Kávé hármasban

hegedus-galffySoha nagyobb elégtételt! Abban a korai órában, ott, a véletlenszerűen kiválasztott békési városkában… Bizony: ott és akkor két sztárszínész népszerűségében osztozhattam.

 

Balla D. Károly

Kávé hármasban

Moszkvai előzmény

1980-ban Magyarországra utazni Kárpátaljáról csak úgy lehetetlen volt. Közeli rokontól kellett hatósági meghívót beszerezni, azt benyújtva (és nem ritkán a rokonságot bizonyító okmányokat is mellékelve) lehetett útlevél-igénylő űrlapot igényelni, amelyet elsőre hibátlanul kitölteni és a megfelelő bélyegzőkkel elláttatni csaknem akkora eséllyel sikerülhetett, mint lottón az ötösbe beletrafálni. Bikkfanyelven feltett kérdések, szűk válaszadási hely, radírozni, javítani tilos… Kitölteni viszont széles hengerű írógéppel kellett, olyannal, amelybe a fektetett A4-es űrlapot be lehetett fűzni. Valamit mindig elrontott az ember.

Az óhatatlanul hibássá sikeredő űrlapot háromszor-négyszer is visszalökték. Valami hiba mindig akadt. Hol egy pecsét, hol egy aláírás hiányzott róla, hol csak a megfogalmazás nem felelt meg bizonyos bürokratikus elvárásoknak. Ha a jellemrajz rubrikából például az erkölcsileg feddhetetlen kifejezés mellől hiányzott a politikailag tájékozott és ideológiailag kipróbált (!) frázis, akkor az űrlap hibásnak számított. (Ezt a rubrikát egy hosszabb okiratból készített pár soros kivonat alapján kellett kitölteni, magát a jellemrajzot – magyarul erkölcsi bizonyítványnak mondanánk, oroszul Harakterisztyika  volt a neve – egyébként az utazni vágyó közvetlen főnökének, továbbá a nagyfőnöknek, a párttitkárnak és a szakszervezeti elnöknek kellett aláírnia, akik előzetesen gyakran be is rendelték meghallgatásra a delikvenst.) Ha aztán a sokadik nekifutásra történetesen már minden stempli és kézjegy a helyén volt: lakbizonylattól, a házastárs vagy szülő hozzájárulásától kezdve a rendes évi szabadságra való jogosultság dokumentálásán keresztül annak igazolásáig, hogy az utazni vágyó nem büntetett előéletű és nincs államtitkok birtokában – még akkor is következett egy-két meglepetés. A hivatalnok hosszasan tanulmányozta az anyagot, majd kérdőleg felnézett: „És hol van az arról szóló igazolás, hogy maga a katonakönyvét letétbe helyezte a katonai parancsnokságon?” Ha az ember csodálkozott, kioktatta a hivatalnok: csak nem gondoltam, hogy amíg én külföldön leszek, a katonakönyvem otthon állhat a szekrényben?

Ezek alapján talán érthető, hogy amikor kollégáimmal hírét vettük: Moszkvában megrendezik a Magyar Kultúra Hetét, és ebből az alkalomból a fővárosba érkezik a Vígszínház társulata, akkor hárman összeszövetkezve úgy döntöttünk, rászánjuk magunkat a kétezer kilométeres útra – ez sokkal egyszerűbb volt, mint Budapesten megnézni a Víget. S ha már ott leszünk, nemcsak az előadásokra ülünk be, hanem készítünk egy-két interjút is a társulat tagjaival.

– Szervusz, Kern András! – törtünk rá a félmeztelenül ajtót nyitó kedvencünkre a Rosszija szállóban… De nemcsak ő lepődött meg, nagyot néztek a többiek is, amikor bemutatkozva elmondtuk, honnan jöttünk és mennyit utaztunk – csak azért, hogy a Harmincéves vagyok és a Minden jó, ha vége jó előadását megnézhessük. Gesztusunk meghatotta őket, maguk közé fogadtak: a művészbejárón közlekedtünk és a nézőtér számukra fenntartott szolgálati székeiből néztük végig a darabokat. Közben azért elkészültek az interjúk is, nyilatkozott nekünk Marton László rendező, Radnóti Zsuzsa dramaturg,  a színészóriások közül Ruttkai Éva, Darvas Iván – de mikrofonunk elé állt Halász Judit, Lukács Sándor – és még sokan mások. Többükkel össze is barátkoztunk, hosszú évek múltán is tartottuk a kapcsolatot. Radnóti Zsuzsa később Ungváron is járt, amikor meghívtam, hogy a Hatodik Síp drámapályázatának anyagát zsűrizze és a díjakat kiossza. Lukács Sándorral párszor az Írószövetségben futottam össze. A legszorosabb érzelmi szállal, talán nem tévedek, Hegedűs D. Gézához kötődtem. Ebben sok minden közrejátszhatott, bizonyára az is, hogy szegről-végről földik vagyunk (ő a szabolcsi Ibrányban született; volt, hogy Nyíregyházán találkoztunk teljesen véletlenül; mi átutazóban voltunk, ő húgát látogatta meg), no meg azt is számon tartottuk hogy „középen druszák” vagyunk, lévén ugyanazt a betűt szúrtuk be vezeték- és keresztnevünk közé. A döntő szerepet közeledésemben mégis Géza őszinte emberi kíváncsisága és kedvessége játszhatta.

Útban Gyula felé

Valamikor az 1980-as évek legvégén, amikor már sokkal könnyebb volt külföldre utazni és elég gyakran megfordultam Budapesten (például éppen az említett Hatodik Síp alapítása és szerkesztése ügyében), részesévé váltam annak a folyamatnak, amely a határon túli alkotóknak a magyarországi kulturális életbe való bekapcsolását célozta. Tudom ezt kevésbé nyakatekerten is mondani: divatba jöttünk mi, kárpátaljai, erdélyi, fel- és délvidéki írók. Trendi dolog lett meghívni minket minden rendű és rangú irodalmi rendezvényre.  Tudtam, hogyne tudtam volna, hogy ez nem mindig az írói kvalitásomnak és pláne nem magyarországi ismertségemnek, hanem inkább kárpátaljai státusomnak szól, de túltettem magam ezen, hiszen élveztem minden egyes alkalmat, amikor magyarországi és más határon túli kollégáimmal találkozhattam, – akár sima részvevőként, akár szereplőként.

Utóbbi minőségemben kaptam meghívást abban az évben a Gyulai Lírafesztiválra is, ahol saját versemet kellett felolvasnom a Várszínpadon.

Felvonatoztam Pestre, és – kezemben a Fesztivál programjával – végigtelefonáltam az ismerős részvevőket: nem vinne-e le kocsival valamelyikőjük a Békés megyei fürdővárosba. Continue reading

Szergej, az indián

probaHosszú ideig nem tudtam úgy belépni műhelyébe, hogy vissza ne hőköljek: az ajtóval szemben egy nemi szerv nélküli meztelen férfi állt. Az ilyenekre aggatják az új öltönyöket a kirakatban. Ez az egy valamiért nem került vissza a raktárába, hanem Zapf István áruházi segéddekoratőr műhelyében kötött ki. Barátom nem bánta, el is keresztelte azonnal Szergejnek a csupasz bábut, beállította a selyembálák és papírhengerek közé. Talán szándékosan keresett számára helyet épp az ajtóval szemben, hogy aki belép, hihesse, ruhátlan emberre nyitott rá. Ha ez volt a célja, akkor telibe talált: hiába készítettem fel magamat a látványra, ahányszor csak benyitottam a műhelybe, mindannyiszor meg is torpantam.

– Legalább egy gatyát adhatnál rá! – korholtam eleinte.

– Szergej fasza fiú, nem fázik! – utalt egy rég elfelejtett vicc megőrzött poénjára, mit sem törődve azzal, hogy Szergejnek éppen a csúnya szóra utaló felszerelése hiányzott.

Aztán, amikor már senki nem akadt fenn a ledérségén, ágyékkötőt adott Szergejre, fejére színes törzsfőnöki tolldíszt fabrikált, testét pedig telepingálta totemállatokkal.

miticZapffal akkor haverkodtam össze, amikor mindkettőnket beválasztottak a Lenini Eszmék című iskolai faliújság szerkesztőbizottságába. Én írtam és szerveztem a remekbe szabott cikkeket, ő rajzolt, festett, vágott, ragasztott – kivitelezett. Bár alattam járt két évvel, ismertem korábbról is, a tanárainkról készített karikatúrái osztályról osztályra, kézről kézre jártak. Egyébként pedig mindig és mindenütt rajzolt: órán, rajgyűlésen, egyszer láttam, még a moziban is. Meg-megemelte a blokkját, hogy több fény essen rá, felskiccelte a szereplőket, a jeleneteket. Otthon egész sorozata volt a keletnémetül beszélő jugoszláv indiánról, Gojko Mitićről. Akiért akkor valamennyien rajongtunk. Kisöcsém is, aki sok szovjet kisiskoláshoz hasonlóan korábban csak partizánfilmeket látott, és amikor először vittem el egy NDK-s indiánfilmre, izgatottan ezt kérdezte: „Ugye az indiánok az oroszokkal voltak?”.

Warhol_MarilynMonroeSok önszorgalmi gyakorlatának is köszönhetően Zapfot felvették a képzőművészeti szakiskolába, de már a második évben összekülönbözött valamelyik tanárával a szocialista művészet irányelveit illetően. Elhúzták a vizsgán. Ám szerencséjére a vaskalapos tanárnak akadt egy liberálisabb ellenlábasa, jegyzett festőművész, főállásban éppen a városka egyetlen nagyáruházának művészeti vezetője; odavette Zapfot dolgozni, hivatalosan segéddekoratőrnek, valójában plakátfestőnek. A cimborám, ha a szocreál elméletéből meg is bukott a vizsgán, éveken át a jövőbe derűsen néző munkásarcok és május elsejei jelszavak pingálásából élt. Szakmailag, mint mondta, mégis fejlődött, sok mindent ellesett a főnökétől. Tőle hallotta először az akkor még szitokszónak számító szavakat: pop art, design. A anyagokkal, eszközökkel gazdagon ellátott műhelyben olyasmit is megtanulhatott, amire a szakiskolában nem lett volna módja. Amikor pedig kölcsönbe kapott a főnökétől egy burzsoá propagandaanyagnak számító tilalmas Andy Warhol-albumot, eldőlt a sorsa. A szobája falait borító száz Gojko Mitićet bámulatos gyorsasággal ezer Marilyn Monroe váltotta fel.

Közben a dolgozók esti iskolájában leérettségizett, főnöke továbbtanulásra biztatta, ajánlgatta neki a kijevi művészeti főiskolát, segített volna a felkészülésben. „Mire végzel, éppen nyugdíjkorú leszek, jöhetsz a helyemre”, biztatgatta, de barátom nem szánta rá magát.

Ahogy kezdett recsegni-ropogni a nagy Szovjet Birodalom, Zapf lelécelt. Meg sem állt Budapestig. Két évig a Vörösmarty téren ücsörgött kis tábori székén és jó pénzért rajzolta a turistákat. Aztán ezt is feladta. Tudod, nem akarok jattolni a flasztermaffiának, súgta sejtelmesen találkozásunkkor. De állandó munkába nem áll, mondta, nem azért kereste a tágabb szabadságot, hogy újra kötöttségek közé szorítsa magát. Később egyszemélyes bt.-t alapított és alkalmazott grafikusként, dizájnerként teljesített megrendeléseket. Egy munkájával hannoveri ösztöndíjat is nyert, kint dolgozott fél évig. Később részt vett pár vidéki tárlaton, és mások által meg nem erősített saját állítása szerint két belvárosi galériába is bevették kisebb munkáit. Akkoriban, ha anyagilag megszorult, tisztes honoráriumért családi fotók alapján élethű „művészi portrékat” készített, hogy nyárspolgárék kiakaszthassák a nagyszobában.

De ebből is elege lett, nem akart a szakma lúzere lenni. Megszimatolta, hogy gyémántban, aranyban van a nagy buli. Addig ügyeskedett, míg betársulhatott egy éppen anyagi gondokkal küzdő ékszerész üzletébe megtakarított pénzével. Nappal kövér feleségek keble fölött igazgatta a nyakékek lógóit, esténként egy öreg ötvösmesternél bűvölte a nemes fémet. Csak azért tanulta ki a szakmát, hogy üzlettársát lepipálva névjegyére ráírathassa: Ötvös és ékszerész. Ment is az üzlet pár évig piszkosul, amíg az adóhatóság rájuk nem szállt. Mire a bíróság kimondta a súlyos büntetésről szóló ítéletet, addigra legmegbízhatóbb ügynökük is megpattant az aktuális drágakőszállítmánnyal.

Indulhatott megint nulláról.

Azt a véletlennek köszönheti, hogy végül antikvárius lett. A könyvek iránt azelőtt nem érzett különösebb vonzódást, az egyik fizetésképtelen klienstől korábban kapott kötetekről is teljesen megfeledkezett. Csak amikor nehezen megszerzett kis lakását el kellett adnia, akkor vitte be egy antikváriumba a húsz-egynéhány ócska könyvet: a sok veszteség után legalább futja taxipénzre, amíg albérlet után lohol. Kétszer is visszakérdezett, jól érti-e az összeget. No, ha ez a haramia ennyit adna érte, megéri az a dupláját is, gondolta, és már tudta, mibe fekteti lakása árát.

Amikor beléptem az üzletébe, összerezzentem az ajtó fölötti kis csengő éles hangjára. Lám, most is akad valami, ami visszahőkölésre késztet, ha Zapfhoz benyitok. Hanem a kollekció lenyűgöző, a bolt kellemes, a kiszolgálás udvarias. És a tulaj? Ritkán tartózkodik az üzletben.

Tanyát vett, kipofozta a roskadozó parasztházat, odaköltözött. Az antikvárium eldöcög nélküle, ő inkább lovakat nevel. És rajzol. Álmában szőrén üli meg őket, lobogó sörényükbe kapaszkodik. Mint Szergej, a hős indián.