esetében ugyanez már meg is történt: a pár évvel ezelőtti prózakötetet most „válogatott” követte: a kettő anyaga csaknem azonos, az alig 90 oldalas friss kiadványban csupán egyetlen egy új írás van, a többi a korábbi kötet írásainak változatlan újraközlése, még a sorrend is ugyanaz! (Ezt a tényt kívülem, valamilyen szemérmességből talán, senki nem teszi szóvá, mindenki új kötetként kezeli az új című, és a korábbira sehol sem utaló kiadványt. Mosolyogtam, amikor a kötetkét értékelő rövid ismertetésben a hírlapíró azzal kezdte, hogy a kisprózákat kétszer is elolvasta – bár ő nyilván nem arra gondolt, hogy egyszer 8 évvel ezelőtt, egyszer pedig most.)

Hozhatnék más példákat is. Egyik írónk tíz éve már kiadott sikerregényét egy másik kiadó tavaly úgy bocsátotta közre, hogy az első kiadásról nem tett említést. Egy másik írónknak ugyanaz a kisregénye kétszer is megjelent egymásután könyv alakban, előbb két társzerzővel közösen, majd önállóan. Nem tett említést az újrakiadás tényéről az a kiadó sem, amely egy kutatónk művelődéstörténeti lexikonját adta közre, elhallgatva, hogy az anyag néhány évvel korábban egy másik kiadónál már napvilágot látott… Született egy új kárpátaljai folyóirat, azt a látszatot keltve, mintha lenne benne mit közölni (két hasonló korábbi periodikánk nem véletlenül sorvadt el): felületesebb vizsgálódással is megállapítható, hogy a közlemények jelentős része már napvilágot látott más folyóiratokban, sőt, egyéni kötetekből vannak kiemelve (erről a tényről azonban nem mindig esik említés).

Ezek a folytonos újraközlések egyrészt szegénységi bizonyítványt állítanak ki irodalmunkról, másrészt a beavatatlanok megtévesztésének minősülnek: akik nem ismerik a korábbi kiadványokat, hihetik, hogy íróink írnak, kiadóink új könyvekkel rukkolnak elő, pezseg az irodalmi élet – közben pedig „legnagyobbjaink” egy-egy műfajban 30 év alatt létrehozott szépírói életműve belefér egyetlen 100 oldal körüli kötetbe… És bár a sok ismételt publikáció semmit nem von le maguknak a műveknek a értékéből, a pontos adatolás hiánya (vagyis az átvétel és újrakiadás tényének az elhallgatása) bizony mégis „szemfényvesztő irodalmat” eredményez…

*

Azzal kezdtem: minden címkézés torzít. Nyilván az enyém is. Akadhat, akinek életműve nem csupán „ahhoz képest” értékes, és minden bizonnyal integrálódni fog nemzeti literatúránk egyetemességébe; és van, aki eléggé termékeny ahhoz, hogy ne szoruljon folytonos újraközlésekre. Ám a minőség és a mennyiség egyidejű felmutatásának képessége egyre kevesebbekre jellemző, számuk nem nő, hanem csökken: szembe kell néznünk a tehetséges fiatalok elvándorlásával és az utánpótlás teljes hiányával. A ma Kárpátalján élő „legifjabb” írók életkora az „aggastyán” Adyéval azonos… Lassan ragaszthatjuk a következő címkét: „elöregedő irodalom”.

(2002)


[1] E kérdéskörrel több tanulmányban is foglalkoztam: Előítéletek és beilleszkedési zavarok; A hontalanság metaforái; Hagymány-e a provincializmus; Szereptudat és szereptévesztés a kárpátaljai magyar irodalomban – valamennyit lásd ebben a kötetben: A hontalanság metaforái, Bp, 2000.

[2] Hibásan a Kárpáti Igaz Szó irodalmi rovatvezetőjének tituláltak, így szerepeltem a sajtó-kommünikékben is, holott azonnal jeleztem az illetékeseknek: a nevezett orgánumnak nincs is irodalmi rovata, és én 12 éve nem állok munkaviszonyban a lapnál, a hírből annyi igaz, hogy a 80-as–90-es évek fordulóján az Új Hajtás című melléklet szépirodalmi anyagait valóban szerkesztettem félállású (!) főmunkatársként – mindössze másfél esztendeig. A díjátadással kapcsolatos szövegeket előkészítő minisztériumi munkatárs számonkérésemre azt válaszolta, hogy az Írószövetségtől kapták az adatokat. Mondtam, ez lehetetlen, ott tudják, ki vagyok és ki nem. Miközben rábeszélt, hogy ne kérjek sajtó-helyreigazítást, megígérte, hogy utánanéz. Másnap felhívott telefonon, és bevallotta, az történt, hogy egyszerűen nem volt ideje tovább olvasni az életrajzomat…


Magyarul beszélő magyarok, EÖKIK, Bp., 2008.
Korábban megjelent: Mozgó Világ, 2002/november.
Az írás közvetlen előzményét két korábbi esszém képezi:
„Ahhoz képest” irodalom, A Hét (Bukarest) 2000. okt. 12.; illetve:
Újraközlő irodalom (lásd az előző írást a jelen kötetben).
A továbbgondolt és kiterjesztett megállapítások óhatatlanul bizonyos átfedéseket eredményeztek.

Hagyomány vagy klisé?

Vajon az ilyen mértékben vállalt hagyomány gazdagságot jelent-e vagy szegénységet, felemelő erőt vagy lehúzó koloncot? Egyáltalán: hagyománynak tekinthető-e ez a normakövetés – vagy pedig inkább szamárvezetőnek, sablonnak, olyan klisének, amelyet csak rá kell nyomni az üres papírra, aztán ceruzával kisatírozni, és már kész is a kárpátaljai magyar vers.

Balla D. Károly

Hagyomány vagy klisé?

Rögzült motívumok az utóbbi évek kárpátaljai magyar verspublikációiban

A hagyományról leginkább vagy akkor szoktunk beszélni, amikor vagy túl sok van belőle, vagy amikor túl kevés. Ebben a tekintetben a hagyományt akár a fürdővíz hőmérsékletéhez is hasonlíthatnánk: ha éppen megfelelő, nem törődünk vele, de ha vagy hideg, vagy forró, akkor lázasan csavargatni kezdjük a keverőcsapot. A fürdővízzel azonban sokkal kényelmesebb helyzetben vagyunk, semmint a hagyományokkal, mert egyrészt magunk állíthatjuk be olyan melegségűre, amilyenre szeretnénk, másrészt pedig nincs tudomásunk arról, hogy a szomszéd éppen milyet szeret és kever magának.

A hagyomány kérdése így hát inkább a kollektív fürdőzéshez áll közelebb, ahhoz az alkalomhoz, amikor sokadmagunkkal ülünk egy medencében és vagy éppen megfelelőnek találjuk a közös vizet, vagy pedig úgy érezzük, lehetne melegebb, netán lehetne hűvösebb. Jó esetben több medence is van a fürdőben, ha az egyikben fázunk, átmegyünk a másikba, ha ott meg elönt a forróság, akkor egy harmadikba. Megfelelő mennyiségű medence megléte esetén bizonyosan megtaláljuk a magunk számára legmegfelelőbbet. Ebben a medencében csupa magunkhoz hasonló ízlésű embert találunk, azokat, akiknek a hőérzékenysége, melegigénye, fázékonysága pontosan a mienkkel azonos, így valószínűleg szóba is elegyedünk velük, megbeszéljük, milyen jó kis medence ez a mienk, milyen remek a víz, mi épp így szeretjük, nem igaz?

Igen ám, de valamilyen rejtélyes okból nem elégedünk meg a magunk medencéjének a dicséretével, hanem elrettenve mesélni kezdünk a többiről. „Voltál a hidegben? Hát az valami szörnyű! Miféle emberek lehetnek, akik ott úszkálnak!?” Szó szót követ, és előbb- utóbb arra a következtetésre jutunk, nincs rendjén, hogy itt másféle medencék is vannak, belátásra kellene bírni az abban lubickolókat, megértetni velük, hogy csak a mi medencék hőmérséklete az egészséges, az üdvözítő, és akik másféle vizekhez ragaszkodnak, azok megsértik a fürdő szellemét, idegen szokásokat követnek, nagyjából és egészében gazemberek és árulók. Követelni kezdjük, hogy saját emberünket nevezzék ki fürdőmesternek, olyan megbízható és elkötelezett valakit, aki minden medencébe a mi vizünket engedi.

A kárpátaljai magyar irodalom egyetlen langyos kis medence, és a fürdőzők legfeljebb aközött választhatnak, hogy a befolyó csaphoz vagy a túlfolyó lukhoz húzódnak-e közelebb. Mivel a medence nagyon pici, így akik benne vannak, roppant keveset mozognak, és ezt a keveset is pontos vonalak és ívek mentén végzik.

Úszni – azt úgyszólván egyáltalán nem lehet, és többeket azon az alapon tartanak jó úszóknak, hogy valamikor régen tettek néhány erőteljes pillangócsapást, éppen abban az időben, amikor a mellúszás volt kötelező. Ezért nagy tisztelet övezi őket.

Egyáltalán nincs esély ebben a medencében valamilyen új úszásmód kipróbálására, szóba sem jöhet a vízipóló vagy vízi balett, így akik véletlen’ balettezni szeretnének, új medencét kell építeniük, ám amikor kiszállnak az anyamedencéből, számíthatnak az ottmaradók meg-nem-értésére és megvetésére, így jobban teszik, ha egy egészen más fürdőterületen alapítanak saját medencét.

A medence törzsközönsége nagy idegenkedéssel szemléli azt az úszómestert is, akinek korábban elkülönített saját sávja volt az azóta bezárt uszodában, ám most ugyanebben a langyosban végez szapora tempókat. A környékén keletkező hullámokkal a többiek egyszerűen nem tudnak mit kezdeni.

Néhányan, akiknek elegük lett a langyos vízből, de más strandra mégsem akarnak átköltözni, úgy oldották meg a helyzetüket, hogy szárazgyakorlatokat végeznek a medence szélén, itt készítik úszásaikat, amelyeknek aztán távolabbi, általában hidegebb vizű medencék adnak otthont. Ezek az idegenben úszók ugyancsak számíthatnak a langyos víz lakóinak irigységére és arra, hogy megszólják őket, amiért nem a saját medencéjükben érnek el versenyeredményeket.

Azt mondtam, hogy a mi medencénknek a klímája és körülményei közepette kirajzolódtak azok az ívek, amelyek mentén mozgás végezhető. Képes beszédemmel – valószínűleg mindenki megértette – azt kívántam állítani, hogy a kárpátaljai magyar irodalomnak kialakult egy szűk térbe szorított szabályrendszere, így arra az irodalmi magatartásra, amely megfelel ezeknek a szabályoknak, azt mondjuk, hogy hagyományos, és ugyanígy hagyományosnak tekintjük az e keretek között fogant műveket. Íróink többsége azt vallja, hogy ennek a hagyománynak nemcsak meg lehet felelni, hanem szinte kötelező is, ezt várja az olvasó, ezzel lehet szakmai és közönségsikert aratni, ezt igénylik a kárpátaljaiságra áhítozó szerkesztők és műsorszervezők; illetve, emelkedettebben: ez jelenti az anyanyelv ápolását, ez fokozza a szülőföld iránti ragaszkodást, ez szolgálja a nemzeti identitás megerősítést; vagyis: a kárpátaljai magyarság nemzeti hagyományainak a megőrzését.

A költészetre szorítkozva megpróbálom felvázolni azokat a főbb ismérveket, amelyek a kárpátaljai magyar poézis fenti értelemben vett hagyományát képezik. Konkrétabban fogalmazva: nézzük, milyen is a hagyományos (egyben tipikus) kárpátaljai magyar vers.

I. A kárpátaljai magyar vers alaki szempontból mindenképpen kötött formájú, lehetőleg magyaros, vagyis hangsúlyos verselésű (néha inkább csak szótagszámláló). Itt meg szoktam említeni, hogy nálunk még szonettkoszorút is írtak már ősi nyolcasokban és gyakran még a képversek is rímelnek, de általánosan is érvényes a megállapítás, hogy az időmérték ritka vendég nálunk, mint ahogy a kötetlen forma is, a vizuális vagy akusztikus költészetnek, pláne a költői performansznak, az installációnak és a digitális megjelenésnek pedig egyáltalán nincsenek hagyományai. A kárpátaljai magyar vers okvetlenül papírra van nyomtatva és nagy valószínűséggel keresztrímes négyes szakaszokra oszlik.

II. A tartalmi vonatkozások általános és átfogó jellemzésére itt nem vállalkozhatom, bár lehet, hogy egy ilyen vizsgálatból is érdekes következtetések lennének levonhatók, azt azonban megkísérlem, hogy felvázoljam, témájuktól, tárgyuktól függetlenül melyek azok a tipikus és hagyományos tartalmi motívumok, amelyektől egy vers jellemzően kárpátaljainak és kisebbséginek minősül. Fogalmazhatnék úgy is, hogy ezek a költészetbéli kárpátaljaiság szükséges és általában egyben elégséges kellékei.

  1. Kívánatos, hogy a kárpátaljai magyar versben sor kerüljön a nemzeti múlt példázatos megidézésére, a sikerek feletti elfogultsággal, a bukások feletti búsongással. Feltűnnek a nagy történelmi és irodalmi alakok, csaták, történelmi események, ezek egy része szűkebb-véknyabb szálon Kárpátaljához kötődik: Rákóczi, Munkács vára, Verecke.
  2. Gyakran ehhez kapcsolódóan jelennek meg a mitologikus elemek: utalások az Ó- vagy Újszövetségre, netán a népi hitvilág motívumaira. Ide sorolhatjuk a nyíltabb vagy burkoltabb folyamodást istenhez (leggyakrabban segélykérésként, ritkábban a hűség megvallásával vagy bűnbánattal, netán számonkéréssel).
  3. A legtipikusabb és legnépszerűbb versekben szinte mindig megtalálható a tájelemek és természeti erők szimbolikus megjelenítése. A fagy és tél mindig gonosz és gyilkol-sanyargat, a fák, a virágok, a madarak mindig szenvednek, az alkony fejszeélű, az árnyék véres.
  4. Az elsőül említett három elem: a nemzeti múlt, a mitologikus és természeti elemek megjelenítése általában a sorsverés felpanaszolását szolgálja, és a kárpátaljai magyarság múltjával és jelenével állítódik párhuzamba. Rákóczi a népcsoport szabadságának, Zrínyi Ilona az idegen erőfölénnyel szembeszálló helytállásnak, Mikes Kelemen az idegen országban magyarságát gyakorló értelmiségének a metaforája. Ilyen közvetett, de néha közvetlenebb  formában is – sugallja a hagyomány – illik utalni az üldöztetésre, kitaszítottságra, árvaságra, szegénységre. Ide sorolhatók a haza fogalmával összefüggő verselemek, amelyekre nem fogok külön kitérni, mert egy hosszabb tanulmányomban talán sikerült bemutatnom, hogy a kárpátaljai magyar költő a HAZA szót a hazátlanság, a hontalanság metaforájaként használja. [1] 
  5. A balsors és fenyegetettség verseinkben gyakran oly mértékű, hogy a végső elveszejtés, a pusztulás, a teljes kilátástalanság rémképét is felveti: nincs kiút, nincs menekvés, nincs remény, elveszünk, elsüllyedünk.
  6. Ezekkel ellentétbe állítottan találkozunk a mindenek dacára vállalt helytállás és kitartás hősi pózaival: költőink a hagyomány apostolaiként ott állnak a nyelvhatár sziklafokán, az identitás bástyáján, szablya gyanánt suhogtatják pennájukat és ugyanilyen kitartásra buzdítják sorstársaikat.
  7. Végül sok versben ez a panaszáradat és a töméntelen rémség után mégis felfénylik a remény, érdemes hinni még, bizakodni valami jóban, szépben, abban, hogy megmenekülünk, hiszen a zsarnok tél után jönnie a felszabadító tavasznak, kinyílnak az ibolyák és kikericsek.

A kisebbségi tipródásnak ezen elemei szándék és tehetség szerint szabadon variálhatók, egybemoshatók vagy tovább árnyalhatók és tetézhetők, gondolati párhuzamba és ellentétbe állíthatók egymással és más elemekkel, beágyazhatók bölcselkedő és alkalmi, leíró vagy akár szerelmes versekbe.

III. A formai és tartalmi jegyekkel összhangban befogadhatóságát illetően a kárpátaljai magyar versnek minél közérthetőbbnek kell lennie, kerülnie kell a túlzottan merész asszociációkat, a durva kifejezéseket, a groteszket és abszurdot, komolyan kell vennie magát, vagyis illik mellőznie a nyelvi humort csakúgy, mint az irónia finomabb vagy erősebb formáit. Hagyománytisztelő kárpátaljai magyar költő nem lehet cinikus, nem teheti nevetség vagy gúny tárgyává a szent fogalmakat, azaz meg kell felelnie annak az elvárásnak, hogy mindenkor okosan és szépen, felelősséggel és közösségi kiállással szóljon mások nevében, azok nevében, akik közül vétetett.

Fenti megállapításaimat több évtized verstermésének ismeretére alapoztam, a tartalmi motívumokat bemutató alábbi példáimat azonban az elmúlt néhány esztendő publikációiból választottam, kizárólag olyan kiadványokból, amelyek 1998-nál nem régebben jelentek meg (tudva, hogy maguk a versek jóval korábban is keletkezhettek, de a friss közlés bizonyítja, hogy ma is érvényesek.)

Mielőtt az idézetek bemutatására sor kerülne, szeretném leszögezni, hogy sem a fenti fejtegetéssel, sem példáimmal nem magukat a verseket, pláne nem a költőket minősítem. Hogy egy versnek mekkora a művészi értéke, azt meggyőződésem szerint NEM az általam benne felfedezett jegyek megléte vagy hiánya határozza meg, még csak nem is az, hogy a fentiekben vázolt értelemben hagyományosak-e vagy sem. Célom nem az esztétikai értékelés, csupán egy megfigyelt jelenség bemutatása, amelyhez alább kiragadott citátumokat társítok. Az idézetek döntő részben egyébként Kárpátalja alighanem legnépszerűbb költőjének 1998-ban kiadott kötetéből valók, úgy éreztem, ezekkel demonstrálhatók leghitelesebben azok a motívum-csoportok, amelyektől egy kárpátaljai verset egyértelműen kárpátaljainak érzünk.

  1. A nemzeti múlt példázatos megidézése, történelmi alakok, író-elődök, csaták, történelmi események (Ahol az egész vers „erről szól”, ott csak verscímet idéztem.)

„a többiek – mind Árpád vére – / húsz férfi hullott ott a sírba”[2]

„a fenyőkön fésült szelek még rebegik / Verecke / Verecke”[3]

„Ki kért, hogy magos Déva várba / más helyett befalazd magad!”[4]

„Miféle Déva-vár, magam lakom benne”[5]

„Munkács vára 1688. január 17-én, (még) Zrínyi Ilona idejében”[6]

„Gondolatok Zilahon a Wesselényi-szobor előtt”[7]

„Levél Zágonból Rodostóba”[8]

„a pusztulásban magam is Mikes Kelemen vagyok”[9]

„Kölcseyhez”[10]

„Bocsássatok meg, / Kölcsey, Ady…”[11]

„Petőfi kardja (A költő beregszászi szobránál)”[12]

„Petőfi-emléktábla”[13]

„a régi fegyverek szavával / be nem borít egy március morálja”[14]

„elmormolják a temetők; / visszhangozzák a harcmezők”[15]

„Illyés Gyula fejfája előtt”[16]

  1. Vallási elemek; utalások a Bibliára, folyamodás istenhez

„széthull az Éden”[17]

„Isten kezében Biblia”[18]

„kidöntve ím’, a golgotás kereszt”[19]

„András-kereszt, júdás-pénz”[20]

„bábeli nyelvünk / Isten érti csak”[21]

„A gladiólusz hálátlan tőre / kezet emelt a Teremtőre.”[22]

„Meddig szenvedjük / ragaszkodásodat, Uram?”[23]

„Uram, fordítsd arcod / szegény mezőinkre”[24]

„válts meg engem az Úr nevében”[25]

„az Isten is elhagyott”[26]

„Ne hagyj magamra, Istenem”[27]

„Ne verj meg, Úristen, / lassú tűzhalállal”[28]

„segíts meg, álmok istene”[29]

„Adj társat, Uram”[30]

„terítsd rám, Uram, felleged”[31]

„Elfordult tőlünk az Isten”[32]

„Isten / izzadt kék inge / a világra / ráhűl / révületlenül”[33]

„Mosolyodj el már / egyszer, Uram, / adj testemre / patyolat inget”[34]

„napját eloltja az Isten”[35]

„az Úristen ege hasztalan dörög.”[36]

„Uram, én maradok tiszta hittel. … Uram, engem is tövis tépett.”[37]

„s ha megszületnék mégis a gyermek, / rejtsd, Uram, kagylók bölcsejébe”[38]

„Íme, az életem, az én megjárt utam. / Tedd rá a pecsétet, ha gondolod, Uram.”[39]

  1. A tájelemek, a növény- és állatvilág, az év- és napszakok, a természeti jelenségek szimbolikus megjelenítése:

„Vörösen sírt a láthatár előttünk”[40]

„Sírva rángó sötét vizek”[41]

„Az ég szép homloka beverve / és dől a hóhalál kegyelme”[42]

„a táj … elvérzik a kegyetlen télben”[43]

„Csak hó, csak sár, csak füst, halálod /…/ csak köd, szemét, hiába várod / nem nyílik nyár ebben a télben”[44]

„Mögöttem riadt farkasok, / a rügyek nesztelen lapulnak”[45]

„erdők sűrűjében / elvérzenek a farkasok”[46]

„Az ősz elfáradt. Felzokog.”[47]

„a virágok is / vörösre sírták szemüket”[48]

„Egy koranyári vasárnap este / az alkonyt halálra sebezte”[49]

„összeaszott rögök / napszúrásos fogvacogása hallik”[50]

„A dolgok fáit szél tépázza, / felriad a sok gond-madár”[51]

„Reszkessen rózsafa leverten, / kökény kiáltsa: szenvedek![52]

„A kert testén fagy meneteljen, / hulljon rá tompa rettenet”[53]

„Halál az éj.  … tél-kísértet … fagyok seregeinek… sírigfáj-marása [54]

„fejszeélű alkonyat”[55]

„míg felszívja a hús szagát, / beleremeg a hold”[56]

„egymást zabálják fenn a csillagok”[57]

„Szegény akác, / te, cellatársam”[58]

„láncon tipródnak a szelek”[59]

„Az őrült csend most megfojtja a tájat”[60]

„egy árnyék elvérzett a hóban”[61]

„velőt szaggató jégzengésben”[62]

„Kőország jégnap jégvilág”[63]

„Fagyok prizmáin keresztül / korbács izzik a kőben”[64]

„Fölsebez minden téli ág”[65]

„hétrét görnyednek csúf határok”[66]

„Fogyóhold silány ezüstje harsog”[67]

„bagolyszárny-felhő húz át az éjszakán”[68]

„késeket dobáltunk a gyűlölt éj falába, / míg tűz alá nem vette a nap a bérceket.”[69]

  1. A sorsverés közvetlen vagy közvetettebb felpanaszolása (üldöztetés, kitaszítottság, hontalanág, árvaság, szegénység).

„elhagyott hajlék / gazzal benőtt udvarán”[70]

„barna mosolyú gesztenyék / őrzik a börtönt”[71]

„a harcmező két oldalán”[72]

„a sebesültek vergődését hallom”[73]

„A halottakat ki bírná megszámolni”[74]

„A sors kiszemelt, hogy megálljad, / amíg elillan a jövőd”[75]

„istentelen feltámadás, / örök kárhozat és ígéret”[76]

„Közös sorsért, közös HAZÁÉRT / sikoltoznak a gesztenyék”[77]

„Fekszem a sárban temetetlen, / varjak intézik sorsomat”[78]

„Ott bujdokol a génjeinkben / egy jégkorszaknyi rémület”[79]

„Feltépték elgennyedt sebem, / bíbor vetésem letarolták”[80]

„Az anyaföld / rongyokba rejti / csonka testét”[81]

„Ítélet nem volt. Kegyelmet sem várhat, / ki vére hulltán daccal hallgatott”[82]

„kötésig süllyedve fekete rabságba”[83]

„szögesdrót-szigorú határait / fejünk fölött elrángatta a század”[84]

„Itt hörög még az éhes század / a lánckerék csontokat őröl”[85]

„Cellánkban szürke tónus ácsorog”[86]

„Száműz vagy beszippant ez a közeg”[87]

  1. A végső elveszejtés, a pusztulás, a hazátlanság, a teljes reménytelenség rémképe

„sodródnak reménytelenül / túlterhelt álomhajók”[88]

„Csak hó, csak sár, csak füst, halálod”[89]

„véred felissza a pokol”[90]

„reggel madár, / délben kötél, / este hétsingnyi szemfedél”[91]

„megfojtják álomnyájamat / a hajnalból font kötelek”[92]

„A költő térdig vasban áll. / Fölötte elzúg a halál. / És mire szólni érkezik, / már minden elsötétedik.”[93]

„mikor végre / oázist lelünk, / a folyó fölött / fennakad szemünk”[94]

„Ebből a szakadékból / már semmi ösvény nincsen, / ki ide érkezett, / annak reménye sincsen”[95]

„fuldoklunk csak iszamos csatakban / – egy hirtelen süllyedő országrészen”[96]

„…száraz, nagy sivatagorkán / Óceánként zúdul mennydörögve / Hogy elnyelhessen mindent mindörökre”[97]

„E rozoga ország-akolnak / Résein menekül a holnap”[98]

„pusztulásig vigyorog / és tartja tenyerét / a nyomorúság”[99]

Különösen jellemző idézetek: 4 költő 7 különböző verséből:

„Irgalmat senki sem remélhet”[100]

„Lázadni bizony lehetetlenség”[101]

„Nincs megváltás, sem megbocsátás, / sem ég, sem föld, mely befogad”[102]

„hazátlanok közt hontalan vagyok”[103]

„nincs hová elbujdosni sem”[104]

„Világos immár: nincs menekvés”[105]

„nincsen számodra sehol menedék”[106]

  1. A mindenek dacára történő helytállás és kitartás hősi vállalása:

„Úgy pusztulunk el, mint a gladiátorok”[107]

„Hitünk kemény lesz, mint a gránit”[108]

„Testünk a szélnek ellenáll, / mert küldetés ez, hatalom”[109]

„mégis lábunkat vetjük ez ibolyányi földön”[110]

„ne hagyd, hogy a kard rozsdát teremjen”[111]

„ki fejet nem emel / az szolga marad”[112]

„A küzdelmet itt újra vállalod”[113]

  1. A mégis felfénylő remény, bizakodás valami jóban, szépben:

„Fellobog néhány dália, / hiszi, érdemes hinni még”[114]

„míg mormolja a Miatyánkot, / elkínzott arcunk felderül”[115]

„dudva / vagy ibolya / csak kivirít”[116]

„A vár körül felzeng az ének: / »Ne csüggedj el, kicsiny sereg…«”[117]

„Szánt, hogyha kell, vet és arat / a nép. A szélben megfogódzik / kemény talpával. S megmarad.”[118]

„Ugocsában itthon vagyunk”[119]

„e táj emel fel, hogy megtarthassam őt”[120]

„csak őrizz meg bennünket, édes / édes anyanyelv!”[121]

„lehet remény itt a büszke létre”[122]

Íme, a hagyománytisztelet jegyében fogant kárpátaljai magyar vers megrögzült motívumai, sőt: építőelemei, mert talán a felhozott száznál több idézet hihetővé teszi, hogy akadnak olyan költemények e tájékon, amelyek kifejezetten ezekre az elemekre épülnek, és nem ritkán egyazon versen belül vonul végig szinte a teljes kínálat.

Eldönteni nem tudom, így nyitva hagyom a kérdést, hogy vajon az így értelmezett és ilyen mértékben vállalt hagyomány gazdagságot jelent-e vagy szegénységet, felemelő erőt vagy lehúzó koloncot. Mint ahogy azt sem tudom, egyáltalán hagyománynak tekinthető-e vagy pedig inkább szamárvezetőnek, sablonnak, olyan klisének, amelyet csak rá kell nyomni az üres papírra, aztán ceruzával kisatírozni, és már kész is a kárpátaljai magyar vers.

Azzal kezdtem, a hagyománnyal akkor gyűlik meg a bajunk, amikor vagy túl sok, vagy túl kevés van belőle, mint ahogy a fürdővízzel is csak akkor foglalkozunk, ha forró vagy hideg. Nos, a mi kis medencénkben alighanem másként vetődik fel a probléma: itt már mintha csak az önmagáért való hőmérséklet terpeszkedne, kiszorítva magát a vizet, amelynek az illúzióját csupán a verejték idézi fel.

(2001)

Könyvben: Magyarul beszélő magyarok, EÖKIK, Bp., 2008.
Korábban megjelent folyóiratokban: Árgus, 2002/2, illetve Nyelvünk és Kultúránk 2001/2.
Első változatában előadásként hangzott el a Tokaji Írótáborban, 2001-ben

[1] A hontalanság metaforái avagy a kárpátaljai magyar költők haza-komplexusa. In: A hontalanság metaforái,  Bp., 2000

[2] Füzesi Magda: Kósa Anna balladája. Táj gesztenyékkel, Hatodik Síp–Mandátum, Beregszász-Budapest, 1998 [a továbbiakban: TG]

[3] Balla D. Károly: Tövisek közt. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[4] Füzesi Magda: Küldetés. TG

[5] Füzesi Magda: Tavaszi szélben. TG

[6] Fodor Géza, verscím. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[7] Füzesi Magda, vers-alcím. TG

[8] Füzesi Magda, verscím. TG

[9] Füzesi Magda: Levél Zágonból Rodostóba. TG

[10] Füzesi Magda, verscím. TG

[11] Füzesi Magda: Kollázs. TG

[12] Balla Teréz, verscím és alcím. Hatodik Síp, 98/3

[13] Ferenczi Tihamér, verscím, Vízjel, Hatodik Síp Alapítvány–Mandátum Kiadó, Beregszász.Budapest, 2000

[14] Balla D. Károly: És megremegsz. Halott madárral, Pro Pannonia, Pécs, 1999.

[15] Vári Fábián László: Téli táj koporsóval. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[16] Vári Fábián László, verscím. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[17] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, III. TG

[18] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, II. TG

[19] Nagy Zoltán Mihály: Új csillagon. UngBereg, 1999

[20] Tárczi Andor: Mondóka, In: Ivaskovics József–Tóth Lajos: Ének a porban, Tárogató kiadó, Ungvár, 1999

[21] Füzesi Magda: Befejezett mondat. TG

[22] Vári Fábián László: Virágrománc. Napút, 1999/9.

[23] Füzesi Magda: Egy lenvirág reggeli imája. TG

[24] Füzesi Magda: Egy lenvirág reggeli imája. TG

[25] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, II. TG

[26] Füzesi Magda: Levél Zágonból Rodostóba. TG

[27] Füzesi Magda: Más-kor. TG

[28] Füzesi Magda: Dúdoló. TG

[29] Füzesi Magda: Fohász. TG

[30] Füzesi Magda: Ádám imája. TG

[31] Füzesi Magda: Emelj magasba. TG

[32] Tárczi Andor: Már karácsonyra, In: Ivaskovics József–Tóth Lajos: Ének a porban, Tárogató kiadó, Ungvár, 1999

[33] Ferenczi Tihamér: Ráhűl. In: Tízévkönyv, Hatodik Síp Alapítvány–Mandátum Kiadó, Beregszász.Budapest, 2000

[34] Vári Fábián László: A tenger nevében. Magyar Napló, 2001/ápr.-máj.-jún.

[35] Vári Fábián László: Kisasszony-napra. Hitel, 1998/9

[36] Vári Fábián László: Feslik a setét. Hitel, 2001/7

[37] Tárczi Andor: Maradok. In: Ivaskovics József–Tóth Lajos: Ének a porban, Tárogató kiadó, Ungvár, 1999

[38] Vári Fábián László: Kisasszony-napra. Hitel, 1998/9

[39] Vári Fábián László: Mint vérző pólya. Hitel, 2000/6

[40] Fodor Géza: Zölderdőtűz. Hatodik Síp, 98/2

[41] Nagy Zoltán Mihály: Kibontja könnyes recehártya, Hatodik Síp, 98/3

[42] Vári Fábián László: Téli táj koporsóval. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[43] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, I. TG

[44] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, III. TG

[45] Füzesi Magda: A jégkorszak után. TG

[46] Füzesi Magda: Ezredvégi ballada. TG

[47] Füzesi Magda: Tájoló. TG

[48] Füzesi Magda: Egy lenvirág reggeli imája. TG

[49] Vári Fábián László: Virágrománc. Napút, 1999/9

[50] Füzesi Magda: Egy lenvirág reggeli imája. TG

[51] Füzesi Magda: Szőttes pirossal, feketével. TG

[52] Füzesi Magda: Ima mindenkor. TG

[53] Füzesi Magda: Ima mindenkor. TG

[54] Füzesi Magda: A jégkorszak után. TG

[55] Füzesi Magda: Akác. TG

[56] Füzesi Magda: Johanna. TG

[57] Füzesi Magda: Más-kor. TG

[58] Füzesi Magda: A városszéli fákhoz. TG

[59] Füzesi Magda: Nézőpont. TG

[60] Füzesi Magda: Téli éjszakán. TG

[61] Füzesi Magda: Árnyék a hóban. TG

[62] Vári Fábián László: Téli táj koporsóval. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[63] Fodor Géza: Kőország, mélykékebb tél. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[64] Fodor Géza: Kőország, mélykékebb tél. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[65] Fodor Géza: Kőország, mélykékebb tél. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[66] Tárczi Andor: Itt hörög még. In: Ivaskovics József–Tóth Lajos: Ének a porban, Tárogató kiadó, Ungvár, 1999

[67] Nagy Zoltán Mihály: Új csillagon. UngBereg, 1999

[68] Vári Fábián László: Mint vérző pólya. Hitel, 2000/6

[69] Vári Fábián László: Mint vérző pólya. Hitel, 2000/6

[70] Nagy Zoltán Mihály: Kibontja könnyes recehártya. Hatodik Síp, 98/3

[71] Füzesi Magda, Fekete, fekete, Hatodik Síp, 98/4

[72] Füzesi Magda, Fekete, fekete, Hatodik Síp, 98/4

[73] Füzesi Magda, Fekete, fekete, Hatodik Síp, 98/4

[74] Füzesi Magda, Fekete, fekete, Hatodik Síp, 98/4

[75] Füzesi Magda: Küldetés. TG

[76] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, III. TG

[77] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, I. TG

[78] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, II. TG

[79] Füzesi Magda: A jégkorszak után. TG

[80] Füzesi Magda: Más-kor. TG

[81] Füzesi Magda: Rövidfilm. TG

[82] Füzesi Magda: Téli éjszakán. TG

[83] Füzesi Magda: Tavaszi szélben. TG

[84] Balla D. Károly: Tövisek közt. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[85] Tárczi Andor: Itt horog még. In: Ivaskovics József–Tóth Lajos: Ének a porban, Tárogató kiadó, Ungvár, 1999

[86] Nagy Zoltán Mihály: A résen át. Napút, 1999/9.

[87] Nagy Zoltán Mihály: A résen át. Napút, 1999/9.

[88] Nagy Zoltán Mihály: Kibontja könynes recehártya. Hatodik Síp, 98/3

[89] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, III. TG

[90] Füzesi Magda: Szőttes pirossal, feketével. TG

[91] Füzesi Magda: Gondban. TG

[92] Füzesi Magda: A hiány tükrében. TG

[93] Füzesi Magda: A hiány tükrében. TG

[94] Füzesi Magda: Befejezett mondat. TG

[95] Füzesi Magda: Arasznyi történelem. TG

[96] Fodor Géza: Új Atlantisz. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[97] Fodor Géza: Amikor a fekete hold kilép a Bakból. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[98] Tárczi Andor: Már Karácsonyra. In: Ivaskovics József–Tóth Lajos: Ének a porban, Tárogató kiadó, Ungvár, 1999

[99] Zselicki József:  Comedia. Napút, 1999/9.

[100] Füzesi Magda: Szőttes pirossal, feketével. TG

[101] Ferenczi Tihamér: Öregszem, Hatodik Síp, 98/1

[102] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel. TG

[103] Füzesi Magda: Más-kor. TG

[104] Füzesi Magda: Helyzetjelentés. TG

[105] Vári Fábián László: Kisasszony-napra. Hitel, 1998/9

[106] Nagy Zoltán Mihály: Új csillagon. UngBereg, 1999

[107] Füzesi Magda: Egy lenvirág reggeli imája. TG

[108] Füzesi Magda: Szőttes pirossal, feketével. TG

[109] Füzesi Magda: Akác. TG

[110] Balla D. Károly: Tövisek közt. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[111] Tárczi Andor: Fohász a költőhöz. In: Ivaskovics József–Tóth Lajos: Ének a porban, Tárogató kiadó, Ungvár, 1999

[112] Zselicki József: Szabadság. Napút, 1999/9

[113] Nagy Zoltán Mihály: Új csillagon. UngBereg, 1999.

[114] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, I. TG

[115] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, III. TG

[116] Zselicki József: Dudva vagy ibolya. Napút, 1999/9.

[117] Füzesi Magda: Küldetés. TG

[118] Füzesi Magda: Johanna. TG

[119] Vári Fábián László: Világtalan csillag. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[120] Ferenczi Tihamér: Szülőföldem. Vízjel, Hatodik Síp Alapítvány–Mandátum Kiadó, Beregszász–Budapest, 2000

[121] Vári Fábián László: Illyés Gyula fejfája előtt. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[122] Nagy Zoltán Mihály: Új csillagon. UngBereg, 1999

Újraközlő irodalom

Évek óta egyensúlyozok két pólus: a mundér becsületét védő „bajnok” és a saját fészkébe piszkító „gazember” álláspontja között. Azon vagyok, hogy semmit ne értékeljek túl csak azért, mert kárpátaljai – ám ugyanezért le se sajnáljam.

NZM – Az új kötet olvastán tett legszomorúbb megfigyelésem: a teljes anyagból az emlékezetem szerint éppen 20 esztendeje íródott Lecke tűnt a legfrissebbnek és művészileg leghitelesebbnek. Nagy Zoltán Mihálynak tehát nemcsak meghaladnia van mit, hanem visszatérnie is lenne hová.

VFL – Meddig variálhatók a sorsverés és hontalanság metaforái? Nem újraközlés-e a mindig ugyanazt-mondás? A beszűkült motívumvilág, az ismétlődő életérzés, a sok visszaköszönő rutin-megoldás vajon nem súlytalanítja-e el a kimondhatatlan kimondásának azt a nemes terhét, amelyet éppen Vári Fábián László emelt vállmagasságba?

Balla D. Károly

Újraközlő irodalom?

Nagy Zoltán Mihály és Vári Fábián László új kötetéről[1]

Aki kívülállóként közeledik irodalmunk Kárpátalján született műveihez, azzal a nehézséggel találja szembe magát, hogy a befogadáshoz, még inkább az érdemi értékeléshez a steril esztétikai megközelítés nem mutatkozik elégségesnek. Hogyan lehetne például Kovács Vilmos legendás Holnap is élünk c. regényét anélkül tárgyalni, hogy ne tudnánk: alighogy elhagyta a nyomdát, kivonták a forgalomból, mert olyan problémákat érintett, amelyek 1965-ben elfogadhatatlanok voltak a hivatalos kultúrpolitika számára? Vagy miképpen érinthetnénk a Forrás Stúdió egykori tagjainak munkásságát anélkül, hogy ne vennénk figyelembe: a szocreáltól eltérő alkotásmódjukért súlyos bírálat érte őket, s ennek következtében alkotói pályájuk megtört?

Ennél nehezebb a helyzete annak, aki belülről látja a helyi viszonyokat, netán ugyanebben a kis langyos vizű irodalmi medencében lubickol, és így nem csupán a társadalmi beágyazottság és szerepvállalás mozzanatait ismeri, hanem a különféle (világnézeti, alkotócsoportbeli, baráti, családi stb.) elkötelezettségekkel és érdekekkel is tisztában van, ne adj isten, érintett némelyikben. Ha ilyesvalaki vállalkozik ítészi szerepre, jó, ha már az elején bejelenti elfogultságát. Ezt én nyomban meg is teszem. Az alább említendő könyvek szerzőit barátaimnak tekintem, nagyra tartom őket emberi és alkotói mivoltukban, így kritikai megjegyzéseim ekként értékelendők. El kell árulnom azt is, évek óta egyensúlyozok két pólus: a mundér becsületét védő „bajnok” és a saját fészkébe piszkító „gazember” álláspontja között. Azon vagyok, hogy semmit ne értékeljek túl csak azért, mert kárpátaljai – ám ugyanezért le se sajnáljam.

*

Nagy Zoltán Mihály a 80-as években hívta fel magára a figyelmet novelláival, amelyek „a szovjet valóság” nem túl hízelgő ábrázolása miatt a cenzúrahatáron helyezkedtek el. Első igazi sikerét az először 1991-ben megjelent A Sátán fattya c. regény hozta meg[2]; a kritika méltán állította egy sorba az említett Kovács Vilmos-regénnyel. A belső monológként előadott könyvnyi terjedelmű egyetlen mondatot a téma súlyossága, a művészi hitelesség, a roppant szemléletes és sodró beszédmód, és, nem utolsó sorban, az ábrázolás szimbolikus áttételessége emelte jelentős alkotássá.

Az idő súlya alattÉppen ezek az erények azok, amelyeket a Sátán óta közreadott művei sajnálatosan nélkülöznek. Nem képez ez alól kivételt a 2001-ben kiadott Az idő súlya alatt c. novellagyűjtemény, amelybe belelapozva legelőbb az tűnik fel, hogy a frissében közreadott írások zöme a nyolcvanas években született. Egyharmaduk már szerepelt a szerző 1988-as, Fehér Eper c. könyvében, és a korabeli kiadványokban, bibliográfiákban való keresgélés után további egyharmadukról derül ki, hogy szintén a rendszerváltozás (és a Sátán kiadása) előtt jelentek meg először. Így a tizenötből talán ha öt írásról állítható, hogy az elmúlt évtized terméke.

Ami önmagában még nem lenne baj. Arra kellett azonban rádöbbennem, hogy a cenzurális körülmények között merésznek, átütő erejűnek tűnt novellák feszültsége mára kisült, mondandójuk érdektelené vált. Akkoriban jelentős írói tettnek számított egy kolhoz lehetetlenségeinek a bemutatása, a nemzedéki probléma éles felvetése, a szerelmi kicsapongások, az ifjúság erkölcstelensége, pláne a prostitúció megemlítése, a karriervágytól fűtött elvtársak mesterkedéseinek az ábrázolása, a csalások, visszaélések szóvá tétele – hiszen ezekről a társadalmi jelenségekről nem illett írni, a gyanakvásnak kitett kisebbségi írónak különösen nem. Nos, NZM novelláinak fősodrában (A szorgalom huszadik esztendeje, Érzelmes történet, Az idő súlya alatt, Katalin tánca, Szentelt szonett, Kiscsillag bűnbeesése stb.) éppen az említett problémák kaptak hangsúlyt – és, alig hinnénk, éppen ezek avultak el mára menthetetlenül.

Vajon miért? Először azért, mert már akkor is inkább a téma felvetése, kimondása keltett feltűnést, és nem az ábrázolás művészi ereje (amelynek, ha létezne, máig hatnia kellene). Másodszor, mert ezek az írások minden kritikai hangjuk ellenére belül maradtak bizonyos határon (ezért jelenhettek meg a 80-as években), azaz csupán egyes hiányosságokra mutattak rá, ám nem kérdőjelezték meg eleve a létező szocializmust (ami nem is lett volna összeegyeztethető a szerző szemléletével, aki ekkor még a kommunista párt tagjaként és híveként őszintén hitt a rendszer javíthatóságában). Ennélfogva ezek az elbeszélések – mai szemmel olvasva – politikumukat tekintve haloványak, nem éles bírálatok, csupán gyönge dohogások. Érdektelenségük harmadik okát abban látom, hogy az akkor szokatlannak tetsző, az újdonság erejével ható írói stílus mára inkább modorosságnak hat. Nagy Zoltán Mihályt modern, a nyelvi kifejezésmóddal kísérletező írónak láttuk, aki szakított a primitív, sematikusan leíró ábrázolásmóddal, és – például – a szereplők belső monológjaiként mondta el történeteit. Ám egyrészt ezt a stílust neki magának sikerült tökélyre vinnie a Sátánban, ezzel minden korábbi kísérletét előtanulmánnyá, minden későbbit pedig utórezgéssé minősítve, másrészt a vasfüggöny lehullván és ismereteink szaporodván megtapasztalhattuk, hol tart ma a modern magyar és európai próza. Jócskán „előre” tart, lépéshátrányunk óriási, és novellistánk nem sokat tesz ennek ledolgozásáért.

Legalábbis erre a következtetésre jutottam az új kötet néhány valóban új írását olvasva. Ezek némelyike megint csak roppant aktuális, mondhatni rázós mai témát érint (illegális munkavállalás, földvásárlás), ám a közlésmód mit sem változott. Sőt. Nemhogy árnyaltabbá, finomabbá nem vált a láttatás és érzékeltetés, ellenkezőleg, mintha most már a szerző az üzenet didaktikusan egyértelmű kimondására törekedne, ami azért sül el a vártnál is rosszabbul, mert a leegyszerűsített tartalom súlyos ellentmondásba kerül a körülményeskedő nyelvi formával. A kötetet záró két opuszt említve csupán, Az 1120-es ügy-ben a korábbról jól ismert önmegszólító monológ szokásosnál is nehézkesebb mondatai lökdösődnek, A messiás Szilason képzavaros cirkalmai pedig szinte azt a hatást keltik, mintha NZM tizenöt évvel ezelőtti önmagát parodizálná. Ilyesmiket olvashatni: „Cirógatja tenyered kérge a szakállas legnagyobbat. Kisimul a megsokszorozott arc, hever szép halom fekhelyed takaróján. Rendelkezz vele! Istenem: ötvenöt ezer pénz”; „Felhajtani a picike pohár virgonc tartalmát, megbontani a vadonatúj dobozt, felhőt fújni a beosztott kortyokkal lassan üresedő krigli fölé: jólesik.”; „És nálad az érvényes útlevél. Kihalászni a belső zsebből, emelni magasra szolgálatkészen ácsorgó kézzel”; „Szökdécsel magasan a kéz, gesztikulációval nyomatékosítani a tiltakozást”; „Ereszkedik fejed felől az ülésre terebélyes egyenruhás fenék”; „Az ezüstfényben megtestesült csoda nem gurul, de úszik a zötykölőssé vetemedett úttest fölött”; „Ácsorognak félholddá fagyott öreg férfiarcok”; „Körülfolyják ámuldozva a könnyű sóhajjal megállapodott pompás fogatot”;„Nyitogatják szemüket a beépített ablakok, teremtődik a kezünk alatt pompás palota. Még egy szint és rákerül a kimódoltan tetszetős sapka” – no igen, úgy fest, a kimódoltan tetszetős sapkát szerzőnk szüntelenül felteszi mondaira, így modora végképp elveszíti „sültrealista” természetességét, anélkül, hogy a talán megcélzott intellektuális absztrakcióhoz közeledni tudna.

És végül, az új kötet olvastán tett legszomorúbb megfigyelésem: a teljes anyagból az emlékezetem szerint éppen 20 esztendeje íródott Lecke tűnt a legfrissebbnek és művészileg leghitelesebbnek. Nagy Zoltán Mihálynak tehát nemcsak meghaladnia van mit, hanem visszatérnie is lenne hová.

*

Vári Fábián László méltán legmegbecsültebb költője Kárpátaljának. Írói rangját nem csupán nagyszerű versei alapozták meg, hanem mindenkori kiállása, művészi hitvallása is. Alkotói szemlélete a kollektív történelmi tudatban gyökerezik és a népi hagyományokból meríti energiáját.

Világtalan csillagEgyike azoknak, akik az 1960-as évek legvégén a Forrás Stúdióban kezdték pályájukat, majd a hatalmi retorzió miatt a 70-es években jobbára hallgatásra kényszerültek. Ahogy pályatársait, ez őt sem törte meg, írt, alkotott, népballadákat gyűjtött. Amikor a 80-as évek elején újra publikálni kezdett, sorra jelentek meg tollából azok az emlékezetes költemények (Hajnali virágének, Szüreti ének, Széphistóriák, Útban Törökország felé, Illyés Gyula fejfája előtt, Ady alkonya, Bárhori Anna, Három árva, Mikor a gyerek…), amelyek egy nagy formátumú alkotó kiteljesedő életművét előlegezték meg, és az évtized végére már egy erős kötet gerincét képezhették volna. Ám csak a rendszerváltás után kerülhetett sor első önálló könyvének a megjelenésére, amelyet aztán három további követett. A legutóbbi, a Világtalan csillag című 2001-ben látott napvilágot, és a saját munkái mellett ruszinból készült műfordításokat is tartalmaz[3].

A kötetbe lapozva első megfigyelésem ugyanaz volt, mint a másik írótárs könyve esetén: ennek az anyagnak a döntő többségét is a 80-as években publikált darabok képezik…

Tudnivaló, szerzőjük nem tartozik a nagytermelők közé: műjegyzéke évente mindössze néhány verssel gyarapszik. A poézist azonban, persze, nem rőfre mérik, a magas minőség bőven pótolja a mennyiségi hiányt. Nem az a bökkenő, miért tartalmaz kevés friss írást egy-egy új válogatás, hanem hogy a régebbiek folyton ismételt közreadását mi indokolja.

Vettem a fáradságot, és a négy önálló könyv anyagát összevetve kis kimutatást készítettem. Kiderült, a mostani kiadvány amolyan opera omnia, egy kivételével az eddig kötetbe sorolt összes VFL-verset tartalmazza, szám szerint 72-t. Ebből 44, azaz az anyag közel kétharmada már az első kötetben (Széphistóriák, 1991)  is benne volt! Az ekkor közzétettek 6 újjal kiegészülve képezték a második tartalmát (Kivont kardok közt, 1992). A következő (19 vers a hűségről és a halálról, 2000) 9 új és 10 korábbi verset adott közre, a most tárgyalt legújabb gyűjtemény pedig az előzőkhöz képest 13 opusszal gyarapítja az életművet. Az összesen 73 vers közül 17 szerepelt két kötetben, 33 kapott helyet háromban, és találunk 10 olyan költeményt is, amelyet a szerző mind a négy kötetébe felvett. (Hozzátehetjük, a különféle antológiákban, kezdve a 80-as évek Évgyűrűk-sorozatától a Sugaras utakon és a Vergődő szél c. reprezentatív válogatásokon át a tematikus gyűjteményekig – Töredék hazácska, Sors megírva, Nézz töretlen homlokomra – szinte kivétel nélkül ugyanezek variálódnak.)

Szívesen megismétlem: Vári Fábián László költészetének (vagy Nagy Zoltán Mihály prózájának) értékéből semmit nem von le a sok újraközlés, csupán téves képzetet kelthet akár az olvasóban, akár a szakma egyes képviselőiben arra vonatkozólag, hogy a rendszerváltás után szerzőink alkotókedve felpezsdült, életműve kiteljesedett volna. Inkább ellenkezőleg történt: a legerősebb, legfontosabb írások éppen a lágy diktatúra idején születtek (és jelentek meg!), az azóta keletkezettek pedig éppen hogy halványabbak, erőtlenebbek.

Ezt jól példázhatja az új kötet. A fentebb cím szerint is említett és még tovább sorolható versek nemcsak hogy kiállták az idő próbáját, hanem a legáltalánosabb (ha tetszik: összmagyar) szempontból nézve is magas nívón reprezentálják poézisünknek azt az ágát, amelyet népi gyökerűnek és nemzeti elkötelezettségűnek szokás nevezni. E versei alapján VFL minden engedmény nélkül besorolható abba a kortársi vonulatba, amelyet Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Csoóri Sándor, Farkas Árpád, Mezey Katalin, Nagy Gáspár, Szepesi Attila, Utassy József – és folytathatnám – , neve fémjelez. Ehhez az igen magasra állított mércéhez képest látszik gyengének az elmúlt időszak termése: mintha alkotójuk a maga teremtette költői világ csapdájába esett volna. Hogy ez a világ hiteles és érvényes, afelől nincsen kétségem, arra vonatkozóan azonban vannak, lehetséges-e zártságán belül megújulni, eddig bejáratlan utakat meghódítani, sosemvolt érzéseket kifejezni, a kor kérdéseire korszerű választ adni. Lehet-e még valami újat meríteni az időjárási és természeti szimbolikából? A történelmi és bibliai evokációkból, az istenhez-fordulásból?[4] Meddig variálhatók a sorsverés és hontalanság metaforái? Nem újraközlés-e a mindig ugyanazt-mondás? A beszűkült motívumvilág, az ismétlődő életérzés, a sok visszaköszönő rutin-megoldás vajon nem súlytalanítja-e el a kimondhatatlan kimondásának azt a nemes terhét, amelyet éppen Vári Fábián László emelt vállmagasságba?

*

Újraközlő irodalom, mondogatom…

…Egy másik költőről és egy másik prózaíróról olvastam: az előbbinek első verses, az utóbbi első novelláskönyve után másodikként már válogatott kötete jelenik meg. Rutinos kárpátaljaiként előre sejtem, ez javarészt a korábbi anyag újrapublikálását jelenti majd.

Nagy Zoltán Mihály és Vári Fábián László írói nagyságához másfajta gyakorlat illik. Alkotói kvalitásuk az „örök új” keresésére és megragadására predesztinálja őket. Hiszem, hogy nem térhetnek ki saját tehetségük kihívásai elől.


[1] Nagy Zoltán Mihály. Az idő súlya alatt. Novellák. Intermix Kidó, Ungvár-Budapest, 2001.; Vári Fábián László. Világtalan csillag. Versek és műfordítások. Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Ungvár, 2001.

[2] Az elsőt csaknem tíz évre rá követte a második kiadás. Utóbbival méltán érdemelte ki a szerző az Év Könyve elismerést (akkor is, ha erre már 1991-ben is érdemes lett volna, s ha furcsán hatott a másodközlés díjazása).

[3] Utóbbiakkal helyszűke miatt itt nem foglalkozom.

[4] Csupán a kötetindító 10 vers kezdősorait idézve: „Hol a tél, hogy e romlott földre / patyolat-tiszta havat hintsen?”; „Mohog a Tisza, / hallgat a harang”; „Lila lánggal / égnek a barokk / orgonabokrok.” ; Amíg a halál nem keres, / elvagyunk nélküled, Uram”; „Sürved a setét / éjjeli posztó”; „Tán ünnepre készülünk megint. / Lelkünk tisztára hó sulykolja”; „Tavaszt hazudva / ragyog az ősz”; „Hamis aranyát még ontja a nap”; „Békére jár / a nap órája lassan”; „A gladiólusz hálátlan tőre / kezet emelt a Teremtőre”.


(2002)

Kötetben: Magyarul beszélő magyarok, EÖKIK, Bp., 2008.
Első megjelenés: Új Holnap, 2002/Nyár

Kárpátaljai elsőkötetesek

Hatásról, kisugárzásról, meghatározó jellegről mindenképpen korai lenne beszélni, ám annyi bizonyos, hogy e négy huszonéves költő alkotói produktumával szembesülnie kell nem csupán az olvasónak, hanem a náluk életkori és felfogásbéli szempontból is idősebb íróknak. Emellett eredményeik kölcsönösen újra és újra megmérettetnek „egymásuk” ítéletében; ezen túl pedig – reméljük, lesz ilyen – a következő nemzedékek számára négyük első kötete megkerülhetetlen tanulságul szolgálhat.

Balla D. Károly

Négy kísérlet a megújulásra

– kárpátaljai elsőkötetesek –

Kárpátalja magyar irodalma a problematikusabb, ellentmondásosabb szellemi zónák közé tartozik. Kétséget támaszt létének már puszta elfogadása is, hisz hosszasan lehetne arról polemizálni, van-e egyáltalán kárpátaljai magyar irodalom, és a felvetülő alapkérdésnek azonnal két oldala is adódik; egyrészt ha evidenciának vesszük nemzeti literatúránk egyetemességét, akkor lehet-e értelme irodalmi regionalitásról beszélni, illetve – másrészt – ha meg is engedjük, hogy van erdélyi, felvidéki stb. magyar irodalom, attól még előfordulhat, hogy ennek ellenére kárpátaljai nincsen, hiszen e régió esetében alig-alig beszélhetünk történetiségükben felmutatható folyamatokról vagy szerves irodalmi életről. S ha még ezen kétségeken túl is tesszük magunkat, akkor is roppant gondban lehetnénk, amikor a kárpátaljaiság kritériumait igyekeznénk megnevezni.

Mindezekre a bevezető mondatokra azért volt szükség, mert az írásom alcímében – kárpátaljai elsőkötetesek – szereplő jelző egyszerre pontos és pontatlan: hol állandó lakhelyet jelöl, hol elhagyott szülőföldet; hol a benyomások forrásvidékét, hol a cipőről lerugdosott sarat; hol elfogadott adottságot, hol megtagadott örökséget; hol a kollektív tudatalatti süppedékes talaját, hol elrugaszkodásra alkalmas dobbantót; hol teljesen mellékes körülményt, hol meg tiltakozásra is okot adó „diszkriminációt”. Így hát amikor a négy elsőkötetest kárpátaljainak neveztem, bizonyosságot és kételyt egyszerre ébresztettem a tekintetben, vajon szűkíti-e avagy tágítja a költői teljesítmény megítélhetőségét bármilyen földrajzi körülmény.

Ugyanis e négy fiatal költő gyakorlatilag mindennel szakított, amit az elmúlt évtizedekben a kárpátaljai magyar irodalom ismérvének gondolhattunk. Mi sem áll távolabb tőlük, mint a kisebbségi szerepvállalás, a nyelvművelő, nemzetmentő, identitásformáló szándék; nem sorsszerűek; nincs ún. tájélményük. Költői magatartásuk a Kárpátalján megszokottól (elvárttól?) gyökeresen eltérő tartalmi és formai jegyekben demonstrálódik, még ám oly intenzitással, hogy e tekintetben – tetézve a fentebb vázolt fogalmi tisztázatlanságot – akár nem kárpátaljai jellegű kárpátaljai költőknek is nevezhetnénk őket.

*

cseka-klondajk-egymillio-fallikus

A mindmáig egyetlen avantgárd verseskötet Kárpátalján – cséka györgy: klondájk: egymillió fallikus csillogás

Cséka György 1994-es kötetét méltán nevezhetjük az első (és mindmáig egyetlen) avantgárd verseskönyvnek Kárpátalján. A műfaj hagyományaihoz híven a klondájk: egymillió fallikus csillogás című gyűjteményben szereplő írások rendező elve – egyikük címét idézve – egyfajta „kihagyásos szerkezet” következetes alkalmazása. Így jönnek létre a „könnyű lágy struktúrák”, főleg ismétlésekre és variációkra épülő olyan szövegek, amelyek leginkább szokatlan asszociációikkal és belső ritmusukkal ragadják meg az olvasót. A szerző a tudatosan, mondhatni „nagy műgonddal” megrongált grammatikai szerkezetek révén jut ahhoz a poétikai eszközhöz, amely alkalmasnak tűnik arra, hogy világunk fonákságait, a lét abszurditását, a világ kuszaságába vagy a „semmibe” belevesző individuum kiszolgáltatottságát megragadhassa:

sárga érzés szorítja a nyelvet a bőröm felé
látja onnan a fiókok kilógó beleiben csavarogni
a lenyugvó nap orgonái bogarai hajkeféi

(Alfonz és Onán)

miért ugat? de miért ugat?
hatalma az ész a szenvedély a szerkesztés
nagykabátban hogy leélte életét és túl mindenen
és semmilyen és sehogyan de beleállva a semmibe

(FAM)

Cséka Györgyöt azonban talán nem is annyira maga a lét és annak milyensége érdekli, hanem ennek kifejezhetősége (vagy kifejezhetetlensége), vagyis az, hogy miként tehetők spontán szöveggé a felismeréseinkben rögzülő töredezett léthelyzetek, létérzések. Több írása éppen erről a vizsgálódásról és megvalósítási szándékról szól, arról, hogyan „jönnek” vagy nem „jönnek” a szavak, és az előre kialakult-kialakított struktúrák hogyan töltődnek fel jelentéssel „egyfajta elengedettség” állapotában. Az alkotás folyamatának tudatosulása, és ezen tudatos folyamat automatikussá, spontánná tétele, továbbá pedig az egész folyamat lelepleződése képezi a kötetben található Cséka-versek nagy, izgalmas kísérletét, egyben talán újító hozadékát is irodalmunkban:

félelem hogy nem „jönnek” a szavak
páni félelem hogy a szavak nem „jönnek”
a világ nem „jön”
semmi sem „jön”.
mint kő
szájában halál.

(nem mondom)

írom vers ahogy
möbijusz szalag
tekeredik
körré (közé) fonván
ami.

(ellen/pontok)

írni számomra egyfajta elengedettség laza
szempont
…….
ez menni fog is csak ez fog menni
önmagam kicselezése meg amit akarhatnék írni. máris nemaz.

(A gépelés és tovább)

ugyanazok a variációk ugyanarra a témára
ugyanarra a helyzetre ugyanarra az életre ugyanarra a szövegre
ugyanarra amerre a szökőár az áradás

(FAM)

…folytatni nem tudja
már még leütöget egykét szót aztán
kiveszi a papírt lezárja az írógépet

(ilyenkor függőben marad)

Ez az önleleplező, a roncsolt formákat tudatosan alkalmazó és látszólag akaratlanul, véletlenül képződő szövegekkel operáló, a lét esetlegességét és abszurditását megragadni igyekvő költői attitűd Cséka fellépése előtt ismeretlen volt a kárpátaljai magyar irodalomban.

(Tegyük hozzá, hogy első kötete megjelenése óta, az utóbbi három év írásaiban – ezek főleg a Pánsípban láttak napvilágot – újabb kísérleteket figyelhetünk meg. Először is továbbvitte, továbbfejlesztette az első kötetében dominánsnak még nem mondható, de már felfedezhető komoly játékot, amelynek során a banalitásokban, a mindennapi „semmiségekben” rejtőző groteszk motívumokat igyekszik tetten érni (az ún. nagyapa- és nagymama-versek), másrészt a „garantáltan klasszikus megoldások”-nak nevezett opuszokban a hagyományos formákat (rímrendszer, strófaszerkezet) próbálja félrevitt, rontott, csúsztatott „igazi” szövegekkel megtölteni: mintha egy-egy „valódi” költeményt kezdenénk olvasni, aztán valódisága elcsúszik, frázisossága lelepleződik, s az egész nagy, szent Költészet mintha önnön ellentétébe fordulna, eltévelyítve, kétségbe ejtve az olvasót, aki immáron nem lehet biztos abban, akkor jár-e jobban, ha kívül reked ezen a fonák világon, avagy akkor, ha hagyja magát becsalogatni a Cséka-versek különös labirintusába, ahol az „érthetetlenség” Minotauruszától csupán valami modern, ezredvégiségétől meghatározott Ariadné fonala mentheti meg.)

*

pocs-istvan-alarcosbal

Pócs István: Álarcosbál – a szerző egyetlen megjelent verseskötete

Teljesen más alkotói magatartás jellemzi Pócs Istvánt. 1995-ös Álarcosbál c. első kötetére a posztmodern hangütés jellemző. Ám az ezzel együtt járó, tipikusnak mondható kellékek (rezignáció; cinizmus; pózok és manírok hangsúlyossá válása; „laza” trágárkodás és „direkt” erotika; a nagyvárosi szubkultúra beszüremkedése stb.) sajátosan keverednek egyfajta gyermeki naivitással, kései kamasz-romantikával. Pócsból minden posztmodern nyegleség, kiábrándultság és pimasz szókimondás ellenére ki-kibukik a komoly, őszinte költő, a világ dolgain, a természet szépségén és a civilizáció rútságán, életen-halálon, szerelem-vesztésen megrendülő érző lélek, akinek ambíciója van arra, hogy rímeket találjon, hogy hasonlatokat és metaforákat alkosson, s hogy verse – amaz elavult hagyományos értelemben – szóljon valamiről. Erőssége a pontos építkezés, szereti a lezárt kompozíciókat: legtöbbször (természeti) külső képpel nyit (Szállnak a varjak; Száraz kórók közt zuhog a szél; Égnek a máglyák; Hajnal van; Áradás; Pirkad; S felöltözik lassan a város stb.), ebből bontja ki, ehhez csatlakoztatja, vagy ezzel ellentételezi a külső-belső történések törzsszövegét; gondosan előkészíti a lezárást, és pontosan, kiszámítottan teszi helyükre az utolsó szavakat.

Lankad lassan a város.
A stricik ágybabújnak.
Megadom neked a régit.
Meghagyom magamnak az újat.

Ülök szótlanul.
Kiket még nem karoltam,
eszembe jutnak.
Mondok neked régi verset.
Hagyom nekik az újat.

(Reggeli…)

Miközben tobzódik a szexualitásban és meg-meghökkent „szentségtelenségével” (már megint maszturbál az Isten; a polcról egyenesen a farkamra esett a Biblia; fagylaltgombócokból mintázni faszt szűz lányoknak stb.), aközben mégis el-elérzékenyül:

A mozdulat ugyanaz mindig.
Fogom a tollat,
mint ujjadat.
Mintha remegne a kezem a melleden
– írom a szavakat.
Nem bírom befejezni.
Várok, amíg felöltözöl.
És elindulsz utadon.

(Befejezetlen vers)

Valentin-napkor
a patkányoknak adok
valami lopott
szépet.

(Lopott elégia)

A Duna szagát,
akár illatodat,
most már nekik hagyom.
– Lesz még másik alkalom.

(Marienak)

Álljunk ki, kedves,
kéz a kézben,
pucéran az utcasarokra,
s ne hagyjuk magunkat
másodszor is
kiűzetni
a Paradicsomból.

(Állj ki az utcasarokra!)

Saját kiábrándultságától meghatódva filozófiai mélységekbe ritkán tud leereszkedni, ám pontos megfigyelései, képi látásmódja, meg-meghökkentő őszintesége, verseinek egységes stílusa és magas hangulati értéke méltán tette kötetét népszerűvé. Egyszersmind hozzájárult ahhoz a modernizációs, megújító folyamathoz, amelyen minden bizonnyal át kellett esnie régiónk irodalmának.

(Könyve megjelenése óta Pócs költőként csupán néhány folyóirat-publikációval jelentkezett; ezekben – egyelőre – nem sok jelét látni a továbbfejlődésnek, az alkotói elmélyülésnek; úgy tűnik, már „mindent megírt”, ami életérzéséből, világlátásából alkalmas volt arra, hogy poézissé szublimálja.)

*

lengyel-tamas-s-k-arabeus

S. K. arabeus – Lengyel Tamás első verseskönyve

Jobb híján alighanem posztmodernnek kell neveznünk Lengyel Tamás költészetét is, azonnal leszögezve, hogy esetében az ezen gyűjtőfogalomra jellemző jegyek közül nem annyira a tartalmiakat, hanem inkább a formaiakat, stílusbélieket kell kiemelnünk: a nyelvi leleményességet, a szójátékot, poénokra épülő humort és iróniát, a kicsavart idézeteket, a „jópofaságot”. Ugyanakkor 1998-as első kötetében – S. K. arabeus – észre kell vennünk bizonyos avantgárdos beütéseket is: kísérletező hajlamot, nyelvroncsolást, képversekre emlékeztető tipográfiai megoldásokat, illetve egy tipikusan avantgárd „akciót”, amely Kárpátaljai mondat címen szalagként fut végig a kötet lapjainak tetején.

Lengyel pontosan arra vállalkozik, amire egy ilyen költészettel vállalkozhat: fintorokat, fricskákat, gegeket halmoz egymásra, révükön igyekszik különböző élethelyzetek komikumát bemutatni. Kitűnően ért a „komoly dolgok” leleplezéséhez, visszásságuk bemutatásához. Érzéke van a fekete humorhoz, szereti a torz, groteszk képeket, és nincs számára szent téma, kíméletlenül karikíroz és parodizál nevetségessé bármilyen fétist és tabut:

anyám nyelve
nyelvem anyja
anyanyelvem anyja
anyám nyelve anyja
nagyanyám
ki st(p)richelni küldted az utcára
azt a kis kurva szót

(Kárpátaljáról így globalice részemről első ízben)

Itt (sem) nyugszik
Lengyel Tamás
(1971 – )
fél fogadás
0-tól 24-ig

Rögtön jövök

addig bátran feküdj itt végig

(Morbid)

Nosza, Uram, mutasd meg jóságod
mutasd meg túlvilági rangod
nevelj hollót, s ha csőre immár éles
ne takard el védtelen szemem
hadd tudjam meg végre mik ezek a hangok
mély tisztelettel szolgád: Everymen.

(Jóga)

légy önmagad
hisz Sartre ágyán fekszünk
szerelmünk reggelre elrohad

(Sartre ágya)

mint egy toroklövés utáni csend.
nem fáj, nem éget készakarva,
mégis nyomaszt, mégis olyan,
mintha a halál a lelkembe szarna.

(kiállítás)

Talán nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, ez a stílus, a „költői burleszk” és a szándékos ordenáréság váltogatása-elegyítése alkalmatlan áttételesebb összefüggések, bonyolultabb tudattartamok megjelenítésére. Ám mára valószínűleg idejét múltnak tekinthető az a kérdés, hogy feltétlenül „mélynek”, „metafizikusnak”, „magasizzásúnak” kell-e lennie minden lírai megnyilvánulásnak, avagy megengedhető az effajta „lazaság”. Nos, az irodalom kárpátaljai fogyasztóinak – többek között Lengyel Tamás kötete okán – mostanában kell először szembesülniük azzal a nézettel, hogy ez is költészet, és hogy – mint szerzőnk írja: – „egyszer még a száraz szar is lángra lobban / és büdös-versemből lesz phoenix-madár”.

(Erre a metamorfózisra mutatkozik is némi esély: a gyűjtemény néhány újabb keletkezésű darabjában bizonyos hangnem-váltásra figyelhetünk fel. A Meditatív szenvelgés, A 3. vágányra beállt a csend, a hangtalan és főleg a füstbe ment, teremt című opuszokban egy sokkal természetesebb intonáció érhető tetten; az elhagyott poénok helyére beszivárogni látszik az élmény, és mintha a versek felületén összetorlódó szavak-mondatok posztmodern maszkja mögött már megmutatkozna egy igazibb, grimaszait lassan elhagyó költő arca – a művészibb vonások miatti enyhe szégyenpírral.)

*

bagu-laszlo-halalcsinalo

halálcsináló – Bagu László első verseskötete

Nem idegen sem a nyelvi leleményességre épülő szójáték-vers, sem a „blődli”, sem az obszcenitás Bagu Lászlótól sem, ám halálcsináló c. 1998-as első kötetét a komikum, az irónia vagy az itt-ott öncélúnak tűnő „néven nevezés” („körbevesz végtelen fehérfolyásával”, „átkozott / kibaszott terület”, „keze a faszon / kezem a ravaszon” stb.) mellett/helyett sokkal inkább a létezés misztériumának komolyan vétele határozza meg: a születés kényszerét és a halál elkerülhetetlenségét egyszerre elfogadó és tagadó, a megváltásra hasztalan áhítozó és sorsa ellen hiába lázadó magányos ember, az érzelmeiben csalódott, számkivetett, önnön sérülékenységét felpanaszoló férfi jelenik meg előttünk:

Születni muszáj, de hiába
jössz erre a világra
az angyalok városa
nem lesz soha tied

(kaszkád)

a félelem rád nevetve tekint
még úgy hiszed, hogy van feloldozás

de kétség lesz majd éjed és napod

(között és között)

nincs bocsánat, nincs
s a vasárnapot sincs, aki megérje

(Joe)

Halottak vagyunk.
Kitaszítottak az élők.
Így kell most már élnünk.
Arcunk halotti maszk.

(Furor mortem)

A kötet címében is szereplő központi motívum, a halál a versek jelentős részének alanya és tárgya, tartalma és témája, miközben megjelenítése oly erőteljes, hogy szinte „megcsinálja” a verseket: szervező, gócosító fogalommá válik, amely – mint fekete lyuk a kozmosz anyagát – magához vonzza és beszippantja a más fogalmi pályáról induló költői objektumokat. A Bagu-versek illúziótlan világában nem az isten és nem a szeretet, nem a hatalom és nem a költői én, nem az értelem és nem is a nemiség ül a trónuson, hanem a halál révén megjelenített univerzális hiány, az abszolutizált Nincs.

A költő hiány-élménye oly erős, hogy ennek érvénye alá rendeli más természetű impresszióinak többségét, sőt, magát az alkotói folyamatot is:

A vers elkezdődik
mert valaki hiányzik

folytatódik

(még mindig hiányzik)

a vers befejeződik
és soha nem hiányzott jobban

(travex)

Ebből a rövidre zárt, verscímmel élve: „a hiányanyag koncentrálódása” révén önnön abszurditásába zuhanó világból nem adódik kiút, menekvés; a hiány, a nemlét, a nincs (és metaforája, a halál) abszolútumként történő értelmezése voltaképp lehetetlenné tesz bármiféle folytatást, továbblépést:

miért is tenne úgy, mintha
folytatása lenne valaminek, ami nincs
csak a kezdet van és csak a vég

(20th Century Fucks)

E konklúzió úgy is értelmezhető, hogy Bagu látókörében a létezés misztériuma a születést beteljesítő halál fölfoghatatlanságává, s az ennek átéléséből származó döbbenetté redukálódik. Szűk költői világ, gondolhatnánk, ha nem lenne módunk megfigyelni, amint az értelmi-logikai szinten tudatosult gravitációs csapdát minduntalan szétfeszíti egy egészségesebb művészi ösztönösség, a világ dolgait a maguk közvetlenségében, képiségében megragadó intuíció. Talán nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy éppen ez: a gondolati és érzelmi erővonalak ellenirányúságából adódó feszültség képezi a Bagu-versek legfőbb költői erejét.

Tegyük még hozzá, hogy az itt vázolt ellentmondásosság: a reménytelenséget, kiúttalanságot megrendüléssel felismerő tudat, és az ettől szinte függetlenül működő ráérzések végül is feloldódnak vagy legalábbis feloldódni látszanak a versek nyelvi szerkesztettségében, költői megformáltságában. Szerzőnk ugyanis – és erről eddig nem beszéltünk – roppant igényességgel alkotja meg sorait, mondatait. Szóválasztásában egyformán mérlegeli a szintagmák jelentését és érzelmi töltetét. Szövegeiben a grammatikai egységek a roppant pontos és körültekintéssel megválasztott (ám ennek ellenére – vagy éppen ezért – természetesnek tűnő) elhelyezkedésük révén pótlólagos helyi értékkel gazdagodnak.

Az eddig elmondottaknak jellemző illusztrációja a zárásul idézendő vers, amelyben együtt találjuk a teljes példatárat: a vágyak kielégíthetetlenségét; a halál megidézésével felpanaszolt, hiánnyal teljes árvaságot; a megértett, döbbenettel tudomásul vett reménytelenségben ellenpontként megjelenő ösztön-képeket (hóval bevert ablak, a méz fanyar illata); illetve mindezeknek egységbe foglalását a pontosan, igényesen felépített, lezárt szerkezetben. Íme:

ott és ahol nem
és mindenütt
vágyik, mert vágyik
utána
ha legalább
meg tudná magyarázni
ő miért nem öl
ő miért árva

hóval bevert ablakain
hiánnyal áttört versek néznek
valaki párbajra hív
valami szíven üt
(fanyar illata a méznek?)
a költő vére felfakad
ott és ahol nem
és mindenütt

(Zontagh)

Intellektualizmusa, műgondja, egyszerre tudatos és ösztönös természetű versépítése, a dolgok közvetlenségét képiségükben megragadó, ám jellegüket metafizikusan értelmező költői magatartása nem teljesen új jelenség Kárpátalja magyar irodalmában. Hasonló elmélyültséget tapasztalhattunk Finta Évánál és Fodor Gézánál. Bagu László hagyományokból is bőven táplálkozó, de alapvetően mégis modern költészetének nóvuma a mindenféle cizelláltságot mellőző nyerseségében, közvetlen (és nem átlényegített, nem „irodalmiasított”) élményszerűségében ragadható meg, illetve abban a természetességben (és nem kimódoltságban), amellyel költészetébe emeli akár a hétköznapiságot, akár a trágárságokat, akár az érzelmi túlfűtöttséget vagy a tudományos elméleteket. Ez mindenképpen szokatlan és meglepő régiónk irodalmában – épp ezért figyelmünkre fokozottan érdemes.

(És ha már az eddigi három költő jellemzése után tettem egy-egy zárójeles megjegyzést, álljon itt is valami utólagos észrevétel. Feltűnő, hogy a Bagu-versek jelentős részében találhatunk idegen – legtöbbször angol – neveket, kifejezéseket, amelyek hol eredeti, hol torzított, hol fonetikusan átírt alakjukban fordulnak elő. Hogy csak néhányukat idézzük: Death, Jeremy soundtrack, Terra, Jonathan, take me home, Alcatraz, Enola Gay, Mr. Stone, Beast Side Story, Múvi, Jane, Blitzkrieg, Billy, hollywoodi, Alice, 20th Century Fucks, Walker, Los, Buick, 10. Avenue, winchester, Joe, Eastwood, mr. black, Loszandzselesz kolling, clown, Duplavé Sztón, goto, Networks, chase, nairobi stb., stb. Ezek a nevek-fogalmak – helyszínrajzokkal, cselekményrészletekkel együtt – tagadhatatlanul valami „tiszta Ameriká”-t idéznek elénk, olykor mintha egy hollywoodi akció- vagy western-film közepébe, máskor egy filmgyári forgatás helyszínére csöppennénk. Nehéz eldönteni, hogy az álomgyári rekvizitumok ilyen sűrű és hangsúlyos alkalmazása egyfajta elidegenítő, saját valóságunktól távolságot tartó posztmodern költői magatartásnak a következménye-e, avagy ama hazuggá egyszerűsített, a Jó és Rossz bipoláris viszonyává sematizált világot kívánja-e a mélyebb összefüggések bemutatásával leleplezni, illetve – és talán ez a legvalószínűbb – mindezt csupán stiláris fogásnak kell tekintenünk. Bárhogy is, az elburjánzó „loszandzseleszizmusok” inkább rontják, semmint javítják a versekben rejlő bölcseleti tartalmak felszínre törésének esélyét.)

*

Négy költő, négy magatartás, négy külön világ. Négy egyéni kísérlet a kárpátaljai magyar irodalom megújítására, spektrumának kiszélesítésére.

Hatásról, kisugárzásról, meghatározó jellegről mindenképpen korai lenne beszélni, ám annyi bizonyos, hogy e négy huszonéves költő alkotói produktumával szembesülnie kell nem csupán az olvasónak, hanem a náluk életkori és felfogásbéli szempontból is idősebb íróknak. Emellett eredményeik kölcsönösen újra és újra megmérettetnek „egymásuk” ítéletében; ezen túl pedig – reméljük, lesz ilyen – a következő nemzedékek számára négyük első kötete megkerülhetetlen tanulságul szolgálhat.

 

A tárgyalt kötetek:

  • (cséka györgy): klondájk: egymillió fallikus csillogás, Galéria-Ecriture, [Ungvár-Bp.], 1994.
  • Pócs István: Álarcosbál, UngBereg Alapítvány-Galéria Kiadó, Ungvár-Bp., 1995.
  • Lengyel Tamás: S. K. arabeus, Kortárs Könyvkiadó, Bp., 1998.
  • Bagu László: halálcsináló, Hatodik Síp Alapítvány-Mandátum Kiadó, Bp.-Beregszász, 1998.

1999.


Írásom először megjelent: Forrás, 1999/6.
Kötetben először: UngBereg 1999. Bp., 1999.
Újraközölve: A hontalanság metaforái, Bp., 2000
A mostani újraközlés a Balládium Blogban (2014) minimális – főleg a központozást érintő – javításokkal történt; most először került az értékelő részek mellé a tárgyal könyvek borítóképe. Személyes megjegyzés: Cséka György és Pócs István kötetét könyvkiadóként én segíthettem világra.


A generációváltás elmarad

Azt, hogy kárpátaljai magyar irodalom nincs, még mindig könnyebb bizonyítani, mint azt, hogy van… – Veszteségeink, hiányaink a kétezres esztendőkre nemhogy enyhültek volna, inkább fokozódtak. Ha illúziók nélkül tekintünk magunkra, be kell látnunk: a kárpátaljai magyar irodalom fogalma továbbra sem egy szerves egészként működő, élő képződményt jelent, hanem különálló műveket és magányos alkotókat, amelyek és akik lehetnek ugyan ismertek, lehetnek sikeresek akár idehaza, akár a nyelvterület egészén, de nincs esélyük arra, hogy a régió szellemi életének a kontinuitását önmagukon és önmagukkal beteljesíthetnék.  (2000)

 

Balla D. Károly

A generációváltás elmarad

A mai napig nem született megnyugtató válasz arra a kérdésre, hogy nemzeti irodalmunkat egységes egészként kell-e, lehet-e értelmeznünk, eközben megemlítve, hogy egyes alkotói és orgánumai az államhatárokon túl működnek, avagy helyesebb, ha úgy tekintünk literatúránkra, mint az egyes régiók több-kevesebb önállóságot mutató irodalmának összességére. Ám akár az egyetemesség, akár a regionalitás koncepciójából induljunk is ki, a legnagyobb gondban leszünk, ha a kárpátaljai magyar irodalom létéről vagy nemlétéről kell véleményt alkotnunk. Ha ugyanis kiindulási pontunk az, hogy nemzeti irodalmunk egyetemes, akkor meg kellene neveznünk azokat a (nyelvi azonosságon túlmutató!) ismérveket, amelyek alapján a kárpátaljai ezen egyetemesség integráns részének tekinthető. Ilyen kritériumok azonban vagy nincsenek vagy mondvacsináltak! A hosszú évtizedeken keresztül elszigetelten fejlődő (fejlődő?) kárpátaljai magyar irodalom igen jelentősen elhasonult, elidegenült az anyaországitól, óriási fáziskésésben van, akkorák a torzulásai és olyan súlyosak a hiányai, hogy nézetünk szerint alkalmatlan az integrálódásra[1]. Ha a másik elképzelés, a regionalitás felől közelítünk, azaz úgy gondoljuk, hogy a magyar irodalom valami többpólusú, többcentrumú alakulat, akkor nyilvánvalóan egyik centrumának és a köréje írható tartománynak a kárpátaljai magyar irodalmat kellene tekintenünk – ám ez a feltevés az előbbinél is képtelenebb, mert azt, hogy kárpátaljai magyar irodalom nincs, még mindig könnyebb bizonyítani, mint azt, hogy van. A vanhoz ugyanis olyan ismertetőjegyeket kellene egymás mellé sorakoztatni, amelyekkel sajnos nem rendelkezünk. Sokkal könnyebb a dolgunk, ha a nincs bizonyító argumentumait kezdjük sorolni: a kárpátaljai magyar irodalomnak gyakorlatilag nincsenek (vagy igen szegényesek) a századokra visszanyúló hagyományai (szellemi és civilizációs szempontból mindig peremterületnek, provinciának számított); nem voltak és nincsenek átütő, kiugró, összmagyar mércével is mérhető tehetségei; évtizedeken keresztül – a II. világháborút követően – nem voltak fórumai, műhelyei, iskolái – ami pedig volt, az vagy a pártos kommunista ideológia szorításában működött vagy a szovjet valóságtól történő elidegenedése miatt azonnal felszámolták; nem alakult ki az irányzatok sokfélesége; elkerülték vidékünket az izmusok, korántsem teljes a műfajok és műnemek skálája: alig van kritikai irodalmunk, dráma-, esszéirodalmunk; nincs sem vizuális-, sem hangköltészetünk, soha nem rendeztek még e tájékon irodalmi installációt vagy happeninget; hiányzik az irodalmi humor; soha nem jelent még meg Kárpátalján utópista és sci-fi mű vagy a közelmúltnál messzibb múltba tekintő történelmi regény; nem áll rendelkezésünkre sem a kárpátaljai magyar irodalom bibliográfiája, sem egy korszerű, a mai helyzetet problémáiban megragadó monográfia (az egyetlen ilyen jellegű összefoglalás már 1990-es megjelenése pillanatában elavultnak volt tekinthető), az utolsó használható összefoglaló antológiánk az 1988-ban lezárt kézirat állapotát mutatja és a még óvatoskodó szerkesztés nyomait viseli; stb., stb. Félő, hogy a negatívumok lennének túlsúlyban az esetben is, ha a megszületett művek nívóját, esztétikai értékét vonnánk szigorú vizsgálat alá: könnyen kiderülhetne, hogy az itt keletkezett szépírói termékek közül alig akad (talán nincs is?) olyan, amelynek igazi művészi hozadéka, netán irodalomtörténeti jelentősége lenne. A „jó”, esetleg „kitűnő”, „remekbe szabott” versek és prózák leginkább csak ahhoz képest azok, hogy hol írattak: még a legkiválóbbnak tartottakat is inkább a körülmények felhajtó ereje, a bennük foglalt tragikus tartalom vagy az izgalmas tényanyag emeli magasba, nem az esztétikum. Ám számszerűleg ezeket az alkotásokat is messze felülmúlja a gyenge, hitvány, összecsapott, nem ritkán ordítóan dilettáns munkák halmaza, amelyek – durva egyszerűsítéssel – korábban a kommunista eszméket, a pártot és annak vezetőit dicsőítették, most meg a sorverést panaszolják fel és a „kisebbségi tipródás” motívumait variálják hősies pózokban és elszántsággal.

A jelen írás a „létezik vagy nem létezik” kérdésének eldönthetőségéhez a kárpátaljai magyar írók generációk szerinti felsorolásával és a veszteségek számbavételével kíván hozzájárulni.

*

0. Vidékünkön, a négy történelmi magyar vármegye (Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros) területén Trianon után létrejött, majd 1945-ben a Felvidéktől is elválasztott, a Szovjetunió kötelékébe szakadt Kárpátalján a II. világháborút követő években mindössze három magyar író élt: Sütő Kálmán (1910-1996) parasztköltő, Sándor László (1909–1993) művészettörténész szakíró, a budapesti hajdani Gorkij Könyvtár későbbi főigazgatója, és a néhány évig Beregszászban időző, későbbi Kossuth-díjas költő: Győry Dezső (1900–1974). E réven őket akár a kár­pátaljai magyar irodalom „nulladik nemzedékének” is nevezhetnénk, ám generációt mégsem alkottak, már csak azért sem, mert Győry már 1949-ben repatriált, s ezt tette 1962-ben Sándor László is. Így a folytonosságot a múlt és jelen között évtizedeken át a nemrégiben nyolcvanhat esztendősen elhunyt beregsomi népi poéta, Sütő Kálmán testesítette meg: az egyetlen olyan alkotó, aki az újabb írórajok indulása idején háború előtt megjelent kötetet tudott maga mögött (Lelkeket jöttem venni, 1936).

1. Az 1944/45-ös államfordulat és a sztálini önkény e régióra is kiterjedő expanziója következtében a kárpátaljai magyarságra a kollektív bűnösség vádja vetült, s a magyar intézményrendszer maradéktalan szétzúzása, a magyar lakosság megfélemlítése érthetően az írástudók elhallgatásával járt. Az évekig tartó kényszerű csendet az akkor Bakó László néven publikáló Balla László (1927–) verseskötete törte meg (Zengj hangosabban, 1951). Ezt követték a további Balla-kötetek, majd a különböző antológiák és almanachok (Új Hang, Szovjet Kárpátontúl, Kárpátok). Az ötvenes évek második felétől kezdődően már bizonyos irodalmi életről is beszélhetünk, és a hatvanas évek derekára nagy számú és lelkes írógárda állt össze. Később sokan elhallgattak, lemorzsolódtak közülük, ám néhányuk több megjelent kötetig is eljutott.

Szóljunk elsőül és külön is a mai napig legnagyobb hatású és a magyar nyelvterület valamennyi régiójában jól ismert Kovács Vilmosról (1927–1977), aki előbb versesköteteivel hívta fel magára az olvasók és a szakma figyelmét, majd 1965-ben megjelent, a kárpátaljai magyarság sorsregényének nevezett Holnap is élünk című, a forgalomból azonnal ki is vont könyvével a hivatalos kultúrpolitika haragját is „kiérdemelte”. Utolsó verseskötete Csillagírás címmel 1968-ban jelent meg életében; az elmúlt évtizedben regényét újra kiadták és műveiből több válogatást is megjelentettek.

Említsünk meg továbbá két novellista újságírót, Szenes (Kroh) Lászlót (1921–) és Lusztig Károlyt (1922–), a kisregényig is eljutott prózaírót, Csengeri Dezsőt (1926–1982), és a gyermekvers-író Szalai Borbálát (1926–).

Az említettek képezik a kárpátaljai magyar irodalom első nemzedékét, mára azonban ez a generáció is főleg veszteségekkel számol: Kovács Vilmos ötvenévesen, Csengeri Dezső pedig ötvenhatévesen távozott el az élők sorából; Szenes László a hetvenes években Magyarországra, Lusztig Károly a kilencvenes évek derekán Izraelbe költözött, Szalai Borbála közel két évtizede nem jelentkezett új írással. Így hát, ahogy a „nulladik nemzedéket” is hosszú évtizedeken át egyetlen író reprezentálta, úgy ma is aktív íróként az elsőt is egyedül a mintegy félszáz különböző műfajú kötetet jegyző Balla László képviseli. (Az elmúlt évtizedben kortörténeti regény-folyamon dolgozik, ennek eddig 5 könyve jelent meg.)

1.-2. Még az ötvenes években, illetve a hatvanasok első felében indult egy „átmeneti nemzedék”, amelynek tagjait életkoruk vagy korai indulásuk alapján akár az elsőhöz – a későbbi irodalmi rajokhoz történt csatlakozásuk alapján pedig akár a másodikhoz is sorolhatnánk. Ehhez a generációhoz tartozik az ötvenhat évesen elhunyt Kecskés Béla (1941–1997), a ma is aktív Ferenczi Tihamér (1941–) és Balogh Miklós (1934–), illetve az időközben Magyarországra települt Györke Zoltán (1939–) és Balogh Balázs (1941–) (csak a kötettel rendelkező szépírókat említem).

2. Pályatársaiknál sokkal kedvezőbb csillagzat alatt indulhatott a hatvanas évek végén és a hetvenesek elején az új, általában másodiknak nevezett generáció. Ekkorra valamelyest felengedett a nemzeti kisebbségekkel szemben táplált kincstári bizalmatlanság, kialakult a Kárpátaljai magyarság intézményrendszere is (a magyar tannyelvű iskolák száma 100 körül mozgott, 1963-ban magyar tanszék nyílt az Ungvári Egyetemen, 1965-től részben, majd 1967-től teljesen függetlenné vált a korábban fordításos magyar nyelvű napilap, a Kárpáti Igaz Szó), és az évtizedekig szenvedett kulturális hermetizáció is megszűnt: a hetvenes évektől előfizethetővé váltak a magyarországi lapok, folyóiratok, „idegen nyelvű” könyvesboltjainkban megjelentek és nagy választékban hozzáférhetővé váltak a Budapesten kiadott legfrissebb könyvek; ha nagy nehézségek árán is, de kialakulhattak a személyes kapcsolattartás kommunikációs vonalai.

Az említett második nemzedék két jól elkülöníthető rajban indult.

2/a. A hatvanas évek derekától főleg az említett egyetem magyar hallgatói körében és az ugyan fordításos, de olykor eredeti magyar anyagot is közlő Kárpátontúli Ifjúság c. lap holdudvarában kezdődött az a szerveződés, amelynek először egy gépírásos irodalmi szamizdat (Együtt) lett az eredménye, majd megalakulhatott a Forrás Ifjúsági Stúdió, amely utóbbi névadója is lett (vö. „forrásosok”) a javarészt fiatalokból álló alkotócsoportnak. Jelentősebb tagjai voltak: Balla Gyula (1948–2000), S. Benedek András (1947–), Györke László (1947–), Fodor Géza (1950–), (Vári) Fábián László (1951), Zselicki József (1949–), illetve a később már inkább a másik rajhoz (erről alább külön szólunk) sorolt Füzesi Magda (1952–), Dupka György (1952–), továbbá a rendszeresen publikálni leginkább csak a 90-es években kezdő Balla Teréz (1951–) és Czébely Lajos (1950–) (vegyük sorra itt is veszteségeket: négyen Magyarországra települtek – Balla Gyula, S. Benedek András, Györke László, Balla Teréz –; közülük Balla Gyula ötvenkétévesen elhunyt). Szellemi vezérüknek, mesterüknek kezdettől Kovács Vilmost tekintették.

A Forrás fiataljai igyekeztek megszabadulni az irodalmunkra addig jellemző témabeli és műfaji korlátoktól. Túlléptek a sematizmuson, a magyar és európai műveltség hagyományaihoz igazodtak, felfedezték maguknak a vidék történelmi és szellemi örökségét, a néprajzi értékeket. Az érvényes kultúrpolitika ezt egy idő után nem nézhette jó szemmel, az alkotókat a szovjet valóságtól történt elidegenedéssel, dekadenciával vádolták, és a Forrás Stúdió egészét ért súlyos ideológiai bírálat[2] lehetetlenné tette további működésüket.

2/b. A felszámolandó alkotócsoport „ellensúlyozásaként” 1971-ben alakult meg a József Attila Irodalmi Stúdió, mely újra „pártos alapokra” helyezte a legfiatalabbak fejlődését. Ám a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségének irányítása alatt álló húsz-huszonöt fős közösség (amelyhez részben már az induláskor, részben idővel a Forrás legtöbb tagja is csatlakozott) rövidesen kinőtte a rá szabott kereteket, s ha nem is olyan látványosan, mint alig idősebb Forrás-béli elődeik, fokozatosan eltávolodtak a pártlap megkövetelte elvárásoktól. Ebben a később József Attila Alkotóközösségé átalakult műhelyben bontakozott ki Füzesi Magda, Finta Éva (1954–, Dupka György, Horváth Sándor (1957–), Tárczy Andor (1954–), Imre Sándor (1953–, Kőszeghy Elemér (1960–), Bartha Gusztáv (1963–) munkássága, e körben kezdte pályáját e sorok szerzője is: Balla D. Károly (1957–), és ez a szervezet szolgált keretül néhány idősebb pályatárs és a volt forrásosok működéséhez-publikálásához is (említsünk – a teljesség igénye nélkül – néhány további nevet az önálló kötettel rendelkezők közül: Nagy Zoltán Mihály (1949–), Kecskés Béla, Balogh Balázs, Ferenczi Tihamér, Balla Teréz, Keresztyén Balázs (1949–), Vári Fábián László; ha némi távolságtartással is, de együttműködött e csoporttal Fodor Géza és Zselicki József is.)

(Finta Éva, Imre Sándor, Balla Teréz Magyarországra költözött. Számos olyan szerzőt nem említettünk meg, akik a 70-es, 80-as években aktívan publikáltak, de később – úgy tűnik: véglegesen – elhallgattak.)

A józsefattilásoknak kezdettől volt irodalmi fórumuk: a Kárpáti Igaz Szó hasábjain havonta közreadott Lendület, amelyet megjelenésének utolsó öt esztendejében (1984-1987) már folyóiratszerűen szerkesztettek és tördeltek (a főszerkesztő Balla László ötlete nyomán a Lendület lapjait ki lehetett vágni az újságból, s összefűzve az éves termést külön sajtóorgánumként lehetett kezelni). Ezt egészítették az újságoldalból ugyancsak kivágható és utólag összefűzhető kis versesfüzetek (tizennégy fiatal költő jutott így önálló „kötethez”), valamint a Kárpáti Kiadónál ötévenként megjelenő ifjúsági almanachok (A várakozás legszebb reggelén, 1972., Szivárványszínben, 1977., Lendület 1982.), amelyek 1987-től éves rendszerességűvé és egységes cíművé váltak (Évgyűrűk, Évgyűrűk ’88, ’89., stb.; a sorozat utolsó darabja 1990-ben jelent meg).

Túlnőve a szerkesztőségi kereteken a közösség tagjai jelentős szervezőmunkát is végeztek, műhelymunkát is folytattak – igaz, mindezt az önképzőkörinél alig magasabb színvonalon.

A magyar alkotó értelmiség jelentős részét tömörítő, az írók, költők, újságírók mellett ekkorra már képző- és fotóművészeket, zenészeket is soraiba választó s így közel félszáz tagot számláló, mindmáig leghosszabb életű irodalmi csoport a nyolcvanas évek derekára-végére amolyan kulturális centrummá, és bizonyos tekintetben a későbbi politikai szerveződések bölcsőjévé vált. 1989-ben megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a figyelem az irodalomtól a közélet felé fordult, egy évvel később 1990-es utolsó közgyűlésén a József Attila Alkotóközösség úgy számolódott fel, hogy a tagság, határozatképtelenség miatt, még a szervezet feloszlatását sem tudta kimondani. Megszűntek a korábban a szervezeti élet fontos elemét képező (községi klubokban, könyvtárakban, iskolákban) tartott író-olvasó találkozók (helyüket a politikai gyűlések foglalták el), megszűnt a Lendület, átadva helyét egy általánosabb (tehát nem egyetlen alkotócsoporthoz kötődő) kulturális magazinnak, az Új Hajtásnak, amelyet 1990-ben szintén megszüntettek a Kárpáti Igaz Szó akkori vezetői.[3]

Irodalmáraink mégsem maradtak fórum nélkül: 1989-ben e sorok írója életre hívta az 1944 utáni Kárpátalja első irodalmi folyóiratát, a Hatodik Sípot, amelynek 1993-ig volt főszerkesztője. (A lap kezdettől egy budapesti magánkiadó és egy kárpátaljai – korábban ungvári, ma a Penckófer János (1959–) vezette beregszászi – szerkesztőség gondozásában jelenik meg, névleg évente négy alkalommal, de – főleg az utóbbi időben – rendszertelenül és olykor évesnél is hosszabb késéssel, lapszám-elmaradással.) 1993-tól ugyancsak ezen írás szerzőjének irányításával egy új kulturális lap is megjelenik Pánsíp címmel; a korábban széles spektrumú, évente ötször megjelenő magazin az esztendők során előbb évi 3-4 alkalommal jelentkező irodalmi folyóirattá vált, majd antológiaszerűen szerkesztett éves almanachhá (UngBereg 1999; UngBereg 2000) alakult. 1999-től egy részben kárpátaljainak tekinthető harmadik folyóirat is megjelenik Véletlen Balett címmel, erről azonban a harmadik generáció működését részéletezve célszerűbb szólni.

A publikációs lehetőségek tehát az utóbbi évtizedekben nagyjából folyamatosan adottak voltak, annál is inkább, mert megtört a könyvkiadás állami monopóliuma is. A Kárpáti Kiadó az ötvenes évektől kezdődően átlagosan évente csupán 2-3 eredeti magyar könyv megjelentetésére vállalkozott, míg az 1992-től alakult magánkiadók (Galéria, Intermix, Tárogató, Mandátum) az elmúlt közel egy évtized alatt körülbelül 300 (!) kiadványt rendeztek sajtó alá (tegyük hozzá: oroszlánrészt magyarországi intézményi-alapítványi – főként minisztériumi – támogatással).

E megváltozott körülmények is közrejátszhattak abban, hogy a nyolcvanas évek utánpótlás-válsága után (hiszen, mint említettük, működésének utolsó szakaszában a józsefattilások tábora alig néhány fiatal – mára zömmel le is morzsolódott vagy áttelepült – tollforgatóval bővült) a kilencvenes esztendőkben mintha új lendületet kapott volna irodalmi életünk. Erre a megállapításra több körülmény is következtetni enged. Először is újra írni és publikálni kezdtek a korábban más-más okok miatt elhallgatott költők (Kecskés Béla korai haláláig újra aktív lett, két könyve is megjelent, újra publikálni kezdett Balla Teréz, Zselicki József). Továbbá: életkorilag különböző nemzedékekhez tartozó, de a generációs csoportokhoz nem vagy csak lazán kötődő, egykorú pályatársaikhoz képest „későn induló”, alkotók léptek a színre (újra csak a teljesség igénye nélkül: Czébely Lajos, Penckófer János, Berniczky Éva (1962–)). Végül: – amire már nagyon vártunk – berobbant irodalmi életünkbe néhány tízen- és huszonéves fiatal is.

3. Nagyjából a Hatodik Síp, majd a Galéria Kiadó és a Pánsíp körül kialakult szellemi műhely indította útjára – pályázatok hirdetésével, az ifjú szerzőkkel történő „foglalkozással”, a publikációs tér biztosításával – a bizonyos megszorításokkal harmadik nemzedéknek nevezhető fiatalok szűk csoportját. Indulásukban jelentős szerepe volt annak a Galéria Kiadó meghirdette pályázatnak, amelyet kötettel még nem rendelkező és 30. évüket még be nem töltött fiatalok részére indított. A beérkezett anyagok nyomán 1993-ban megjelent a Razzia c. ifjúsági antológia, amely egy valódi nemzedék kibontakozásának a lehetőségét vetítette előre. Ám a tízegynéhány szerző többsége az eltelt évek során, úgy tűnik, végleg elhallgatott, az első kötetig csupán négyen jutottak el: Cséka György (1972–), Pócs István (1974–), Bagu László (1970–), Lengyel Tamás (1971–). Ám nem a nagyfokú lemorzsolódás vagy az indulásuk óta eltelt időhöz képest nem túl látványos írói produktum okán kétséges az, hogy vajon nevezhetjük-e őket kis literatúránk harmadik generációjának, hanem azért, mert mára mind a négy említett szerző Budapesten él![4] Mindez pedig nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy a generációváltás (újra?) elmaradt: a lakhe­lyük szerint is kárpát­aljainak mondható, gerinchadat képező szépírók döntő többsége ma idősebb, mint Ady volt halálakor!

A jelenleg a magyar fővárosban élő fiatalok kárpátaljai jelentkezésének és néhány éves itteni működésének mégis volt-van szellemi hozadéka. Ezek közül az első az, hogy írásaikban szakítottak mindazzal, amit a kárpátaljai magyar irodalom hagyományainak nevezhettünk. Írásaik – vidékünkön egyedülállóan – az avantgard (Cséka) és a posztmodern (Pócs, Lengyel), illetve az ezek eredményeit is felhasználó „klasszikus modern” (Bagu) jegyében fogantak. Ezzel felháborodást és elismerést egyaránt keltettek, felkavarták irodalmi életünk állóvízét, egyszersmind önvizsgálatra késztették a tradicionális verseléshez, lineáris építkezésű realista novellához, egyáltalán: a moderni­tást, újítást elvető, e tájékon uralkodónak számító „kisebbségi irodalmi magatartáshoz” talán túl mereven ragaszkodó idősebb pályatársakat. A második hozadék: Budapestre költözve irodalmi lapot alapítottak, amely ugyan a publikált szerzőket tekintve csak részben, hangütését, jellegét tekintve pedig egyáltalán nem nevezhető kárpátaljainak, ám mégis – talán éppen ezzel – hozzájárul ahhoz az integrációs folyamathoz, amely révén, ha irodalmunk egésze nem is, de néhány írónk talán betagolódhat a magyar literatúra egyetemességébe. A harmadik évfolyamába lépő (igaz, évente csak néhány számmal jelentkező) Véletlen Balett c. folyóirat méltán arat szakmai és olvasói elismerést, ám sajnos aligha ellensúlyozhatja azt a hiányt, amelyet idehaza a Hatodik Síp és a Pánsíp egyre ritkuló megjelenése okoz. A maradéktalanul elköltözött új nemzedék után maradó hiátus pedig, félő, nehezebbé teszi azok dolgát, akik szellemi életünk felpezsdítésén, megújításán munkálkodnak.

*

Veszteségeink, hiányaink a kétezres esztendőkre nemhogy enyhültek volna, inkább fokozódtak. Ha illúziók nélkül tekintünk magunkra, be kell látnunk: a kárpátaljai magyar irodalom fogalma továbbra sem egy szerves egészként működő, élő képződményt jelent, hanem különálló műveket és magányos alkotókat, amelyek és akik lehetnek ugyan ismertek, lehetnek sikeresek akár idehaza, akár a nyelvterület egészén, de nincs esélyük arra, hogy a régió szellemi életének a kontinuitását önmagukon és önmagukkal beteljesíthetnék.

(2000)


[2] A hivatalos kultúrpolitika a számára nem kívánatos csoport felszámolásához és tagjainak későbbi elszigeteléséhez felhasználta a pozíciójuk révén elkötelezett magyar vezetőket, akik sajnos ebben – más területen kikényszeríthető engedmények reményében – hajlandóak voltak az együttműködésre; utalhatunk itt a benyújtott kéziratokról írt lektori jelentésekre vagy a pártsajtóban megjelent kritikai cikkekre, például a következőkre: Balla László „A nagy szovjet család kis magyar közössége” (Kárpáti Igaz Szó, 1971. márc. 21.); Elidegenedés? (Uott, 1971. aug. 20.); Rotman Miklós: „Mérges füvek” (Uott, 1973. jún. 20.)

[3] A lapnak azóta sincs állandó irodalmi rovata vagy kulturális melléklete; szépirodalmat gyakorlatilag egyáltalán nem publikál; 1991-ben előbb Vallani kell!, majd öt év szünet után 1997 májusától kezdve Irodalom rovatcím alatt egy ideig újra közölt a lap havonta egy-egy nagyobb irodalmi-művelődési gyűjteményt; ám ezek szerkesztése átgondolatlan, esetleges volt, és egyik kezdeményezés sem mutatkozott életképesnek, így néhány megjelenés után meg is szűntek. A lap mára csupán évi két-három alkalommal (a költészet napján, a magyar kultúra napján, esetleg karácsonykor vagy húsvétkor) közöl néhány szépirodalmi írást, főleg más orgánumokból átvett, szerzői kötetekből kiemelt verseket. Új novella, elbeszélés évek óta egyáltalán nem jelent meg a Kárpáti Igaz Szóban, mint ahogy irodalmi igénnyel készült riport, publicisztika vagy esszé sem. Témánk szempontjából egyedül az Olvasólámpa rovatcímmel közölt könyvismertetéseket említhetjük, amelyek azonban szerkesztői koncepció híján egybemossák az értékest az értéktelennel, nem ritkán semmiségek vagy dilettáns kiadványok kapnak túlzó elismerést, jelentős könyvek viszont visszhangtalanul maradnak.

[4] Itt említhetjük meg Razzia-beli nemzedéktársukat, a kötettel nem rendelkező, de gyakran publikáló Mester Magdolnát, aki hosszabb ideje már szintén budapesti lakos.


Könyvben: Magyarul beszélő magyarok, EÖKIK, Bp., 2008.
(A szerzőkre és orgánumokra, intézményekre vonatkozó és az első megjelenés óta módosult adatokon nem változtattam.)
Korábban megjelent: Látó, 2001/2.

Közlés a Villanyspenótban

A kistanulmány 2011-ben bekerült a Villanspenót.Hu hálózati kézikönyvbe (amely afféle bölcsészettudományi online műhelyként is működött). 2014-ben hiába kerestem rendszerben, úgy tűnik, hosszabb ideje nem működik, az us lehet, hogy
A 2011-es digitális közlés okán kis jegyzetben merengtem arról, mi is történt a fenti számbavétel, azaz 2000 óta.

Jegyzet 2011-ből

Örömömre a Villanyspenót címen futó internetes irodalomtudományi projektum (folyamatosan új tartalmakkal bővülő hálózati kézikönyv) rendszerébe felkerült A generációváltás elmarad c. dolgozatom. A 2000-ben keletkezett írásban dióhéjban igyekeztem összefoglalni a kárpátaljai magyar irodalom akkori helyzetét. Az adatok jó része elavult és értelemszerűen számos újabb fejlemény sem kerülhetett bele a kis tanulmányba, ezért most kértem is a szerkesztőket, hogy a megírás dátumát legyenek szívesek feltüntetni a közlemény alatt.

Most utólag elolvasva a szövegemet újra átfutottak rajtam azok az reflexek, érzések és gondolatok, amelyek oly hosszú éveken át uralták a lelkivilágomat. Felidéződött az akkori sokszor ismétlődő kényszer, s eredménye: a gyötrelmes szembenézés irodalmunk hiányosságaival, ellentmondásaival, gyakran teljesen kilátástalannak látszó helyzetével. Néhány évvel később, 2003 táján aztán nagyjából le is számoltam ezzel a témával. Annyi hamis vád és igaztalan támadás ért az írásaim, előadásaim és az irodalmiságot helybéli kollégáimtól eltérően értelmező felfogásom miatt, hogy belekeseredtem az ügybe, s felhagytam azzal, hogy irodalmunkkal szakmai szinten foglalkozzam. Egyszersmind irodalmi életünkből is (úgy tűnik: véglegesen) kihátráltam (igaz, ebben az engem kitaszigálók nagy segítségemre voltak).

De teljes mégsem lehetett a szakítás: nem túl sűrűn és redukált érdeklődéssel, de kívülállóként szemem sarkából most is figyelgetem, mi történik. Erre újabban leginkább a Csordás Lászlóval folyó levelezésem okán kerül sor. Legutóbb például irodalmunk sürgős modernizációjának a szükségességét említette és azt, szeretne újra mindenkit belevonni a párbeszédbe. Nem igazán tudtam biztatni, így válaszolván:

…mindarra, ami itt irodalom és magyar kultúra címén működik, én most már hosszú ideje – jószerével kívülállóként – igencsak gyanakvó szemmel nézek, így nehéz lenne azzal bíztatnom téged, hogy értelme van erőfeszítéseidnek. Én cirka húsz évemet öltem bele – és az eredmény értéke igencsak kérdéses. Még azt is megkockáztatom, hogy nagyjából hiábavaló volt az égész, JA-stúdióstul, Hatodik és Pánsípostul. Őszintén kívánom, hogy a ti nemzedéketek többre jusson, de ahogy ezt már többször leírtam, egyelőre nem igazán látom azokat az alkotókat, akik valamiféle áttörést véghezvihetnének. Igaz, jó ideje csak bele-beleolvasok a friss termésekbe, de talán van annyi rutinom, hogy észrevenném, ami észrevehető.

A vitatható eredmény ellenére azonban egyáltalán nem bánom annak a húsz évnek az erőfeszítéseit. Hisz nem kényszerből, hanem nagy-nagy lelkesedésből csináltam, jó volt nekem, s talán elég sokak vannak, akiknek a kisebb-nagyobb sikerei akkor alapozódtak meg. Ki-ki annyira vitte, amennyire tehetsége predesztinálta, az én szerepem annyi volt, hogy a lehetőségek tágításában és megteremtésében legjobb tudásom szerint gőzérővel részt vettem. Hogy teremtettük-e felvállalható és követhető hagyományt, azt nem tudom. Szerintem inkább nem, mint igen. Gyökeres újításra sokkal inkább szükség lett volna, mint folytatásra. Erre jó esély látszott a 90-es évektől – „Csékáék” -, őket is teljes erővel támogattam, hogy mi lett a végeredmény, jól tudod. A modernizációs kísérlet távoztukkal megszakadt.

Hogy a jelen helyzetben ki és hogyan vihetne végre eredményesebb modernizációt, azt nem tudom, kezdeményeit nem látom. Inkább csak az ezt hátráltató erőket érzékelem így kívülről.

Párbeszéd. Ebben kétkedő vagyok, ha érdemire gondolsz. Az ősbölények nem érdekeltek abban, hogy mindaz, amire életüket tették, párbeszéd tárgya legyen. Merthogy az kételyeket is támaszthatna. Megerősítést várnak, nem kínos kérdéseket. A fiatalok részéről pedig (egyelőre) nem is látok senkit, aki ősbölénységüket akár saját művekkel, akár gyökeresen más irodalom-felfogással párbeszédbe kényszeríthetné. Ki párbeszéljen és kivel? Azok egymással, akik lényegében egyetértenek? Hol van az opponens? (…)

Mindezzel együtt nem tudom megmondani, előbbre tartunk-e, mint 2000-ben. Bizonyos tekintetben feltétlenül: újra lett a kárpátaljai íróknak saját folyóirata, a Kárpáti Igaz Szónak újra van kulturális (immáron önálló) melléklete {2014-es beszúrás: azóta nemhogy csak újra nincs sem irodalom, sem kultúra a lapban, hanem a  KISZó nívótlan provinciális lapocskává hitványult}, jelentkeztek publikáló fiatalok, többüknek könyvük is jelent meg, született egy monográfia és napvilágot látnak könyvkritikák is, hosszú pangás után újra élénknek mondható irodalmi élet folyik – ez mindenképpen kedvezőbb annál a képnél, amelyet tizenegy éve festettem.  A minőség terén és annak a fránya modernizációnak az irányában azonban – a kevés kivételtől eltekintve – nem érzékelek érdemi elmozdulást. De mivel alapvetően másfelé fordult a figyelmem, lehet, hogy nem pontosak a meglátásaim. Újabb elmerülésre azonban nem vállalkozom, maradok léha kívülállónak.


Írógenerációk Kárpátalján

Hogy kárpátaljai magyar irodalom nincs, ma könnyebb bizonyítani, mint azt, hogy van. Az egymást váltó írógenerációk nem teremtettek szerves irodalmi folyamatot: beszélhetünk alkotókról, művekről, sőt orgánumokról és csoportokról, de az esztétikai értelemben értékelhető irodalmiságnak csak a töredékeit fedezhetjük fel: az egész eltörött; vagy sohasem létezett. – Balla László, Kovács Vilmos, Füzesi Magda, Vári Fábián László, Fodor Géza, Nagy Zoltán Mihály, Finta Éva, Zseliczky József, Horváth Sándor, Cséka György, Bagu László,  Holnap is élünk,  A Sátán fattya, Hamuther, Együtt, Vörös Zászló, KISZó, Beregi Hírlap, UngBereg, Hatodik Síp, Pánsíp, Véletlen Balett;

A hontalanság metaforái

A kárpátaljai magyar költő számára a haza nem az otthon szinonimája, hanem a hontalanság metaforája: ha hazát említ,  minden esetben a valódi haza hiányát kell értenünk rajta.

 

Balla D. Károly

A hontalanság metaforái

avagy a kárpátaljai magyar költők haza-komplexusa

Három évvel ezelőtt, 1994-ben kis magánkiadónk egy sajátos könyvet jelentetett meg. Beszédes című antológiába – Töredék hazácska[1] – gyűjtöttük a kárpátaljai magyar költők utóbbi években keletkezett azon verseit, amelyek a haza-szülőföld-anyanyelv-magyarság témakörhöz voltak sorolhatók. Célunk az volt, hogy bemutassuk, hogyan vallanak poétáink erről a mindnyájunkat foglalkoztató kérdésről, hogyan tesznek tanúságot a kitartás, a sorsvállalás, a megmaradás mellett.

Utólag úgy tűnik azonban, ezen a célon túllőttünk. Mert igaz ugyan, hogy a kötetke sikerkönyv lett Kárpátalján és talán híven reprezentál egy domináns, poézisünkre igen jellemző irányultságot, ám az is igaz, hogy a hitvallások és tanúságtételek ezen sokasága nemcsak megrendítő, hanem így, egymásra halmozódva egyszersmind riasztó is. Annál is inkább, mert – mint erre a kötet egy magyarországi kritikusa, Böhm Edit, is felfigyelt[2] – a versekből nem annyira a haza pozitív értelmezése, hanem a haza kínzó hiánya, nem annyira a szülőföld éltető ereje, hanem a szülőföld elvesztésének a rémképe, nem annyira az anyanyelv vagy a nemzeti értékek birtoklásának felemelő érzése, hanem inkább ezek megtartásának a lehetetlensége sugárzik égető intenzitással. Helytálló Elek Tibor irodalomkritikus megállapítása, aki a békéscsabai Bárka 1996/3-4 számában a következőket írta a Töredék hazácska kapcsán: „Az azonos vagy hasonló tematikájú és alkotásmódú versek ilyen töménységben fokozottabban mutatják meg az ismétlődő, esetenként elvont, szimbolikus tájelemekből, az egysíkúan ábrázolt falusi élet tárgyi világának ismétlődő kellékeiből, a szűkebb haza-, szülőföld-, közösség-, anyanyelvféltés konvencionális, sablonszerű motívumaiból, metaforáiból, a nemzeti történelem hasonló helyzeteinek, egyazon hőseinek ismétlődő allegorikus megidézéséből, a hol didaktikus, hol kinyilatkoztatásszerű retorikus szólamokból építkező, pátosszal teli versbeszédből, az örökös, ünnepélyes vigyázzban állás követelményéből formálódó új típusú sematizmus veszélyeit.”[3]

Gondolhatnánk: ennek a veszélynek a felismerése egyszersmind alkalmassá is tehet bennünket arra, hogy elkerüljük a tematikai-műfaji-szemléletbeli beszűkülést, a sajátos „kisebbségi sematizmust”, és a Töredék hazácska megjelenésével talán pont is tehető egy történet végére: már minden költőnk elsiratta a hazát („mindkét hazából kiárvulva”[4], „annyira elvették, hogy már küzdeni sem lehet érte”[5]), már elsoroltuk mostohaságunk összes sorsverését („körül ez átkozott határban / kés nyílik minden madárban”[6], „elfordult tőlünk az Isten”[7], „Mohács … Majtény, Világos, Trianon”[8] „felnégyelt haza”[9]), már mindannyian hitet tettünk amellett, hogy a reménytelenség ellenére „mégis lábunkat vetjük ez ibolyányi földön / hol már hazaárulás / minden terpeszállás / hát állunk inkább jegenyés vigyázzba / fiainknak e talpalatnyi hazát / keservvel híven megvigyázva”[10], kijelentettük, hogy „testünk a szélnek ellenáll, / mert küldetés ez, hatalom”[11], leszögeztük, hogy „engem / gyökér köt ide: / összekeverve húsom a földdel / szemem az éggel, / – örökre”[12] (további példák sokasága lenne felhozható), sőt: legtöbb költőnk már megadta a maga haza-definícióját is (idézzük itt a talán két legjellemzőbbet: „Az én hazám / csendes pentaton ének. / Ha szívemhez hajolsz, / eléneklem néked”[13], illetve: „egyetlen hazám van: / anyanyelvem, / benne kell halálig / kitelelnem”[14]).

Azt kell azonban tapasztalnunk: legtöbbünk az egyszeri tanúságtétellel nem tudott megelégedni, újra és újra „felmelegítjük” a témát, versbe írjuk mostohaságunkat, kitaszítottságunkat, permanens igyekezettel felfeszülünk a részben magunk is eszkábálta keresztre. Mintha a kárpátaljai magyar költőnek krónikus, gyógyíthatatlan haza-komplexusa lenne, s így hiába ír akár magányról vagy halálról, akár szerelemről vagy tavaszi rügyfakadásról – mindenről a saját hontalansága jut eszébe.

Az alábbiakban erre hozok fel példákat a Töredék hazácska megjelenése óta napvilágot látott publikációkból, azaz az elmúlt három év terméséből (a korábban keletkezett írásokat igyekeztem kiszűrni). Egyben szeretném leszögezni, az a tény, hogy az alább idézendő költeményekben megtalálható a haza-szülőföld-otthon-motívum, még nem minősíti sem negatívan, sem pozitívan az írást. Célom nem annak elemzése, vajon e vissza-visszatérő téma milyen esztétikai nívón kap megfogalmazást; az előfordulások sokaságának regisztrálásával csupán az említett „haza-komplexus” tüneteit igyekszem bemutatni; mindemellett nem kívánom elhallgatni: az egymás mellé sorjázott citátumok felerősítik azt a veszélyérzetet, amelyre említett cikkében Elek Tibor hívta fel a figyelmet. Az „új típusú sematizmus” kialakulása mindenképpen szegényítheti, beszűkítheti poézisünket, ugyanakkor felbukkanásának és tartós jelenlétének jól kitapintható okai vannak. Ezek közül az első nyilvánvalóan íróink azon belső késztetése, hogy a létünket, gondolkozásunkat és érzelmeinket nagyban befolyásoló kisebbségi helyzetet intellektuálisan, esztétikailag feldolgozzák. E mellett talán nem túlzás második okként valaminő megfelelni-akarást említeni, azt, hogy alkotóink e magatartásukkal mintha egy kívülről érkező elvárásoknak igyekeznek megfelelni, úgy érzik – és nem is alaptalanul – , hogy ezt várják tőlük olvasóik, sőt a „kárpátaljaiságukat” nem gyakran számonkérő szakmai kritika is.[15]

*

Az idézetek puszta felsorolásán túl igyekeztem egy kis rendszerezést is elvégezni aszerint, milyen értelemben és milyen kontextusban fordul elő verseinkben a haza, a szülőföld fogalma. Megfigyelhettem, hogy az eseteknek egy csupán kisebb hányadában kap pozitív jelzőket és párosul említése a bizakodás, a remény, a hit érzésével:

Fellobog néhány dália:
hiszi, érdemes hinni még.
Közös sorsért, közös hazáért
sikoltoznak a gesztenyék.[16]

…a hit e tájon még életet jelent[17]

Gyakrabban a magyarság feldarabolódásának, szétszakítottságának a képe, Trianon kísértő réme jelenik meg a sorokban, azaz a Vári Fábián László-megfogalmazta „felnégyelt haza”[18] kap újra és újra megfogalmazást:

ijedt lélekharang határokat átütő sorozata
Arad felől
Késmárk felől
drága szülőhazám felől
de hát itt ülök
itthon
hazámban hazámon kívül
most e konyha tudathasadás[19]

Trianontól itt felejtett
rózsakert panaszkodik…[20]

Az anyaföld
rongyokba rejti
csonka testét…i[21]

Ezüst pénzek felől ne közelíts:
itt sincs helyed, hol nagy, mint rég ez az ország![22]

körém e hely húzta a kőfalat, hol valami osztja, szívja az egészet,
valami szorít a gyomrom alatt[23]

Minden virág lekaszálva,
Minden magyar félig árva.
Nincs királya, szeretője,
Aki ölelje, vigyázza.
Minden emlék megkövezve.
Árva kispadra szegezve.[24]

Máskor a kitaszítottság, a sorsverés, a hontalanság, a reménytelenség kap hangsúlyt:

e világ nekem süket káosz
élek vagy álmodok
már nem gondolkodok
itt nincs értelme semminek sem[25]

…Hová is hullhatna még úgy a hó?
Mert itt, e hegy- s folyóhatár között
a kor elfogy…[26]

akár a bárgyú, nyála folyó képzetek
is meredhetnének erre a sosem látott tájra
– elveszített, kitaszított tartomány –[27]

Mert ez a táj már nem valódi,
csak krétarajz, vásárfia,
penésztől fénylő ócska holmi:
Isten kezében Biblia.[28]

Majd harmadnapra eláll a szél is
megpihenni a széttárt tenyerek között
ezen az öt szöggel átvert
égalji tájon
hol tövis virágzik csakazértis[29]

dús gazok lakják be a tájat még,
de jégeső csüng már az égi füstökön[30]

inog a Kárpátok alja alattam[31]

Nincs megváltás, sem megbocsátás, sem ég,
sem föld, mely befogad.[32]

duzzad váltig ez Átokvölgy-katlan
Hol törtgerincű hegyek árterében
fuldoklunk csak iszamos csatakban
– egy hirtelen süllyedő országrészen[33]

Kőország jégnap jégvilág
éles ködében jöttem[34]

Szűkös egy hely. Kevés a levegő.
Eszedbe itt is Európa jut…[35]

…hópor-
fellegtől nehezült anyaföld feketéje kifeslik[36]

Én itt élek.
Hol magyar szóval
Egyre ritkábban köszönnek,
hol medre terjed a közönynek.[37]

Fogakat repeszt az átok
mikor barázdákat szántok
e megkínlódott
földhazába. [38]

A sarokban sírva sír
egy brácsa gyantátlan reménye.
… Hiszem, vigalom kell mára,
hiszen havazik Pannóniában.[39]

Bámulatosan találékonyak költőink, amikor a haza töredékességét és szűkebb voltát akarják érzékeltetni. Erre jó példa a többször említett Töredék hazácska kötetcím, amelynek az elmúlt években több parafrázisa is született, így például Horváth Sándor 1995-ös verseskönyvének a címe: Kishaza, illetve a már idézett példák némelyike (Trianontól itt felejtett rózsakert, árva kispad, hegy- és folyóhatár között, Kárpátok alja, Átokföld-katlan, országrész, szűkös egy hely, ország-akol stb.). Nézzük két további verziót:

s míg kelő napsugár hárfája zendül,
kiskertnyi hazámban disszonáns csend ül[40]

kit jó Urunk a túlélés arcának szánt
vágyódik egyre teljesebb életére
úgy érzi bástyája már börtöne régen
e koporsónyinál is kicsinyebb hazán[41]

Igen gyakori a kicsiségnek, töredékességnek, szűkösségnek és a haza virtuális voltának együttes érzékeltetése. Az ezt kifejező metaforák hol szigetnek, hol egy-egy városnak, hol vidéknek, tájnak, hol útnak, hol könyvekbe, sőt, sorok közé szorítottnak, máskor képzeletbelinek, illetve nem ritkán az emberi testbe, egy ember énjébe zártnak mutatják a szűkebb-tágabb otthont:

Nyugodt s párás otthonom
tündérszigetén fészkelődöm[42]

…de Ungvár felől
a túlvilág napja vakít!
S nem nyitna kaput
az árkádok szláv szavú őre:
Munkács előttem
rendre becsukja ablakait[43]

Hazányi úton kövekre hágok,
pázsiton siklom mezítelen lábbal…
…ha messzire indít a hazai táj…[44]

Millió Jézuska álmodik bennünk
betlehem-hazánk langyos zugaiban
bábel-házak fülledt koporsók[45]

Hazája a jónak könyvekbe szorul,
poros kötetekbe, tűrjük szótlanul[46]

…nem titok, és mégis mért hiszem:
sorok köze a legszebb otthon.[47]

Hazámat megálmodom.[48]

…a haza szíved része[49]

Hát add a tisztaságot,
a kimondható átkot.
Add
a belémforduló hazát,
a tűzégetettek igazát.[50]

Biztos hely magamon kívül nincs.
Húzódom hát mind egyre beljebb.[51]

A haza te magad vagy.[52]

Megtaláltam két parafrázisát a virtuális haza klasszikus megfogalmazásának, az illyési Haza a magasban kifejezésnek is:

Itt, fönn, határtalan honban élek[53]

Jó lecke, fiúk, hogy elhagytuk házunk
egy képzelt és bölcsebb fenti hazáért[54]

Mindezek a példák számomra nem csupán azt bizonyítják, hogy alkotóink nem tudnak – talán nem is akarnak – megválni haza-komlexusuktól, hanem azt is – és írásomnak ez lenne a lényegi megállapítása, hogy a kárpátaljai magyar költő számára a haza nem az otthon szinonimája, hanem a hontalanság metaforája: ha hazát említ, jelzőkkel vagy anélkül, minden esetben a valódi haza hiányát kell értenünk rajta.


[1] Töredék hazácska. Galéria-Écriture, Ungvár-Budapest, 1994. [A továbbiakban: TH]
[2] Böhm Edit: „Töredék hazácska” – a hiány versei. Pánsíp,1995/2, 18-19. o.
[3] Elek Tibor: Fordulóponton: Összegzés és újat kezdés. Bárka, 1996/3-4, 56. o.
[4] Vári Fábián László: Útban Törökország felé, TH, 107. o.
[5] Balla László: Szülőföldem. TH, 48. o.
[6] Fodor Géza: Varióla. TH, 66. o.
[7] Tárczy Andor: Már Karácsonyra. TH, 100. o.
[8] Balla László: Magyarok. TH, 24. o.
[9] Vári Fábián László: Ady alkonya. TH, 140. o.
[10] Balla D. Károly: Tövisek közt. TH, 59. o.
[11] Füzesi Magda: Akác. TH, 43. o.
[12] Kecskés Béla: Hűség. TH, 141. o.
[13] Horváth Sándor: Haza. TH, 36. o.
[14] Kőszeghy Elemér: (egyetlen). TH, 109. o.
[15] E kérdéssel részletesebben foglalkoztam egy hosszabb tanulmányomban. Lásd: B.D.K.: Előítéletek és beilleszkedési zavarok. Forrás, 97/5.
[16] Füzesi Magda: Táj gesztenyékkel. Hatodik Síp, 96/tél, 11. o.
[17] Czébely Lajos: Tétova sugárban. Pánsíp, 97/1. 25. o
[18] lásd a 9. jegyzetet
[19] Czébely Lajos: Októberi villanások. Hatodik Síp, 95/ősz, 2. o.
[20] Tárczy Andor: Kertváros. Hatodik Síp, 96/ősz, 17. o.
[21] Füzesi Magda: Rövidfilm. Hatodik Síp, 96/tél, 2. o.
[22] Penckófer János: Döbbenet szava. Hatodik Síp, 97/tavasz, 34. o.
[23] Balla D. Károly: A szorongás balladája. Hatodik Síp 97/tavasz, 2. o.
[24] Tárczy Andor: Ezerszáz. Kárpáti Igaz Szó, 1997. ápr. 10., 7. o.
[25] Cséka György: Már ezen így öregen. Pánsíp, 96/2. 25. o.
[26] Penckófer János: Hullana még. Hatodik Síp, 96/tavasz, 8. o.
[27] Balla D. Károly: [cím nélkül]. In: B.D.K.: Árokszélen. Pannónia Könyvek [Pécs, 1996.], 5. o.
[28] Füzesi Magda: Feltámadás. Hatodik Síp, 95/nyár, 36. o.
[29] Fodor Géza: Kereszt és hold. In: F.G.: Fenyvesek árnyékában. Hatodik Síp – Mandátum, Budapest-Beregszász, 1997., 30. o.
[30] Balla D. Károly: Kistotál. In.: B.D.K.: Árokszélen. Ik., 20. o.
[31] Czébely Lajos: Októberi villanások. Hatodik Síp, 95/ősz, 2. o
[32] Füzesi Magda: Decemberi vers. Hatodik Síp, 95/tél, 26. o.
[33] Fodor Géza: Új Atlantisz. In.: F.G.: Fenyvesek árnyékában. Ik., 1997., 54. o.
[34] Fodor Géza: Kőország, mélykékebb tél. Uott, 1997., 55. o..
[35] Penckófer János: Virradat partja. Pánsíp, 95/3., 16. o.
[36] Penckófer János: Felcsomagolva. Pánsíp, 95/2. 13. o.
[37] Tárczy Andor: Itt vagyok. In.: T.A.: Tegnapután. Tárogató Lap- és Könyvszerkesztőség, Ungvár, 1995. 98. o.
[38] Horváth Sándor: Madárijesztő. In.: H.S.: Kishaza. Tárogató Lap- és Könyvszerkesztőség, Ungvár, 1995., 71. o.
[39] Bagu László: Ultimátum a hiábavalóságnak. Hatodik Síp, 94/ősz, 36. o.
[40] Czébely Lajos: Tétova sugárban. Pánsíp, 97/1. 25. o.
[41] Penckófer János: Harsonátlanul. Hatodik Síp-melléklet, 94/tél.
[42] Balla Teréz: Engesztelő. Hatodik Síp, 97/tavasz, 24. o.
[43] Vári Fábián László: Üzenet. Pánsíp, 96/1, 27. o.
[44] Balla D. Károly: Cipőmre vastagon. Pánsíp 96/1., 27. o.
[45] Czébely Lajos: Karácsony-éj. Hatodik Síp, 94/tél, 36. o.
[46] Czébely Lajos: Tétova sugárban. Pánsíp, 97/1. 25. o
[47] Penckófer János: A Múló Rendben. Hatodik Síp, 96/ősz, 14. o.
[48] Horváth Sándor: Kishaza (I). In.: Kishaza, Ik., 8. o.
[49] Horváth Sándor: Kishaza (II). Uott, 9. o.
[50] Horváth Sándor: Istenes ének – 1996. Kárpáti Igaz Szó, 1996. dec. 24., 1. o.
[51] Penckófer János: A Múló Rendben. Hatodik Síp, 96/ősz, 15. o.
[52] Horváth Sándor: Kishaza (II). In.: H.S.: Kishaza. Ik.: 9. o.
[53] Penckófer János: Döbbenet szava. Hatodik Síp, 97/tavasz, 34. o.
[54] Czébely Lajos: Tétova sugárban. Pánsíp, 97/1. 25. o

1997.


Először megjelent: Forrás, 1998/ápr.
Kötetben: A hontalanság metaforái, Bp., 2000

Előítéletek és beilleszkedési zavarok

A kárpátaljai magyar irodalom – egészében és folyamatában – még nem nagykorú és nem is szalonképes. Kérdéses, hogy a napról napra fogyatkozó számú író (és olvasó) képes-e belátható időn belül azzá tenni, avagy egyszer s mindenkorra be kell látnunk: ezen irodalomnak nem szerves élete van, hanem csupán jelenségei, nem iskolái vagy vonulatai, hanem csupán egyes alkotói. Alkotói, akiknek többsége sajnos egyelőre sem egyénileg, és még kevésbé kollektíve nem képezi az egyetemes magyar irodalom integráns részét.

 

Balla D. Károly

Előítéletek és beilleszkedési zavarok

A kárpátaljai magyar irodalom esélyei

„…a Szovjetunióban megszűnt a magyar nemzetiségű író, költő és közönség úgynevezett kisebbségi helyzete. Ez a polgári demokráciából származó kategória egyes irodalomkritikusok rólunk szóló munkáiban elő-előbukkan ma is. Szerencsére azonban már csak igénytelen szóhasználat, vagy a marxista metodológiai szempontok mellőzésének bizonyítéka. A valóságban, amelyet e terület új irodalma tükröz, már nem található. Helyét elfoglalta a nagy közösséghez, a szovjet néphez való tartozás felemelő tudata…” – ezek a mondatok a kárpátaljai magyar irodalom első nagy összefoglaló antológiájában, az 1985-ben napvilágot látott Sugaras utakon c. gyűjteményben jelentek meg, annak is abban az utószavában, amelyet szerzői (az Ungvári Állami Egyetem magyar tanszékének vezetője és tanárai) irányadó ideológiai szempontok alapján írtak meg, nem sejtve, hogy könyvüknek nem a már akkor is (a peresztrojka hajnalán!) túlhaladott direktívák adnak aktualitást, hanem az alig egy esztendővel később bekövetkező csernobili atomkatasztrófa, amely ugyan kissé morbid módon, de rárímelt az ominózus kötet címére. Maga a kötet pedig az akkori megyei ideológiai párttitkár előszavával együtt (ebből is lehetne kedves mondatokat idézni!) hű dokumentuma egy olyan korszaknak, amelyben a magyarságtól még kisebbségi helyzetét is elvitatták és az egységes szovjet nép meg a proletár internacionalizmus, továbbá a szocialista realizmus és hasonló, általában tartalom nélküli fogalmak hangoztatásával próbálták elterelni a figyelmet a súlyos nemzetiségi problémákról.

Hogy mi lett mára az egységes szovjet népből, arra produkált néhány szemléltető példát az elmúlt pár esztendő Karabahtól Csecsenföldig, ám hogy miként keveredett ki a rábélyegzett „tartalmában szocialista, formájában nemzeti” címke ragadós enyvéből a kárpátaljai magyar irodalom, arra nincs megfelelő szemléltető példázatunk. Mint ahogy az a vita is eldöntetlen, van-e egyáltalán kárpátaljai magyar irodalom avagy irodalmunk egyetemes (ha nem is úgy, mint a szovjet nép), és mindegy, a világnak mely sarkában művelik.

Nos, az utóbbi kérdés eldöntésére nem vállalkozva szeretnék néhány adalékkal szolgálni atekintetben, milyen sajátosságai vannak annak a helyzetnek, ha az ember kárpátaljai magyar író; mert hogy ilyen viszont van, arra bizonyítékul, ha más nem, a magam szerény személye szolgálhat.

*

A mai Magyarország határain túl élő magyar kisebbségek 1945 utáni irodalma közül a kárpátaljait ismerte meg a legnagyobb késéssel és a legtöbb előítélettel terhesen a magyarországi közvélemény. E töredék nemzettest politikai helyzete, mindennapi élete, évtizedeken át speciális körülmények közt fejlődő kultúrája a legutóbbi időkig tabunak, vagy legalábbis kerülendő témának számított. Csak a 70-es évektől kezdődően és csupán esetlegesen, alkalomszerűen jelenhettek meg tudósítások, felületesebb vagy alaposabb ismertetések, kritikák. Mind a Kárpátalján, mind a Magyarországon napvilágot látott értékeléseknek közös gyengéjük volt (kivételek persze akadtak), hogy igen gyakran vagy a hivatalos kultúrpolitika irányában tett gesztusok voltak, vagy ellenkezőleg: bizonyos ellenzéki attitűd jegyében fogantak. Mindkét hozzáállás egyszersmind bipolarizálta is irodalmunkat.

Az első megközelítés szerint (és ez inkább a helyi értékelők véleménye volt) a kárpátaljai magyar írók leginkább: vagy derék szovjet magyarok, akik tartalmában szocialista és csak formájában nemzeti (de semmi esetre sem nemzetiségi!) literatúrát művelnek, vagy pedig a burzsoá ideológia által megfertőzött, a szovjet valóságtól elidegenedett dekadensek, akik mindezen felül természetesen tehetségtelenek is.

A másik (főleg magyarországi ítészek sugallta) megközelítés két pólusa: a kárpátaljai magyar írók vagy a hatalom elvakult kiszolgálói, akiknek munkássága a pártünnepélyek nyakkendős szónokainak teljesítményéhez hasonlatos, vagy meghurcolt ellenzékiek, az igaz művészet mártírjai. Azok az értékelők pedig, akik egyik szélsőséget sem vallották (akadt belőlük itt és ott egyaránt), furcsa módon a mellőzött ideológiai-politikai megközelítés helyett nem a tárgyilagos esztétikai elemzés útjára léptek, hanem megelégedtek a regisztrálással és a vállonveregetéssel: minden írói teljesítményt egyformán jelentősnek tartottak, minden könyv megjelenését egyformán üdvözölték. A tényt, hogy e régióban egyáltalán vannak írók-költők, s hogy megjelennek lapok és könyvek – fontosabbnak tartották, mint azt, hogy az írók kvalitásáról és a publikációk nívójáról véleményt alkossanak és közöljenek.

Ez a hetvenes-nyolcvanas évekből öröklött szemlélet a mai napig nem tűnt el teljesen sem a szakma, sem a közvélemény tudatából, ugyanakkor mégis látványos előrelépés történt. Egyrészt a Kárpátalján élő írók, költők egyre gyakrabban (de sajnos még mindig nem magától értetődően) vannak jelen a magyarországi lapokban, így nagyobb az esélyük az érdemi megmérettetésre; másrészt a múltbéli előítélek is kezdik érvényüket veszíteni, illetve – aligha örülhetünk ennek – új, másfajta megosztottság jelei tűnnek fel. Ezt az új jelenséget pedig a következőképpen tudnám megfogalmazni.

Olybá tűnik, mintha a magyarországi irodalmi közvélemény (ha ilyen létezik egyáltalán), sőt, gyakran a szakma is azt tartaná a Kárpátalján élő alkotókról, hogy legfőbb ismérvük a nemzeti identitás iránti feltétlen elkötelezettség és aggodalom, a szülőföld szeretetéből származó ún. „tájélmény” megjelenítése, a történelmi és nemzeti hagyományok felelevenítése és irodalmi feldolgozása, továbbá az anyanyelv hivatásszerű védelmezése, a sorsverés minden módjának és fajának tételes számbavétele, a nemzet-(nemzetiség-)mentés tudatos vállalása, plusz még a helyi értékek és sajátságok hiteles felmutatása, megtetézve a népi gyökerekből történő bőséges táplálkozással és a megtartó közösség iránti felelősségérzettel.

Ilyen lenne a kárpátaljai magyar író? És aki nem ilyen, az vagy nem író, vagy nem kárpátaljai, vagy nem magyar? Ha meg mégis, akkor veszélyes játékot űző individualista, gyökértelen kozmopolita, ártalmas avantgardista, s különben is: vagy őrült, vagy tehetségtelen, vagy alkoholista, vagy buzi, esetleg mind egyszerre?

A fenti vélekedés nem is annyira önmagában veszélyes, hanem atekintetben, hogy nem ritkán mint igény is megfogalmazódik, s ilyenkor áthömpölyög tárgyára, a kárpátaljai magyar íróra, aki esetleg igyekszik ezen elvárásoknak megfelelni, vélve, hogy az anyaország irodalmába csak e réven integrálódhat. És gyakran ebbéli vélekedésében nem is csalatkozik. Könyvkiadók, lapszerkesztők, pályázatok hirdetői, műsorösszeállítók, irodalmi estek szervezői (és hallgatói!), találkozók rendezői stb. éppen és jellemzően ezt várják: a kárpátaljai irodalomról kialakult saját képüknek a visszaigazolását. Verset, novellát, regényt írni „csak úgy” ezerszámra tudnak Magyarországon; ha köztük publikációs teret, nevet, elismerést akarsz szerezni: írj kárpátaljai, kisebbségi, határon túli, kívülrekedt, megkeseredett, nemzetmentő, nyelvet őrző, történelmet és hazát sirató műveket, mert ezt te tudod a legjobban és leghitelesebben!

Ez alól az elvárás alól kibújni: nem túl hálás vállalkozás. Kiválthat értetlenséget, kirekesztést, sőt: azon pályatársak rosszallását, akik már jól begyakorolták magukat a kipróbált formulák alkalmazásába.

Új, más vágányra terelni irodalmunkat, elérni, hogy „csak úgy” írassék vers, novella, esszé Kárpátalján: alighanem a legfiatalabbaknak lehet csak kiváltsága. Azoké, akik nem születtek bele semmilyen nyomorító kultúrpolitikába, akikbe nem idegződött bele semmilyen megfelelni-akarás kényszere, ellenkezőleg: kamaszos daccal fordulnak el mindattól, ami megrögzült, ami elvárt.

*

Kárpátalja történetének eddigi legsúlyosabb, 1944/45-ös sorsfordulója mindössze három írót talált a Szovjetunió kötelékébe szakadt magyar nyelvterületen: Sütő Kálmánt, Sándor Lászlót és a néhány évig Beregszászban élő Győry Dezsőt. E réven őket akár a kárpátaljai magyar irodalom „nulladik nemzedékének” is nevezhetnénk, ám generációt mégsem alkotnak, már csak azért sem, mert Győry már 1949-ben repatriált, s ezt tette 1962-ben Sándor László is. Így a folytonosságot a múlt és jelen között a ma nyolcvanöt esztendős parasztköltő, Sütő Kálmán testesíti meg, az egyetlen olyan alkotó, aki az újabb írórajok indulása idején háború előtt megjelent kötetet tudott maga mögött (Lelkeket jöttem venni, 1936).

Az ötvenes évek elejére-közepére tehető az első nemzedék indulása. Az évekig tartó csendet az akkor Bakó László néven publikáló Balla László verseskötete törte meg (Zengj hangosabban, 1951). Ezt követték a további Balla-kötetek, majd a különböző almanachok (Új Hang, Szovjet Kárpátontúl, Kárpátok). Az ötvenes évek második felétől kezdődően már irodalmi életről is beszélhetünk, és a hatvanas évek derekára egy meglehetősen nagy számú és lelkes írógárda állt össze. A kötettel is jelentkezettek közül említsük elsőül a mai napig legnagyobb hatású és az anyaországban is jól ismert Kovács Vilmost, akinek 1965-ben megjelent és a forgalomból azonnal ki is vont regénye, a Holnap is élünk, méltán hívta fel irodalmunkra a szélesebb és szűkebb szakma figyelmét, továbbá Szenes (Kroh) Lászlót, Szalai Borbálát, Csengeri Dezsőt és Lusztig Károlyt. És mielőtt abba az illúzióba ringatnánk magunkat, hogy ez már valódi nemzedék volt (és maradt), szögezzük le, hogy Kovács Vilmos 1977-ben, ötvenévesen, Csengeri Dezső pedig 1982-ben, ötvenhatévesen távozott el az élők sorából; Szenes László a hetvenes években Magyarországra, Lusztig Károly pedig néhány esztendeje Izraelbe költözött; Szalai Borbála, a többkötetes gyermekvers-író teljesen elhallgatott. Így hát ahogy a „nulladik nemzedéket” is egyetlen író, Sütő Kálmán, úgy az elsőt is egyedül Balla László képviseli mára. Nehéz tehát az irodalom folytonosságáról beszélni Kárpátalját illetően; ez, mint látni fogjuk, egyik oka annak, hogy mai irodalmunk nem működik szerves egészként (alább szólunk erről).

Még az ötvenes években, illetve a hatvanasok első felében indult egy „átmeneti nemzedék”, amelyet hol az elsőhöz, hol a másodikhoz sorolnak. Ide tartozik a ma is aktív Kecskés Béla, Ferenczi Tihamér, Balogh Miklós, illetve az időközben Magyarországra települt Györke Zoltán, Balogh Balázs (csak a kötettel rendelkező szépírókat említjük).

Pályatársaiknál sokkal kedvezőbb csillagzat alatt indulhatott a hatvanas évek végén és a hetvenesek elején az új, általában másodiknak nevezett generáció. Ekkorra valamelyest felengedett a nemzeti kisebbségekkel szemben táplált kincstári bizalmatlanság, kialakult a Kárpátaljai magyarság intézményrendszere is (a magyar tannyelvű iskolák száma 100 körül mozgott, 1963-ban magyar tanszék nyílt az Ungvári Egyetemen, 1965-től részben, majd 1967-től teljesen függetlenné vált a korábban fordításos magyar nyelvű napilap, a Kárpáti Igaz Szó), és az évtizedekig elszenvedett kulturális hermetizáció is megszűnt: a hetvenes évektől előfizethetővé váltak a magyarországi lapok, folyóiratok, „idegen nyelvű” könyvesboltjainkban megjelentek és nagy választékban hozzáférhetővé váltak a Budapesten kiadott legfrissebb könyvek; ha nagy nehézségek árán is, de kialakulhattak a személyes kapcsolattartás kommunikációs vonalai is.

Az említett második nemzedék két jól elkülöníthető rajban indult.

A hatvanas évek derekától főleg az említett egyetem magyar hallgatói körében és az ugyan fordításos, de olykor eredeti magyar anyagot is közlő Kárpátontúli Ifjúság c. lap holdudvarában kezdődött az a szerveződés, amelynek először egy gépírásos irodalmi szamizdat (Együtt) lett az eredménye, majd megalakulhatott a Forrás Stúdió, amely utóbbi névadója is lett az javarészt fiatalokból álló alkotócsoportnak. Jelentősebb tagjai voltak: Balla Gyula, S. Benedek András, Györke László, Fodor Géza, (Vári) Fábián László, Zselicki József (tegyük itt is hozzá, a névsorban szereplők közül hárman hosszabb (Balla, S. Benedek), illetve rövidebb (Györke) ideje Magyarországon élnek). Szellemi vezérüknek, mesterüknek kezdettől Kovács Vilmost tekintették.

A Forrás fiataljai igyekeztek megszabadulni az irodalmunkra addig jellemző témabeli és műfaji korlátoktól. Túlléptek a sematizmuson, a magyar és európai műveltség hagyományaihoz igazodtak, felfedezték maguknak a vidék történelmi és szellemi örökségét, a néprajzi értékeket. Az érvényes kultúrpolitika ezt egy idő után nem nézhette jó szemmel, az alkotókat a szovjet valóságtól történt elidegenedéssel, dekadenciával vádolták, és a Forrás Stúdió egészét ért súlyos ideológiai bírálat lehetetlenné tette további működésüket.

A felszámolt alkotócsoport „ellensúlyozásaként” a hetvenes évek elején alakult meg a József Attila Irodalmi Stúdió, mely újra „pártos alapokra” helyezte a legfiatalabbak fejlődését. Ám a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségének irányítása alatt álló húsz-huszonöt fős közösség (amelyhez idővel a Forrás legtöbb tagja is csatlakozott) rövidesen kinőtte a rá szabott kereteket, s ha nem is olyan látványosan, mint alig idősebb Forrás-béli elődeik, fokozatosan eltávolodtak a pártlap megkövetelte elvárásoktól. Ebben a később József Attila Alkotóközösségé átalakult műhelyben teljesedett ki Füzesi Magda, Finta Éva, Dupka György, Horváth Sándor, Tárczy Andor, Nagy Zoltán Mihály, Kőszeghy Elemér, Bartha Gusztáv munkássága (e körben kezdte pályáját e sorok szerzője is), és ez a szervezet szolgált keretül az idősebb pályatársak és a volt forrásosok működéséhez is (említsünk – a teljesség igénye nélkül – néhány nevet: Kecskés Béla, Balogh Balázs, Ferenczi Tihamér, Györke László, Balla Teréz, Keresztyén Balázs, Vári Fábián László, Horváth Gyula, Demjén Miklós).

A józsefattilásoknak kezdettől volt irodalmi fórumuk: a Kárpáti Igaz Szó hasábjain havonta közreadott Lendület, amelyet megjelenésének utolsó öt esztendejében (1983-1987) már folyóiratszerűen szerkesztettek és tördeltek (lapjait ki lehetett vágni az újságból, s összefűzve az éves termést külön sajtóorgánumként lehetett kezelni). Ezt egészítették ki az ötévenként megjelenő ifjúsági almanachok.

A mindmáig leghosszabb életű irodalmi csoport a nyolcvanas évek derekára-végére nemcsak jelentős kulturális centrummá vált (ekkorra már képző- és fotóművészek, zenészek is tartoztak soraiba), hanem, úgy tűnt, kisebbségi csúcsszervezetté válhat.

Az események azonban más fordulatot vettek. 1989-ben megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a figyelem az irodalomról, kultúráról a politikára terelődött és a régióban tapasztalható társadalmi átalakulásoknak az írók is tevékeny részeseivé váltak. A józsefattilások szervezetének 1990-es utolsó közgyűlésén a tagság, határozatképtelenség miatt, még a közösség feloszlatását sem tudta kimondani. Megszűntek a korábban szinte hetente (klubokban, könyvtárakban, iskolákban) tartott író-olvasó találkozók (helyüket politikai gyűlések foglalták el), megszűnt a Lendület, átadva helyét egy általánosabb (tehát nem egyetlen alkotócsoporthoz kötődő) kulturális magazinnak, az Új Hajtásnak, amelyet 1990-ben szintén megszüntettek a Kárpáti Igaz Szó akkori vezetői. (A lapnak azóta sincs irodalmi oldala vagy kulturális melléklete; szépirodalmat gyakorlatilag egyáltalán nem közöl évek óta.)

Irodalmáraink mégsem maradtak fórum nélkül: 1989-ben e sorok írója életre hívta az 1944 utáni Kárpátalja első irodalmi folyóiratát, a Hatodik Sípot, amelynek 1993-ig volt főszerkesztője. A lap kezdettől egy budapesti magánkiadó és egy kárpátaljai – korábban ungvári, ma a Penckófer János vezette beregszászi – szerkesztőség gondozásában jelenik meg negyedévenként. 1993-tól ugyancsak ezen írás szerzőjének irányításával egy új kulturális magazin is megjelenik Pánsíp címmel. A publikációs lehetőségek tehát adottak, annál is inkább, mert megtört a könyvkiadás állami monopóliuma is. A Kárpáti Kiadó az ötvenes évektől kezdődően átlagosan évente 2-3 eredeti magyar könyv megjelentetésére vállalkozott, míg az 1992-től alakult magánkiadók (Galéria, Intermix, Tárogató, Mandátum) az elmúlt négy esztendő alatt közel 200 (!) kiadványt rendeztek sajtó alá (tegyük hozzá: oroszlánrészt magyarországi intézményi-alapítványi támogatással).

E megváltozott körülmények is közrejátszhattak abban, hogy a nyolcvanas évek utánpótlás-válsága után (a józsefattilások tábora alig néhány fiatal tehetséggel bővült működésének utolsó szakaszában) a kilencvenes esztendőkben mintha ismét szárnyat bontott volna egy újabb raj.

A Hatodik Síp, majd a Galéria Kiadó és a Pánsíp körül kialakult szellemi műhely (illetve részben néhány más fórum) indította útjára a talán lassan nemzedékké érő azon fiatalokat, akik – és itt kanyarodjunk vissza korábbi megállapításainkhoz – már csak tankönyvekben találkoznak az idősebb pályatársaiktól oly sokáig és szigorúan megkövetelt szocialista realizmussal, nem ismerik a cenzúrát (és öncenzúrát), és így nem kerülhetnek abba a méltatlan helyzetbe, hogy választaniuk kelljen: vagy nem publikálnak, vagy publikációik érdekében kompromisszumokba kényszerülnek. Tagadják ezek a fiatalok az irodalom túlharsogott társadalmi szerepét, nem hiszik sem azt, hogy a költőknek a versírással járulékos feladatokat kellene teljesíteniük, sem azt, hogy a szépirodalomban létezhetnek művészeten kívüli szempontok. Nem verik kisebbségi magyar mellüket, nem csöpög vérük a szüntelen sorsverésben; egyszerűen csak írnak, nem valamilyen céllal, hanem valamilyen okból.

Nincs szó túl népes gárdáról. Ha az írásaikkal ritkábban jelentkezőket és a tehetségüket meggyőzően még nem igazolókat is ide számítjuk, akkor sincsenek tíznél többen. Mindössze kettejüknek jelent meg eddig kötete: Cséka Györgynek és Pócs Istvánnak, és még hármójuk van rendszeresen jelen írásaival lapjainkban: Bagu László, Lengyel Tamás, Csernicskó (Papp) István. Az utolsóként említett szerző kritikusként mutatkozott be eredményesen, a többiek költők, bár írnak prózát is. És ha már szigorú leltárt készítünk, ne hallgassuk el, Lengyel a múlt esztendő óta végleges döntéssel Magyarországon él, és tanulmányai egyértelműen Budapesthez kötik Pócsot, Csékát, és részben Csernicskót is. Nehéz megjósolni, hogy a jövőben irodalmári működésük milyen mértékben kapcsolódik majd Kárpátaljához (és, őszintén szólva: vajon kell-e, hogy kapcsolódjon, s nem szerencsésebb-e számukra, ha nem csupán írni, hanem íróként élni is mernek-tudnak „csak úgy”, helytől és helyi érdekektől függetlenül).

Mátyás király okos leánya itt áll hát előttünk a felröppenő madarat rejtő lefedett szitával: hozott is meg nem is új írógenerációt Kárpátaljának.

*

Az utánpótlás hiánya nem egyetlen és talán nem is legsúlyosabb problémája literatúránknak.

A kardinális kérdés az, hogy irodalmunk a derékhadat megelőző és azt követő nemzedékek látványos hiánya közepette képes-e a túlélésre, még inkább a megújulásra. Míg Erdély vagy akár a Fel- és Délvidék esetében minden kulturális mozzanatnak kimutathatók a gazdag előzményei, készen kínálva a viszonyítás lehetőségét, addig Kárpátalja esetében a legtöbb ilyen hivatkozás lehetetlen vagy mondvacsinált; továbbá: míg a nagyobb számú közösségekben a különböző vonulatokhoz tartozó alkotók a műnemek, műfajok, iskolák és irányzatok sokaságát végigpróbálhatták, addig Kárpátalja írói mind nagyjából ugyanazt az utat járták-járják, ha más-más nyomvonalon is, és ez az alkotói tapasztalatok tragikus mérvű hiányát jelenti.

A kérdés az, hogy a kihagyott fázisok, az időben meg nem született alapművek, az alig kimutatható differenciáltság közepette, ha mindehhez még súlyosbító körülményként társul az írástudók, az értő olvasók tömeges áttelepülése, a gazdasági ellehetetlenülés és az irodalom „fölöslegessé válása” – lehetséges-e még akár csak a kialakult keretek fenntartása, az irodalmi élet fennmaradása is.

A túlélésnek két útja-módja is lehetne. Egy intenzív, befelé építkező, szellemi önellátásra berendezkedő, és egy extenzív, a nagyobb kulturális struktúrákba történő integrálódás révén érvényesíthető módszer. Azonban, úgy tűnik:

Minden eredmény és néhány látványos fejlődési tendencia ellenére irodalmunk nem képes sem önálló szerves egészként működni [1], sem zavarmentesen beilleszkedni a magyar kultúra vérkeringésébe [2].

S hogy miért nem? Vegyük sorra.

1. Beszélhetünk-e szerves egészről, természetes irodalmi folyamatról olyan esetben, amikor az említett nemzedéki hiátusok mellett (és részben ezek következtében) hiányműfajok sokasága is alaktalan torzóvá teszi szellemi életünk amúgy is törékeny agyagszobrát? Hogy literatúránk „költészetcentrikus” (amint ezt szokás megállapítani), az hagyján, hisz novella- és regénytermésünk az utóbbi években szerencsésen „megugrott” (elegendő, ha Balla László kortörténeti regényeire és Nagy Zoltán Mihály már publikált, illetve most megjelenés alatt álló kisregényére és elbeszéléseire utalunk), ám hogy egyetlen egy olyan színmű sem született régiónkban, amelyet hivatásos társulat bemutatásra érdemesnek talált volna (a helyben működő Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházat is ide értve) – ez azért elgondolkoztató. Mint ahogy az is: gyakorlatilag nincs esszéirodalmunk (ha különböző témájú és nívójú tanulmányok születnek is szép számmal, hiányzik belőlük a szépírói invenció, a voltaképpeni esszéisztikus stílus, és, valljuk be: legtöbbször a felismerhető egyéni hang és meglátás is). Ritkaságszámba mennek az irodalmi riportok (többnyire csupán napi aktualitású újságcikkek születnek, amelyek nélkülözik mind a belletrisztikához közelítő stílust, mind a tárgyalt témák megfelelő mélységű feltárását). A legritkább esetben olvashatni lapjainkban hírlapi tárcát, glosszát, igazi szatírát (sekélyke humoreszket is ritkán!). Gyermekcipőben jár gyermekirodalmunk; nem olvastam még egyetlen Kárpátalján született magyar kalandregényt, krimit vagy sci-fit sem.

Ami azonban ennél sokkal súlyosabb hiányosság: nincs kritikai irodalmunk. Szerzőink műveiről szinte soha nem (vagy igencsak elvétve) jelennek meg értő, elemző és tárgyilagos bírálatok. (Említettem: az elmúlt években kb. 200 címet jelentettek meg kiadóink. Közülük ha 10 akad, amelyről érdemi bírálat született!) Kárpátalján egyetlen egy hitelesnek számító műkritikus, esztéta sem él! Csupán olyan költőink, íróink, zsurnalisztáink, egyetemi tanáraink vannak, akik esetlegesen és alkalomszerűen recenziókat is írnak, hol jobban, hol kevésbe (utóbbi a jellemző) mélyedve el egy-egy frissiben megjelent kötet anyagában. Hogy milyen megközelítéssel írnak könyveinkről az anyaországi ítészek (tisztelet a kevés kivételnek), arról az elején szóltam. Valódi elemző műkritikák helyett leginkább tenyérnyi ismertetések látnak napvilágot, amelyek a megjelenés tényének rögzítésén túl legfeljebb egy kevéske tartalmi kivonatot és bizonyítással, példákkal alá nem támasztott észrevételt bírnak el.

A használható (hasznosítható) visszajelzésnek ilyen krónikus hiánya közepette ugyan születhetnek akár remekművek is, épp csak: nincs szerves irodalom.

(Annak tárgyalása, hogy vajon mik az okai a fent említett hiánynak, túlmutatna a jelen kereteken. Annyi talán mégis megjegyzendő: alighanem a legelején említett előítéletek is hátráltatják az érdemi megmérettetés gyakorlatának kialakulását. Az adott helyzetben ugyanis sem jót, sem rosszat nem igazán lehet írni senkiről sem. A volt mellőzöttekről nem illik rosszat, a „futtatottakról” nem illik jót; a jó nem eléggé remek, a gyenge nem teljesen rossz, a semmilyenben is van valami – és hát nem kellene bántani szegényeket, szép, hogy egyáltalán még beszélik anyanyelvüket; de túldicsérni sem lenne ildomos: mégiscsak eléggé kezdetleges és mucsai, amit művelnek. Marad tehát a semmitmondó „strigulázás”, a lekezelő – esetleg őszinte – vállveregetés, netán a felületes „belekötés” vagy a sűrű hallgatás.)

Nem állunk jobban az irányzatok terén sem. Az itt élő írók szinte kivétel nélkül egy tradicionálisabb (olykor kissé el is avult), a közérthetőség igényével fellépő stílusban alkotnak. A regények, elbeszélések gerincét a történetmondás képezi, az újítóbb szellemű novellákban is legfeljebb az idősíkok váltogatása jelent változatosságot. Erősen dominál a hagyományos rímes-hangsúlyos verselés (olykor még a szonettek is ősi nyolcasokban íródnak!), illetve a magyar poétikában oly kedveltté vált jambikus „hömpölyögtetés”. Legtöbbször a „szabadversek” is rímelnek és még a ritkábban feltűnő képverseket is „el lehet olvasni” (azaz nem valódi vizuális költemények). Tartalmi szempontból is a konvencionális témák és feldolgozási módok uralkodnak. A már említett egyetlen Cséka Györgyöt kivéve nincs igazi kísérletező és újító avangárd költőnk (a többi fiatal inkább valami jól bejáratott, kipróbált posztmodern felé hajlik), sosem volt még Kárpátalján költői performansz vagy heppening, vizuális vagy hangköltészeti installáció. Mindezzel korántsem szeretnénk azt a látszatot kelteni, mintha irodalmunk fejlődése szempontjából kizárólag ezeknek lenne-lehetne létjogosultságuk, illetve fölébe helyeznénk őket a tradicionálisabb irodalmi irányzatoknak (hiszen Fodor Géza például a népi szürrealizmus és az expresszív „tudományos képiség” lehetőségeihez nyúlva alkotott egyéni hangú modern stílust, Nagy Zoltán Mihály a „nagyrealista” epikába oltotta korszerű „belső láttatású” regény-monológjait, Penckófer János pedig az elbeszélés hagyományos fordulatait megújítva munkált ki sajátos és félreérthetetlenül mai „pszichologikus” novellisztikát), ám abban bizonyosak vagyunk, hogy sokszínűség, változatosság nélkül, bizonyos „kötelező fázisok” megtapasztalása (netán: tévedések, zsákutcák végigjárása) nélkül a magyar irodalom regionális tagolású egységei nehezen tudnak lépést tartani az általános fejlődési tendenciákkal.

Közel sem problémamentes az irodalmi infrastruktúra helyzete sem. Térjünk ki ezúttal csupán két fontos szervező tényezőre, a lap- és könyvkiadásra. Irodalmi lapunk, mint említettük, kettő is van (Hatodik Síp, Pánsíp). Ám egyrészt sajnos mindkettő permanens létveszélyben működik: megjelenésük kizárólag a támogatók jóindulatának függvénye; másrészt lehangoló a folyóiratok iránti olvasói igény hiánya. Példányszámuk folyamatosan csökken, és nagyobbik részük már jó ideje tiszteletpéldányok formájában jut el az érdeklődő kevesekhez. Nem ment végbe együttélésüknek most már három esztendeje alatt a lapok között látványos differenciálódás; ugyan mindkettőnek kialakult az arculata, a szépirodalom mellett más-más „kísérő szálat” szőttek anyagukba (a Hatodik Síp rendszeresen közöl terjedelmesebb történelmi-néprajzi tárgyú tanulmányokat, általában melléklet formájában; míg a Pánsípnak állandó közéleti-publicisztikai, kritikai és hírrovata van), ám például szerzőgárdájuk, és így megjelent publikációik hangütése, stílusa is csaknem teljesen azonos.

Könyvkiadásunkban – leginkább a magánkiadók létrejöttének és a magyar Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatási-pályázati rendszerének köszönhetően – valóságos áttörés, „könyvrobbanás” történt, ez vitathatatlanul igen pozitív eredmény. Ennek a nagy megugrásnak is voltak-vannak azonban veszélyei.

Elsőül az, hogy 1993-94-95-ben gyakorlatilag minden megjelenhetett, s meg is jelent. Ez a „túlbuzgás” nehezen menthető azzal, hogy mindez csaknem fél évszázados mesterséges visszafogás után történt, hiszen pontosan tudjuk, hogy régiónkban nem volt és nincs is közel kétszáz megjelentetésre érdemes kézirat. E három év alatt a szerkesztők, kiadóvezetők biztatására valamennyi szerző kiürítette minden lehetséges asztalfiókját, előkerültek az elfelejtett (vagy megírattak az új) emlékiratok, összegyűjtettek az újrapublikálásra semmivel sem rászolgáló (már a maguk idején is gyengécske) újságcikkek, ötven felé járó poéták álltak elő ifjúkori zsengéikkel, szerkesztetlenül siettek a nyomdába a félkész monográfiák, rendezetlen dokumentumok, egységesítetlen adattárak; készültek válogatások és összegyűjtött omnia opuszok, megjelent katekizmus és tanterv, emlékkönyv és bibliográfia, daloskönyv és meseköltés, szakácskönyv és verses bibliamagyarázat, továbbá tücsök és bogár. Nehéz eldönteni: valóban mindennek meg kellett-e jelennie ahhoz, hogy a sok konkoly közül a kevés mag is felszínre rázódjon, s szabad-e – akár csak időlegesen is – kizárólag az utókorra bízni a szelektálást.

A másodikként említhető veszély: a szinte korlátlanul kínálkozó lehetőségek eltorzítják mind a kiadói emberek, mind a szerzők gondolkozását, de még azon kívülállókét is, akik sokkal jobban szeretnének belül állni. A kiadó kezdi nem azt mérlegelni, minek a megjelentetése lenne a legfontosabb, melyik kézirat a legérdemesebb a publikálásra, hanem: melyikkel lehetne a legkönnyebben pályázatot nyerni, melyikre lehet sok pénzt kérni és kapni – aztán a legkevesebb munkával és legolcsóbban kiadni. A szerző nem remekművek megírására törekszik, nem csiszolgatja műveit, hanem összekapar egy kötetre való anyagot. A kívülálló meg úgy kezdi vélni: az nem járja, hogy ő ebből a buliból csak azért maradjon ki, mert se nem író, se nem kiadó – jól megbírálja hát az egész rendszert, aztán kitalál kuratóriumot, bizottságot, apparátust, s miután alaposan beletenyerelt az addig büdösnek érzett ügybe, már kezdi szeretni a szagát.

És mit tesz ezenközben az olvasó? Erősen mérlegeli, hogy a félelmetesen bővülő kárpátaljai magyar könyvkínálatból (és az ettől függetlenül, de nagyjából ezzel azonos mértékben csappanó pénzéből) évente melyik egyetlen kötetért adjon egy fél vagy egy egész kenyér árának megfelelő összeget, s érdemes-e egyáltalán beszereznie, ha amúgy sem lesz alkalma soha belenézni: a maga és családja fennmaradásáért folytatott napi élet-halál harc után a valószínűleg fűtetlen lakásban már a Dallaszba is belealudna, ha az energiakorlátozás nem gondoskodna ehelyett egy hangulatos áramszünetről.

2. Ha már irodalmunk nem képes önálló egészként funkcionálni, és ezzel egyfajta szellemi önellátást biztosítani, természetesnek tűnik az alkotók és csoportjaik azon törekvése, hogy tevékenységüket egy nagyobb egész, az egyetemes magyar irodalmi élet vérkeringésében képzeljék el. Jónéhány éve már nem a szovjet népek családjában és szocialista kultúrájában kötelező magunkat elhelyezni, az új ukrán állam pedig egyelőre meglehetősen toleránsnak mutatkozik e tekintetben, így hát nemcsak titkon és lelkünk mélyén, hanem nyíltan is vállalhatjuk a szép eszmét: a magyar kultúra egy és oszthatatlan, így voltaképp nincs jelentősége annak, hol él egy adott író, hol jelenik meg egy lap: aki magyarul alkot, egyazon szellemi folyamatnak a részese. Ismerjük a varázsigéket: „haza a magasban”, „ötágú síp”, „a könyv nem ismer határokat”, „virtuális Magyarország”, „tizenötmillió magyar” stb., s hinnénk is bennük örömest, ha nem lennének máris kicsit túlszajkózva, ha a sűrű használatban nem kopott volna meg fényük, nem ürült volna ki tartalmuk. Olyannyira, hogy ha valamely pozitív állítás keretében a kisebbségi irodalmakra vonatkozóan elhangzanak mostanában, már szükséges is utánuk biggyeszteni egy de kezdetű mellékmondatot: …de vannak sajátos problémái…; …de a hosszú évtizedek elszigeteltsége folytán…; …de bizonyos fáziseltolódások figyelhetők meg…; …de az általánosan elfogadott értékrend mércéjével sajnos…; stb. És valóban: bármennyire is szeretnénk, nem tudunk megszabadulni a szükséges magyarázatok tehertételétől, attól, hogy bármely eredményünket vagy eredménytelenségünket ahhoz képest szemléljük és szemléltessük: egészen jó ez a vers ahhoz képest, hogy milyen kevés a költő Kárpátalján…, ahhoz képest, hogy akár már el is felejthettük volna nyelvünket…. Ez a beidegződés akkor is elviselhetetlen, ha érvényesül, hiszen legalizálja a vállveregető lekezelést, az igénytelenséget magunkkal és egymással szemben, tudatosítja a másod-harmadrendűséget, amelyből igen nehéz kitörni. De súlyos következményekkel jár az is, ha valahol valaki lemond az ahhoz képest szemléletről, mert akkor esetleg kiderül, hogy bizony nem akad Kárpátalján született vers, novella vagy más egyéb, amelyet egy szigorúan szerkesztett lapba, antológiába be lehetne tenni – ez pedig azonnal a kirekesztés és kirekesztődés fantomját jeleníti meg a kicsit amúgy is mindig sértődött kisebbségiek számára. Ama vágyott egyetemességet illetően mindez azt jelenti, hogy kis régiónk magyar irodalmának szűnni nem akaró és rövid távon bizonyára gyógyíthatatlan beilleszkedési zavarai vannak.

Ugyanis:

Az azonos nyelv és az azonos nemzeti kulturális örökség ellenére, úgy tűnik, az elmúlt évtizedek sajátos körülményei olyan kollektív létélményt jelentettek és olyan közös tudati változásokat okoztak az írott szó művelőinek sokaságában, amelyek inkompatibilissé torzították régiónk magyar irodalmát. És itt természetesen nem arról van szó, hogy az egyes alkotók ne integrálódhatnának akár teljes mértékben és zökkenőmentesen a nagyobb egészbe, arról azonban igen, hogy irodalmi folyamatunk, teljesítményünk olyan specifikus problémákkal, olyan sajátos ellentmondásokkal terhes, amelyeket még sem magunknak, sem a befogadónak nem sikerült maradéktalanul feldolgoznia. Nem is sikerülhetett, hiszen egyrészt még csak néhány esztendeje annak, hogy az összmagyarság a kárpátaljait, és a kárpátaljai az egyetemest hivatalosan is vállalhatja, másrészt ennek a kölcsönös vállalhatóságnak az érvényesülését – mint láttuk – számos prekoncepció késlelteti. És itt nem csupán a kritika vagy az irodalmi közvélemény általában jól magyarázható előítéleteiről van szó, hanem egyfajta kölcsönös idegenkedésről is: amennyire szembetűnő és ijesztő egyik oldalról nézve – mondjuk – a provincializmus, épp annyira visszataszító a másik oldalról nézve – például – a klikkesdi és kirekesztősdi. Nem csak és nem kizárólag a határon túli részirodalomban és a róla alkotott véleményben van tehát torzulat, hanem az integráló nagyobb közeg saját problémái, belső megosztottsága révén sokszor maga is alkalmatlan a zavartalan befogadásra.

Az illeszkedési zavar valamennyi tünetének még csak elnagyolt felvázolása is külön tanulmány tárgyát képezhetné. A tételes számbavétel és a jelenségek elemzése helyett folyamodjunk egy átvitt értelmű szemléltetéshez. Képzeljünk el egy mutáló hangú, pattanásos, nyakigláb kamaszt, aki hirtelen olyan társaságba csöppen, amelyen belül egymással különböző viszonyban álló csoportok vannak, s mindegyikben számára jórészt ismeretlen belső szabályok uralkodnak, s amely társaság és annak legtöbb csoportja őtőle is – ezt jól tudja – valamiféle viselkedést vár el. Így hát ifjúnk felváltva próbálja eljátszani a szerény, jólnevelt kisfiút; a fürge eszű, rátermett vidéki rokongyereket; az ágrólszakadt gyámoltalan árvát; a sértett és megkövetendő mostohatestvért; a halmozottan hátrányos helyzetű rászorultat; pogromtól vagy a titkos szolgálat bosszújától, netán az éhhaláltól rettegő menekültet; a végsőkig kitartó sorsavert utóvédharcost; a száműzetésből szabadult potenciális hősi halottat; a dörzsölt beavatottat; a félőrült deviáns zsenijelöltet; a helyi érdekű ügyeletes üdvöskét; a végsőkig elkötelezettet; a tökéletesen elkötelezetlent; a különös csodabogarat; a saját sorsán morbidan humorizálót; a predesztinált hivatástudót; a mítoszromboló nyegle defetisizátort; a fekete bárányt; a ma született bárányt; az áldozati bárányt; az átejtett baleket; az átejtő furmányost; az első ilyent; az utolsó olyant; az egyedül érdemest; a legnagyobb előrelátót; a legkisebb királyfit – bárkit, csak nem a mutáló, pattanásos, nyakigláb kamaszt, mert azt hiszi (és nem alaptalanul), hogy arra kíváncsiak itt a legkevésbé. Ám sajnos eltéveszti, hol milyennek kellett volna mutatkoznia, közömbösek között adta a hivatástudót, segítőkészek közt a vagányt, szomorúk közt a vidámat, csárdában a második dudást, szekéren az ötödik kereket.

Csoda-e, ha a társaság nem fogadja be egykönnyen.

*

A kárpátaljai magyar irodalom – egészében és folyamatában – még nem nagykorú és nem is szalonképes. Kérdéses, hogy a napról napra fogyatkozó számú író (és olvasó) képes-e belátható időn belül azzá tenni, avagy egyszer s mindenkorra be kell látnunk: ezen irodalomnak nem szerves élete van, hanem csupán jelenségei, nem iskolái vagy vonulatai, hanem csupán egyes alkotói. Alkotói, akiknek többsége sajnos egyelőre sem egyénileg, és még kevésbé kollektíve nem képezi az egyetemes magyar irodalom integráns részét, még annak a ténynek az ellenére sem, hogy tízük tagja lett a Magyar Írószövetségnek. A beilleszkedési zavarok súlyosabbak és mélyebb gyökerűek, semmint gondolnánk. Mentesülni tőlük (illetve eleve nélkülük indulni) talán csak a legfiatalabbaknak adatik meg. Igen, ennek a majdnem harmadik nemzedéknek. Nekik, akik nem születtek bele a kultúrpolitikába, akik csak tankönyvekből ismerik a szocreált. Akik nem éreznek semmilyen késztetést, hogy bármiféle elvárásnak megfeleljenek. Akik „csak úgy” írnak verset, prózát, kritikát. Nem valamilyen céllal, hanem valamilyen okból. Talán ők már képesek lesznek megszabadulni mindenféle kisebbségi ballaszttól. Kérdés, hogy eközben nem dobják-e ki irodalmunk kicsi gondolájából azt is, ami pedig elengedhetetlen a léghajózáshoz: a szülőföld szaggatott térképét.

1996.


Változatai megjelentek:
A kárpátaljai magyar irodalom esélyeiről címen: Bárka, 1996/3-4.
Előítéletek és beilleszkedési zavarok
címen: Forrás, 1997/5.
Ez utóbbi kötetben újraközölve: Útközben. Tanulmányok a kárpátaljai magyarságról, Ungvár, 1998.
Az itt közölt végleges változat a korábbiak alapján egybeszerkesztve, könyvben: A hontalanság metaforái, Bp., 2000

Magyar irodalom Kárpátalján

Az alábbi hivatkozásokra kattintva megnyithatók az 1996 és 2004 között a kárpátaljai magyar irodalom tárgyában írt jegyzeteim, kritikáim (némélyik nevezhető talán esszének vagy tanulmánynak is)

  • Előítéletek és beilleszkedési zavarok (1996)
  • A hontalanság metaforái (1997)
  • Négy kísérlet a megújulásra (1998)
  • Súlyos hiányok helyén (1999)
  • Hagyomány-e a provincializmus (1999)
  • Szereptudat és szereptévesztés (2000)
  • Diskurzus vagy monológ? (2000-2006)
  • A generációváltás elmarad (2000)
  • Hagyomány vagy klisé? (2001)
  • Istenhez hanyatló árnyékszéken (2001)
  • Újraközlő irodalom? (2002)
  • Címkézett irodalom (2002)
  • Valóságpróza és látszatvalóság (2002)
  • Félmúlt, féljelen, féljövő (2002)
  • Posztmodern apokrif (2004)
  • Sáskajárás után (2004)