És Orfeusz hiába bókol

Balla D. Károly

Orfeusz ha alászállna

Az áhítatnak nincsen éle,
a holt kezében nincsen kés,
és nem kérdezik tőle, fél-e,
ha gúzsba fogja száz kötés.

Az angyaloknak nincsen szárnya
és földre hullik mindegyik
– és Orfeusz ha alászállna,
már nincsen benne semmi hit.

Az oltalomban nincsen érdem,
a végveszély elandalít,
s a szirmát táró szép szemérem
magára nyitja bájait.

És utcasarkon sem kapsz csókot
és tűzben sem fog már a láng
– és Orfeusz hiába bókol,
már felköpi az alvilág.


a Kő és árnyék versei

Megadás

Balla D. Károly

Megadás

már nincs más hátra, csak a gyengeséged
a szégyenteljes lassú megadás
nyüszítve sorvad szét a vesztett élet
magába roskad csendesen a váz

mi szükség lenne már a szerkezetre
káosszá dúlva, ím, a régi rend –
egy óra jár csak buzgón folyton s egyre
de nem találja már a végtelent

nem vártad ezt csúfos záradékot
azt hitted balgán, lesz elég erőd –
de hullni kezdett rád a súlyos égbolt
feladtad hát a sejtett vég előtt

most nincs más hátra, csak a gyengeséged
és senki nem mond vádat; nincsen kegy
mi fontos volt, az mind a szélbe széled
s a holnap halkan szédül el veled


A Kő és árnyék versei

Kő és árnyék

Balla D. Károly

Kő és árnyék

Az önmagába visszahullt időn
most vérzik át a súlyos esti pára,
s akár a kő, ha árnyékára dől,
úgy ferdül el a téridő aránya.

Halottak teste lakja be a mélyet,
miattuk tér le útjáról a Hold,
kibomlanak az égre varrt szegélyek,
– előjöhet, ki eddig bujdokolt.

Karámba így tér meg az űzött állat,
ha kinn az éjben szörnyű bűnt hagyott,
kis bűzös vackot készít el magának
– az őse mind ilyenben haldokolt.

És ismétlődik minden egyre s újra,
a fák mögött már ott kísért a múlt,
és meghasad a roppant égi bura,
mert lenn egy kő az árnyékára hullt.


a Kő és árnyék versei

Féreglyuk

Balla D. Károly

Féreglyuk

A hajlításon múlhat újra minden,
amint egy kunkor hátrafordul épp,
s a gömb közébe fúródik serényen,
hogy elfeledje síkok képzetét.

És áthatol a sok-sok érett szinten,
harap és rág és ízeire tép.
A járatának ép határa nincsen,
nyomán világok burka hullik szét.

A magról feslik így a bomló kéreg,
s a tér palástja így vethet redőt.
A hajlításon múlik újra minden,

ha dolgaitól megválik a lényeg,
s parányok tánca tartja fenn a színen
az önmagába visszahullt időt.


a Kő és árnyék versei

Félig fényből félhomályba

Balla D. Károly

Félig fényből félhomályba

homályban élni lenne jó sorod
s ha rosszat lépsz, azt mondanád, hogy végzet
tán az isten is mohón szeretne téged
amért a sors csak ellened forog

homályban élni mégsem vagy merész
mert kívül mégis sokkal jobb a konyha
és nincs fölötted úr, hogy egyre mondja
majd túlnan lesz a fényesség egész

de itt is melléfogsz, ha elkapod
a napsütést a körbejáró gangon
hiába kéred, hogy veled maradjon
egy röpke perc és már tovább forog

            a félig fényből így jutsz félhomályba
            s a fal tövében szörnyethal egy mályva


Porig alázva

Balla D. Károly

Porig alázva

csak egyszer fordul termőre az érdem
csak egyszer játszik önhalált a vágy
hiába kérnéd később, csúszhatsz térden
a higgadt érv se adja már alább

csak egyszer eshet meg a végső vétek
csak egyszer halmoz szerszámot a cél
nem vethetsz gátat semmiféle vésznek
nyakadra vár a metszett pengeél

tenyérre egyszer vesz a kapzsi isten
csak egyszer mondja el a szörnyű tant
de homlokodra írva semmi sincsen
és együttérzést senki nem mutat

csak egyszer léphetsz be a tiltott házba
kijönni nem tudsz, csak porig alázva


A burokbahalt

Balla D. Károly

A burokbahalt

Akadhat még, mi függelembe ránt,
vagy végleges a kívülállás kérge?
Magadra vetted autonóm ruhád
és nincsen mez, hogy elcserélnéd érte?

Most azt hiszed, hogy semmi sincs alant
és nincsen fent és körbe-körbe sincsen
erő, mi egyszer torkodon ragad
és nexusával ver nehéz bilincsbe?

A könnyű látszat súlya rád tapad,
hiába csábít fények léhasága,
szorongsz a röpke kényszerek alatt,
azért is minden áron kívül állva.

A szűk burok már bőrödhöz tapad
    –  szabaddá ekként börtönzöd magad.


Észre sem veszed

Balla D. Károly

Észre sem veszed

esélyed sincsen arra, elszakadj
ezer kötéssel visszafog a képzet
hogy erdeidben kristály víz fakad
és fáid hagyni lenne szörnyű vétek

pedig a víz már megadta magát
és halkan vár a biztos poshadásra
kegyetlen féreg rágja szét a fát
– ki józan, nincsen már itt maradása

de téged részeggé tesz még a táj
hiszel a mézes-mázos jóslatokban
hogy mostohád majd friss ebéddel vár
és édesednél sem szerethet jobban

így észre sem veszed, hogy éhezel
s a romlott vízben oldott vész visz el


Maradjon minden rendezetlen

Balla D. Károly

Maradjon minden

csak hadd maradjon minden rendezetlen
magává vesszen minden kicsi rész
az őskáosznál mi ragyoghat szebben
a jót ígéri az, mi nincsen kész

és hadd legyen csak veszve kóbor lelked
ha úton vagy, a honvágy nem emészt
akad majd úgyis pap, ki végül felken
mikor az ősök színterére lépsz

kerüljenek el addig mord szabályok
ahol vagy éppen, ott legyen a ház
csak annyi légy, mit bőröd elhatárol
csak hús és vér, és csontból gyönge váz

és hadd maradjon minden szerteszét
– a káosz messze tévedt rendje szép


Át a forradáson

Balla D. Károly

Át a forradáson

Ilyenkor fordul át a tér veled,
és mintha régi filmek vége lenne,
fehérbe tűnik, sistereg a seb,
amint eléri fények élesebbje.

Belépnél már a porral terhes helyre,
de áldozatod folyton kint reked,
s te visszafordulsz érte folyton s egyre,
amíg csak rá nem megy az életed.

Külön vagy te és már külön a bélyeg.
Ha tested fogy, a stigma megmarad,
s ha üdvözítő ég borul fölébed,
feltépett sebbel váltod meg magad.

Ilyenkor fordul át a tér veled,
s a húsról fénylőn sercen le a heg.