Nevemben a D betű – Dzsakó bácsi öröksége

Ha akkor rászánja magát apám, hogy a szovjet kommunista párt tagjaként, eléggé el nem ítélhető módon, nyugati útlevelet igényeljen, az idős művész még akár láthatott volna is engem. Ám az akkori helyzetben már az Olaszországból érkezett levél is épp elég gyanút keltett, apámat behívatták a pártbizottságra és hosszan faggatóztak. A magyarázkodás is kínos volt, ugyan hogyan jöhetett volna ezután szóba bármiféle utazás – ráadásul egy kisgyerekkel.

Amikor Dzsakó bácsi 1958-ban meghalt Rómában, én már több mint egy éves voltam. Tehát láthatott volna, mivel cirka másfél évvel élte túl nagyapámat, aki viszont nem érte meg első fiúunokája születését.

Néha eljátszom a gondolattal, vajon másképpen alakul-e családunk élete, ha akkor… Meglehet, apám visszatért volna a képzőművészeti pályára, elképzelhető, hogy Pali bátyám Nyugaton futott volna be festőkarriert. És talán engem sem csak egy… – de itt dramaturgiai okokból nagy kerülőt kell tennem.

Kamaszkori eszmélésem idején történt, amikor az „én” meghatározása egyre fontosabbá vált számomra, s amikor már nevemet kevésnek találtam arra, hogy magamat mindenki mástól megkülönböztessem, nos, akkor történt, hogy vezeték- és keresztnevem közé odabiggyesztettem a D betűt. Akkor még csak magánhasználatra szántam, de később, 1973-ban első versem már ezzel a megkülönböztetéssel jelent meg. Volt is csodálkozás. Senki sem értette, mit keres ott ez az írásjel. Azóta sok százszor, talán ezerszer is megkérdezték tőlem. Első kötetem megjelenésekor még az előszót író, irodalmon kívüli dolgokra szinte az irodalomnál is fogékonyabb irodalomtörténészünk is rákérdezett. Kitaláltam neki egy tetszetős mesét… No de ki olvassa verseskötetek előszavát? Jószerével senki, így aztán folyton és újra és mindenki mindenütt rákérdezett: mit jelent a nevemben ott az a D betű.

Eleinte ötöltem-hatoltam, adtam lapos és szellemes, hamis és még hamisabb válaszokat, bár némelyikben volt igazság is. Például megfelelt a valóságnak az, hogy a Magyar Irodalmi Lexikon több Balla Károlyt is felsorol, így nekem nyilván illett magam tőlük megkülönböztetni (arról nem is szólva, hogy illendőségnél bennem több volt a hiúság: ha majd híres leszek, nehogy már összetévesszenek holmi egyéb Ballakárolyokkal – hát hiszen én D vagyok!).

És itt újabb dramaturgia szakadás következik a történetben, előreugrunk a rendszerváltás idejére, különös tekintettel az Irodalmi Lexikon egy másik Balla Károlyára.

Amikor 1990-ben többedmagammal, már sok kötetes íróként, először jártam Kolozsváron, hosszúra nyúlott ottani irodalmi találkozónk után szerencsém volt megismerkedni a kedves névrokonnal, Balla Zsófiával. Tudtam, hogyne tudtam volna, hogy éppen az ő papája volt az egyik Balla Károly a lexikonban. Ez persze szellemi köteléknek nem lett volna elég, de pár mondat után kiderült, hogy Zsófival nemcsak nevünkben van egyezés: a költészetről és világ dolgairól is hasonlóan vélekedünk. Az ő erdélyisége engem a magam kárpátaljaiságára emlékeztetett, és az, ahogyan ő ezt a helyzetet kezelte, talán engem segített is abban, hogy tudatosuljon bennem: kisebbségi mivoltomat én is adottságnak, ne pedig sorsverésnek tekintsem. A sérelmekre, történelmi igazságtalanságokra építő írói pátosz korábban meg-megérintett, ennek az erdélyi útnak a során például Farkaslakán nagy büszkén kiakasztottam Tamási Áron szülőházának székelykapujára a magam 1988-as Székelykapuját – de már javában leszokóban voltam az efféle gesztusokról, és a korszerű magyarsággyakorlásban a kolozsvári pályatárs magatartása mintául szolgálhatott.

Ezek után talán nem véletlen, hogy a messziről érkezett vendégeket éjszakázni saját otthonukba invitáló helybéli kollégák közül Zsófi engem, a kis névrokont választott. Elmondta, hogy özvegy édesanyjával lakik. Én meg már előre élveztem a helyzetet, és ki is fundáltam, hogy ezúttal elharapom a D betűmet, és özv. Balla Károlynénak én bizony Balla Károlyként fogok bemutatkozni. Az idős hölgy egy pillanatra hátra is hőkölt… Aztán persze elmondtam, hogy többek között épp a kedves papa miatt van nekem egy megkülönböztető bötűm.

Ne de miért ippeg D? (Ez a visszakanyarodás dramaturgiai pontja.)

A mind baráti társaságokban, mind közelebbi-távolabbi rokonok körében, mind – és leginkább – irodalmi találkozókon évtizedeken keresztül elhangzó kérdés végül is kimunkált bennem néhány jól használható választ. Ha például le akartam rázni a kérdezőt, csak annyit mondtam, hogy van egy másik keresztnevem, annak a kezdőbetűje  ott az a D.

Ez a válaszom egyszer meg is tréfált: történetesen a verseimet fordító ukrán költő kíváncsiságát szereltem le a kis füllentéssel, ám a kolléga nagy fordítói buzgalmában vélhetően később kicsit túlpörgette a fantáziáját, minek következtében, nem kis meglepetésemre, ukránul Balla Gyula-Károly néven jelent meg a versem. Hogy a ‘Gy’ nem stimmel? Dehogynem: ukránul a Gyulát Djula formában írják – ami jogos is, mert fonetikai szempontból a ‘gy’ hang nem a ‘g’, hanem a ‘d’ lágyításával keletkezik. – Külön is csiklandóssá tette a félreértést, hogy pátriánkban ismert volt egy Balla Gyula nevű irodalmár.

Voltak ennél szellemesebb válaszaim is. Többször előhozakodtam azzal, hogy a közvetlen felmenőim között, ükapáig bezárólag, három Balla Károly is volt, így én voltaképp IV. Károly lennék, de mivel ez mégiscsak  egy magyar király neve, így a négyes számot az ábécé negyedik betűjével helyettesítettem. Máskor meg afelé kanyarítottam a dolgot, hogy az ott a nevemben voltaképpen a ‘de’ ellentétes kötőszó, amellyel az apai írói és kultúrpolitikusi örökségétől való távolságtartásomat szándékoztam kifejezni, valahogy így. „Igaz, hogy Balla, De Károly.”

Legregényesebb történetemet a tudományok iránti korai rajongásomból vezettem le.

Gyerekkoromban csillagász szerettem volna lenni, és kedvenc műsorom, érthetően, a magyar televízió tudományos magazinja, a Delta volt. Mindig fokozott izgalommal vártam az adást, egyetlen percet el nem mulasztottam belőle és a tudományos felfedezésekről, űrhajózásról, távoli csillagok világáról szóló tudósítások szabályosan lázba hoztak. Ennek a kellemes, ajzott állapotnak a ‘delta’ volt a hívószava, amely hamarosan szinte személyiségem kifejezőjévé vált. Olyannyira, hogy egyszerűen Deltának kezdtem szólíttatni magam, radíromra, tolltartómra és minden holmimra ezt a szót írtam, falakra-kerítésre Δ vagy δ betűt firkáltam, készítettem magamnak pecsétnyomót és jelvényt is. Így aztán, amikor a névegyezések elkerülése miatt megkülönböztető jelre volt szükség, más szóba sem jöhetett, sőt, csak a határozott apai szigor akadályozta meg, hogy ne Balla Delta Károly néven kezdjek publikálni.

Hihető történet, nemde bár?

Jól illik ide egy irodalmihoz közelebbi, de mégis „csillagos” történet. 1972-ben jelent meg Lackó Géza Holdbéli Dávid csodálatos tapasztalatai a Földön c. keserű utópiája a Kozmosz Könyvek sorozatában. Ennek a kitűnő regénynek a hősével én olyannyira azonosultam, hogy magam is más világból érkezett Dávidnak képzeltem magam, s mivel első publikációm idején éppen ennek a friss irodalmi élménynek a hatása alatt álltam, a regényhős nevének kezdőbetűje lett a megkülönböztető jelem.

De más nevek is kezdődnek D-vel. Vagy Dzsével, ha fonetikusan írjuk vagy ha zsenge korunk miatt még nem vagyunk tisztában az olasz keresztnevek helyesírásával…

Természetesen nem hagyható ki a párhuzamos történetek sorából a ballada műfaja sem. Mindig eléggé hihetőnek tűnt, ha erre a szóra hivatkozva magyaráztam betűválasztásomat. A hangzásbéli hasonlóság egyébként sok élcelődésre adott alkalmat. A legemlékezetesebbet magam követtem el, rangos irodalmi közönség előtt. Amikor a megfelelő irodalmi testület Arany János Jutalomban részesített, az átadó ünnepségen e szavakkal köszöntem meg az elismerést: „Azt eddig is tudtuk, hogy Arany Jánosnak nagyszerű balladái vannak. Most már egy kiváló Balladéje is van.” Szép emlékű Lászlóffy Aladár évekig emlegette az esetet. Ha például bemutatott valakinek, D betűm mindig eszébe juttatta a bonmot-mat.

A balladás szójáték a hozzám, rólam, nekem írt gúnyversek, sírversek, baráti irodalmi karikatúrák majd’ mindegyikében felbukkan, és van barátom, aki ma is Balladásnak hív (amikor pedig tele volt a média a kontinensek fölött átrepülő rakétákkal, Éva szép görög nevet ragasztott rám: Ballasztikus – kár, hogy D nincsen benne, ebből is fabrikálhattam volna legendát).

De van történetem arról is, hogy a betűm voltaképp Descartestől származik. Kiejtve ez ugyebár Dékár, az a névalak pedig, hogy Balla Dékár(oly) mi mást fejezne ki, mint a felvilágosodás nagy alakja iránti mérhetetlen tiszteletemet. Ehhez szolgál furcsa adalékul egy másik egybeesés: Tsúszó Sándor utolsó regényének (Utazások innen és túl) a hősét, nem teljesen véletlenül, éppen Dékármak hívják.

Mesélhetnék a monogramomról is. BDK-nak sokkal korábban kezdtek szóban és írásban emlegetni, semmint hogy internetes nicknevemmé vált. Nagyképűbben: digitális védjegyemmé. Magammal azonosnak érzem ezt a három betűt. Igazából még azt sem bánom, hogy a Budapesti Dísz- és Közvilágítás az én nevemmel hoz fényt a főváros életébe – elvégre feltétlen híve vagyok a felvilágosodásnak. Legfeljebb ha a futurizmust szeretem jobban. (Dramaturgiai visszatérési pont a történet legelejére.)

…Ha egyévesen kivisznek hozzá Olaszországba, még láthattam volna római otthonában, korszakalkotó művei között. Igaz, akkorra már eltávolodott a futurizmustól és rég megvált fiatalkori bozontos, rőtes szakállától is.

Ha levágnám a magamét, a család szerint újra hasonlítanék rá.

Giacomo Balla fiatalkori önarcképe

.

1912-ben készül Az automobil sebessége – a futurizmus egyik emblematikus alkotása

.

Dzsakó bácsi – az idős mester római otthonában

Facebook hozzászólások:
Címke .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük