Ivan Petrovcij versei magyarul

Ivan Petrovcij (Petróci Iván, 1945-2016) ukrán költőként és műfordítóként kezdte pályáját Kárpátalján, de az 1990-es évek elején áttért az Ukrajnában önálló nyelvként el nem ismert ruszinra, anyanyelvére, és ettől kezdve csak ezen a nyelven írt. Alábbi versei még ukránul születtek az 1970-es-80-es években, belőlük készült magyar fordításaim is ez idő tájt készültek (javarészt a 80-as évek derekán) egy tervezett, de meg nem jelent verseskötet számára, amelynek Párhuzamos nyarak lett volna a címe. Ennek történetét lásd: Miért nem lett kétnyelvű közös kötetünk Petróci Ivánnal? A hajdani kézirat 25 fordításából most 10-et választottam ki közlésre, több mint 30 év távlatából.

Ivan Petrovcij versei Balla D. Károly fordításában, 1970-es, 80-as évek

Petróci Iván

A fa

A születésem földre szegezett hajdan,
de érett lombom csillagokba ér,
és túl a csillag-űrön, forró fagyban –
ott vágyam hajt csak: ágam el nem ér.

A gyökerem az illatos agyagban
már szerte-szétfolyt, csend-patakká ért,
és nincs, mi gátat vet e lágy anyagban:
nincs oly kemény sem kő, sem szén, sem érc.

Növekszem ég és föld között, miként
ki földnek s égnek titkos kedvese.
Növesztek ágat, ágra rügynyi fényt:
sok ősi szót, sok ezredéveset.

Tudom: a szépből érik így a bölcs:
mi dús virág volt, holnap már gyümölcs.

Apám

Kopogtak az éjek lovak gyanánt,
nappalok nehéz kereke haránt
gördült ősz halántékán keresztül.
Tenyere munkától kérgesült.

Szívén függött a gondok fonala,
mit nehéz éjek fűztek fel oda.
Búval, örömmel keverte nappal,
földbe szórta széles mozdulattal.

Még most is, bátyámmal hazaérve
várjuk: tarisznyájában estére
egy kis darab napot – gondolva ránk –
kenyérvég helyett hoz haza apánk.

Ember, vállán madárral

Már messziről észrevettem
a köd-terhes határban:
egy ember jön velem szemben,
ember, vállán madárral.

A napnak, úgy tűnt, még zihált
gyönge fényű mécsese.
Száj és csőr néma volt. A világ
nem volt, nem, még néma se.

Közelebb hogy jöttek ketten,
szemükben tüzet láttam:
tűz-dalt hörg szemük rekedten,
hörög, halálra váltan.

A napnak mécse kialszik,
ha ez a dal megfeszül:
az ember madárrá alszik,
madár ébred emberül.

Eggyé izzik szárny és lélek,
e vágyó, rémült dalban:
a mézben mérges beléndek,
öröm a kínzó dalban.

Meg mivel törjem, nem tudtam,
e döbbent vágy-rémülést…
… Nap-mécs hullott kialudtan,
új nap kelt fel: ének-mécs!

Eső után

A langy eső már rég elállt,
az esti fények sorra halnak,
lelkedre nyílik, tárva már
az éj, mint fényes, tiszta ablak.

Egy fehér, csillogó körtefa,
mint leány, szerelmes hajadon,
vágyó levelét feléd nyújtja
s ága elpihen válladon.

Oly igaztalanul bántottak

Oly igaztalanul bántottak…
Ökölbe szorult két kezem,
s fogadkoztam: a gaz kígyóknak
nyakát most majd kitekerem.

Erdő mélyén borúsan jártam,
kígyóra léptem hirtelen,
de nem bántottam – megsajnáltam,
mert oly szép volt s védtelen.

Alkony

A szél ördögszekéren
hordja a lebukó napot.
A nap, mint szív, egészen
csupasz: nem hord, csak bánatot.

Vörös vérnyom a tarlón.
Halkan kalászodó szavak.
S minden kalászban fájón,
mint a szem, megérik a nap.

Hajnalvárás

A harmat nem nyitott még szikra-szirmot,
vadméhek álmát lopta még a rét,
hideg füveknek álma még fehér volt:
langy illat lengett – friss, meleg tejé.

Valami moccant, rezdült, hangot rajzolt
cseresznyefákon, fény is gyűlt köré,
s e félhomályban teste felvilágolt,
s a rózsa meleg fénye lett övé.

Hajnal még nem volt, s nem volt már éjjel,
pünkösdi rózsa édes álma szállt,
pacsirták hangja még nem áradt széjjel,
aludt, szendergett még a nagyvilág.

Alszom még én is, kéklő hajnalt várok…
…s szemem nyitom, mint ébredő virágok.

Egy tő laboda

Néma, mint a tó – s esőmód árva.
Szél haragja űzte tán oda:
moccanatlanul vigyáz a tájra
egy tő mezítlábas laboda.

Átderengőn, mint a hajnal-harmat
és fehéren, mint az esti köd
– kínálva a tájnak magány-magvat –
száll haja a zöldes rét fölött.

Az est

Sötéten, tavasz-gömbölyűen,
Mint egy forró, meztelen test,
Haragos-vígan, gyönyörűen
Hullott a falura az est.

Sárga ablak-fénnyel, kéménnyel,
amely az égre álmot fest,
Hajdinával és friss kenyérrel
Hullott a falura az est.

Dúdolt, feleselt és elvadult,
Nevetni, sírni sem volt rest,
Szeretett, vergődött, elaludt
Falu-szerte a május-est.

Mint embernek adatott

Szeretek, mint embernek adatott:
hevesen és vakmerőn és mindörökre.
Szívemből naponta egy darabot –
bőségkosár, hogy teljék: azért török le.

Ajándékom után vágyam csak ez:
tettemért, még akkor is, ha kicsiség,
a föld percnyi árvaságot érez,
ha majd nélkülem virrad a hajnali ég.

Ukránból fordította: Balla D. Károly


A kötetbe két kis bemutató szöveget is szántunk, ezekben egymásról, egymás költészetéről írtunk lírai vallomást. Az enyém így festett:

Balla D. Károly

VÁLLÁN MADÁRRAL

 – Petróci Iván verseiről –

Aki repült már álmában, érezte a kettősséget: a megdöbbenést, hogy hát mégis, mégis sikerült, s e megdöbbenés ellenpontját, azt, hogy nincs is semmi természetesebb a világon, mint a repülés.

Természetesség és megdöbbenés – ez az ambivalens érzés uralkodik el azon, aki Petróci Iván verseit kellő figyelemmel és odaadással olvassa. Honnan ered ez a kettősség? Részben onnan, hogy a természetesben, a magától értetődőben mutatja fel a látomásosan megdöbbentőt, s fordítva: a különleges, döbbenetes dolgokról bizonyítja: voltaképp természetesek. Verseinek kettőssége onnan származik, hogy költészetének ez az ellentéteket összefogó jellege szinte mindenben megmutatkozik: lírája egyszerre ősien népi és intellektuálisan modern, követhetően logikus és bizonytalanul csapongó, szigorúan szabályos és szertelenül szabad.

Vagyis olyan, mint ő maga, a ma embere: tudattal és ösztönnel egyként áldott-átkozott, az atomkor roppant tudásának birtokosa és idegeiben ősi indulatok hordozója, szárnyaló fantaszta és földön járó realista, áradó érzelmek apadhatatlan forrása és tömör törvények fogalmazója.

Aki már repült, érezte a kettősséget, a döbbenetet és a természetességet. A költő nemcsak ilyenkor érzi. Mindig, ha verset ír. Mert verset írni: repülni. Mert verset írni: elválasztani és egymással szembehelyezi a repülni képtelent és a madarat. Aztán összeereszteni őket: ember, vállán madárral. Lélek és szárny.

Ebből születik az ének, a költemény.

Aki már repült álmában, tudja, milyen az: verset írni. Aki már írt verset, tudja: milyen repülni.

Petróci mindkettőt tudja. Ébren sem felejti álmait, álmában is ébren van benne a költő. Verseiben az ember madárrá alszik, a madár emberként ébred. Lélek és szárny. Gravitáció és repülés.

Aki már repült álmában, szeretni fogja a költeményeket. Aki még nem repült, olvasván őket talán megtanulja. Megtanulja, mert Petróci így ír verset, így: vállán a madárral.


A fenti szövegek még bőven számítógépes korszakom előtt születtek és soha nem éreztem szükségét, hogy a gépelt kéziratot digitalizáljam. Iván viszont megtette: honlapján találtam rá, bár igencsak gondozatlan formában: a lapon vegyesen, összekeveredve szerepelnek fordításaim a kötetbe szánt eredeti verseimmel. A betűhiba is elég sok. Arra azonban megfelelt, hogy megspóroljam a bebillentyűzést és elkészítsem a javított szövegekből ezt a válogatás.

Ivánnal sokszor szerepeltünk együtt irodalmi rendezvényeken, ez a fotó is egy ilyen alkalommal készülhetett valamikor az 1980-as években.

Rokiczky, Petróci Iván, Balla D. Károly

Rokiczky Erika megzenésített verset énekel; középen Petróci Iván; jobbra Balla D. Károly

Más: Hol írta Kosztolányi: „Gúzsba kötve táncolni”?

Facebook hozzászólások:
Címke , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

2 hozzászólás a(z) Ivan Petrovcij versei magyarul bejegyzéshez

  1. Visszajelzés:Anekdoták Petróci Ivánról, 1 | Piréz blog

  2. Visszajelzés:Anekdoták Petróci Ivánról, 1 | Іван Юрійович Петровцій vers

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük