Weöres 100 – Miért éppen Csönge?

Jóval a születése előtt eldöntöttük: ha lány, akkor Csönge. Illetve Csenge. Illetve mégis Csönge. Egy kicsit bonyolult a dolog…

A Ladó-féle utónévkönyvben akkor ez a név csupán Csenge alakban szerepelt – mint Magyarországon anyakönyvezhető név. (A mostani hivatalos jegyzékben egyébként már a Csönge is benne van.)

Na de miért vonatkozna ránk itt, Kárpátalján a magyarországi szabály? Itt lehet Csönge is, a cirill betűs átírásnál úgyis eltorzul.

A már végnapjai felé tartó Szovjetunióban akkoriban nagyjából az a név volt anyakönyvezhető, amelynek a létjogosultságáról sikerült meggyőzni az Anyakönyvi Hivatalt. Fiunk nevébe, a Kolosba 1985-ban még nagyon belekötöttek. Hogy elfogadtassuk, a nagyapja (mint főszerkesztő és írószövetségi tag) személyes felelősséget vállalva írásba adta, hogy létezik ilyen magyar név. Elfogadták. Csöngével 1988-ban már nem volt ilyen gond. Viszont az orosz és ukrán nyelvből hiányzik az ö hang és betű, így kényszerűen cirill betűvel Ченге lett, vagyis mégis Csenge. De mi magyarul kezdettől következetesen Csöngének hívtuk.

Több okból is. Az első érv, hogy így sokkal jobban hangzik, nincs benne a két azonos hangzó miatti egyhangúság, és különben is, az az első e ott bizonyosan zárt e, vagyis ë, s mint ilyen kis szegediséggel amúgy is ö-nek ejtendő (lányságát Szegeden töltő és az ö-zést nagy becsben tartó anyám nagy megelégedésére).

weorosA nyomósabb érv irodalomtörténeti. Weöres Sándor, mint köztudott, Csönge községben született, és költészete nálunk a legmagasabb polcon állt: egyenes és átvitt értelemben egyaránt. Ugyanis, amikor Évával afféle elő-nászúton voltunk Szuhumiban (ez a régi szovjet világ egyik kedvenc Fekete-tengeri üdülővárosa volt az előkaukázusi Abháziaban), akkor az ottani idegen nyelvű könyvesboltban éppen Weöres három vastag kötetét vásároltuk meg (az ungvári Druzsba könyvesboltban nem volt kapható), s ezek a súlyos tómuszok gyerekeink születésekor már ott magaslottak kiságyuk felett a polc tetején. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy lányunk születése előtt Kolos gyakorlatilag Weöres-verseken nőtt fel, akkor talán a névválasztást nem is kell magyaráznunk.

Ám a szépen csengő Csönge-név okozott később problémákat. Az még hagyján, hogy oroszul Csenge volt, de ukránul – azaz a most árvényes államnyelven – viszont Csenhe lett: ez az ejtése a leírt szóalaknak. Ennél cifrább, hogy útlevelében, szép itteni szokás szerint, a cirill alakot nemzetközi transzkripciós szabályok szerint írják át latin betűssé, s így  Chenhe lett belőle. S mivel minden magyarországi okmányát az ukrán útlevél alapján állították ki, így ezeken is ez a névalak szerepel. (Az ELTÉ-s egyetemi tanügyi intéző ezt tovább egyszerűsítette és öt éven át úgy hívta: Cene.)

Ám a kisebb bosszúságok mellett szerzett ez a név érdekes élményeket is. Elsőül az jut eszembe, hogy jó pár évvel ezelőtt, amikor már blogot vezettem, s eközben persze gyakran leírtam lányunk nevét, akkor egy szolnoki könyvtáros fiatalember éppen emiatt talált oldalamra. Neki ugyanis a vezetékneve volt Csönge, s neve eredete után kutatva bukkant ránk, fel is vettük a kapcsolatot, akkoriban legszorgalmasabb olvasómmá vált.

Egy érdekesség 2009-ből: Fűzfa Balázs irodalomtörténésszel ülünk egy étteremben valahol Szombathely közelében. Mi éppen Ausztriába tartunk feleségemmel és Csöngével, Balázzsal azért randevúzunk lakhelye közelében, hogy átadja nekem a vezetése alatt álló kiadó gondozásában megjelent könyvem tiszteletpéldányait. Amelynek a borítóját egyébként Csönge tervezte.

Balázs már a bemutatkozáskor felkapja a fejét lányunk neve hallatán, de csak később kérdez rá: és azt tudjuk, hogy Weöres Sándor… Mit gondolsz, miért lett éppen Csönge? – kérdezek vissza. Fejéhez kap: hát akkor ott, Csöngén kellett volna találkoznunk, alig pár kilométernyire vagyunk az Emlékháztól. No nem baj, majd meghív minket a következő Weöres-konferenciára. …És lőn… (Csönge a 2013-as konferencián a jelen szöveget olvasta fel.)

A községgel való névegyezés egyébként újabban egy internetes furcsaságot eredményezett. A Csönge hírei, csöngei hírek c. internetes hírportál (http://hirei.net/csonge) minden publikáció címét kilistázza, amelyikben a Csönge szó benne van. Mivel a rendszer valószínűleg automatikusan, emberi kontroll nélkül működik, nem tud különbséget tenni a községnév és a keresztnév között, ezért az én blogbejegyzéseim közül is rendszeresen kilistázza azokat, amelyekben Csöngéről írok. Kaján mosollyal gondolok arra, hogy aki Weöres szülőfalujának újdonságait böngészi az interneten, óhatatlanul a mi családi híreinkkel is találkozik,  így most is pontosan tudhatja, hogy Csönge lányom Csöngén éppen most olvassa fel a Miért éppen Csönge című írásomat.

*
Amikor Weöres Sándor 1989-ben meghalt, Csönge még igen pici lányka volt. Nekem pedig késztetésem született, hogy Sanyi bácsitól valahogyan elbúcsúzzam. S mi másként tehettem volna, mint versben. Számomra emlékezetes utolsó televíziós interjúját felidézve szonettet írtam. Talán mondanom sem kell, hogy Csönge sem maradhatott ki belőle:

 

MADÁRHANGON

Utolsó interjú a televízióban Weöres Sándorral

A kertben, könnyű szélre rebbenőn,
madárhangon beszél a költő, halkan,
nem is beszél, csak lengedez egy dalban,
időn kívül (egy őszön, télelőn?) –

hunyorg a szem, csukózik fény elől,
elővetül a rég volt, akkor, hajdan –
és botlik a szó a gégefő-kanyarban,
és révedés vall minden múlt felől. –

Hová mered ilyenkor égi másod,
amíg kering az űri képzelet?
Hová merülnek végső álmodások,

mikor egy angyal száll a kert felett? –
… És ím, elér a hallgatások csöndje…
Álmából felriad leányom, Csönge.

(1989)

A szöveg ebben a szerkesztett formájában most jelenik meg először W. S. születésének 100. évfordulóján

Nevemben a D betű – Dzsakó bácsi öröksége

Ha akkor rászánja magát apám, hogy a szovjet kommunista párt tagjaként, eléggé el nem ítélhető módon, nyugati útlevelet igényeljen, az idős művész még akár láthatott volna is engem. Ám az akkori helyzetben már az Olaszországból érkezett levél is épp elég gyanút keltett, apámat behívatták a pártbizottságra és hosszan faggatóztak. A magyarázkodás is kínos volt, ugyan hogyan jöhetett volna ezután szóba bármiféle utazás – ráadásul egy kisgyerekkel.

Amikor Dzsakó bácsi 1958-ban meghalt Rómában, én már több mint egy éves voltam. Tehát láthatott volna, mivel cirka másfél évvel élte túl nagyapámat, aki viszont nem érte meg első fiúunokája születését.

Néha eljátszom a gondolattal, vajon másképpen alakul-e családunk élete, ha akkor… Meglehet, apám visszatért volna a képzőművészeti pályára, elképzelhető, hogy Pali bátyám Nyugaton futott volna be festőkarriert. És talán engem sem csak egy… – de itt dramaturgiai okokból nagy kerülőt kell tennem.

Kamaszkori eszmélésem idején történt, amikor az “én” meghatározása egyre fontosabbá vált számomra, s amikor már nevemet kevésnek találtam arra, hogy magamat mindenki mástól megkülönböztessem, nos, akkor történt, hogy vezeték- és keresztnevem közé odabiggyesztettem a D betűt. Akkor még csak magánhasználatra szántam, de később, 1973-ban első versem már ezzel a megkülönböztetéssel jelent meg. Volt is csodálkozás. Senki sem értette, mit keres ott ez az írásjel. Azóta sok százszor, talán ezerszer is megkérdezték tőlem. Első kötetem megjelenésekor még az előszót író, irodalmon kívüli dolgokra szinte az irodalomnál is fogékonyabb irodalomtörténészünk is rákérdezett. Kitaláltam neki egy tetszetős mesét… No de ki olvassa verseskötetek előszavát? Jószerével senki, így aztán folyton és újra és mindenki mindenütt rákérdezett: mit jelent a nevemben ott az a D betű. Continue reading