Helyben-lét

Balla D. Károly

Helyben-lét

A távlatok most mind előtted járnak,
amerre lépnél, egyre több az út.
Göcsörtök éle vérig marja lábad,
hiába kötsz a sebre gyógylaput:

az út szeszélye szétmarja sarud.
A felvert por kisírt szemedre szárad,
s amíg ravaszdin megkísért a múlt,
már elveszíted tékozló hazádat.

A helyben-lét is jó az elmenésre:
ha nem mozdulsz is, végleg elhagyod
a tűnt időbe elvetett magot.

Hogy ez lenne az Úrnak rendelése?
A Könyvbe írtat régen nem hiszed.
Csak állsz – és talpad alatt ég a seb.


Jégárban

Balla D. Károly

Jégárban

Csak el ne menj a megváltás előtt,
mikor a jégen felrian a lomha
halál unottan álmatag hatalma.
Nyakadban átok, hű álcakendő,

neked bérli az erre járt idő,
hogy arcod üres helyét eltakarjad.
Már lassú árban víz alatt a falvak,
és kedvenc fád a sodrásban kidőlt,

de te csak nézd az élveteg dagályt,
az égre kémlelj tört jegek mögül,
s mikor a színre kékes fény vetül,

ne firtasd azt, hogy mért nevetnek mások.
Fogadd el azt, mi holtodig aláz,
– és fel is old, ha lesz maradásod.


A maradó

Balla D. Károly

A maradó

elmenne már, de még kicsit szorong
kezét felejti érdes támlafán
amíg marad, megilleti a jog
hát jobb lesz várni egy kicsit talán

maradna még, de kedve nem a régi
hiába fordul, helyet nem talál
talán ott jobb lesz, titkon azt reméli,
majd ott, ahol a villamos megáll

nem érti, mért is vágyik villamosra
eléldegélhet vígan itt gyalog
és várja csak, a postás pénzét hozza
amíg majd érte jönnek angyalok

marad ma még, de menni kell már holnap
a dombon túlról pernyét hord a szél
a téren mindenfélék szónokolnak
s az ő zsebében nincsen menlevél

kezét teszi az érdes támlafára
elmenne már, de tartja még a jog
meglebben kint a nyárfa könnyű ága
lábánál benn egy vénhedt eb morog


 

Az ijesztő

Balla D. Károly

Az ijesztő

Az érchegyen a mardosó hiányok
most termik meg a rettenet borát
a tőke közt egy tépett vándor áll ott
világgá űzött kegyvesztett barát

aki az írott üdvöt megtagadta
mikor szemébe mart a szent homok
inog a szőlőhegy nagyon alatta
s nem várják vissza már a templomok

elűzni varjat lenne legfőbb dolga
de társa lett a károgó sereg
és nem bánná ha űzetne pokolra
hitének bár csak perce lenne meg

a pillanat, az égbe reppenő
hol nincsen félsz és mardosó hiány
de mért is álljon ellen éppen ő
a félelemnek mint egy indián

fején a varjútollak fényes éke
most táncot jár a szőlőhegy felett
és azzal lesz a napnak szörnyű vége
hogy vért terem a hűvös rettenet


Fenn a bátrak, lenn a gyávák

Balla D. Károly

Fenn a bátrak, lenn a gyávák

A kéjek hosszú éjén felhevülve
nagyhangú bátrak hőst lihegnek itt.
A gyávák melle nem emelkedik,
a síkba fekszenek, a nedves fűre,

s akár egy költő oszló életműve,
megfúlnak csendben másnap hajnalig,
figyelve férgek apró hangjait,
ahogy a föld alatt alájuk gyűlnek.

Bátraknak semmi helye nincsen itt,
nagy hősi keblük légszomj nem sebezte!
Dagadjanak csak fenn a büszke mellek,

de mégis boldogok, kik lent hevernek,
mert reggel oszló költők verseit
csámcsogja szét a férgek éhesebbje.


Menyegző

Balla D. Károly

Menyegző

a kívánságok lassú nyákjain
ereszkedik a jóslat mind alább
petéit rakja: gömbölyű halált
s hiteknek tépi védőburkait

körötte romlott kecs és ferde szín
türemkedik a baldachinon át
a tüll remeg, ha rázza potrohát
mikor a ifjú párra rákacsint

hiába minden vágy és jókívánat
maga a kérés hozza meg a bajt
az asztalfőn már ott trónol a bánat

s az ősi bűnért küldöncöt szalajt
hogy érveit ne hagyja el az ég
s kikeljenek majd mind a kis peték


Az árkádok alatt

Balla D. Károly

Az árkádok alatt

Az volt az édes pillanat
mikor az árkádok alatt
megláttad egy esten őt
a hit mellett hitet tevőt
kit áthatott az áhítat
s egy röpke perc alatt
már kapkodtad a levegőt
úgy nézted egyre őt
a lábad is már remegett
a rejtő oszlopok megett
ahonnan egyre nézted őt
a térdet hajtó ifjú nőt
és nem tudtad, hogy így jövel
minden este újra el
s az esttel jő az áhítat
mikor az árkádok alatt
a kételyekre ráfelel
egy arcon égő biztos jel

és nem tudtad már, mért teszed
össze te is a két kezed
magad nevetnéd, kész röhej
hogy elvarázsol így e hely
kacagni kéne rég, de nem lehet
mert elborít a rémület
hogy rabja leszel mindörökre
ennek az áldott röpke
percnek, amikor már majdnem
kimondtad azt, hogy hát igen
mégis, mégis létezik
a mindenek fölötti hit
de kár, hogy érdes lelkeden
kevélyen ül a nem

– és széjjel vetted két kezed
a rejtő oszlopok megett
zsebre vágtad öklödet
akár csak jövet

– elmentél
a tagadások vonala mentén
fejed magasra szegte fel a dac
és kicsit szégyellted magad.


A legsúlyosabb

Balla D. Károly

A legsúlyosabb

tapad a selymes húsa hozzád
ajkadra ég az édes-érdes szőr
a bolygókat most fények húzzák
át az égen, s mint éhes kaszkadőr

gyávák helyett szívod fel a mérget
édes kehelyben épp neked terem
lótuszvirágból szürcsölöd a mézet
hogy elboruljon ész és értelem

de bukjon fel a lázból tested
hogy lásd az égen bolygók csíkjait
s habár a másik vágya kerget
maradj egy percre néma-veszteg így

s csak akkor vond magadhoz újra
a lótusz gyilkos, édes hajlatát
ha pálmák dőltek rá az útra
és téged ért a legsúlyosabb ág


Vándorló egyetlen

Balla D. Károly

Vándorló egyetlen

40 éve jelent meg a Kormányeltörésben

botom ha lenne csak vándorló egyetlen
mehetnék világgá plakáttal hátamon
mehetnék civilként mehetnék fegyverben
lebuknék előre amikor hátravon

temérdek súlya a nyakamban batyunak
ahol a kenyerek olvadó szalonnák
hatalmas éhséget titokban vajúdnak
vissza is jöhetnék menjek el azt mondják

nekem a barátok ellenség rám legyint
botom ha lenne csak vándorló egyetlen
elmennék megjönnék újra és már megint
senkiért maradni nem tudnék mellettem

elviszik bot nélkül mégis a testemet
eladják magányom kollektív csapatért
magán ki belehal köz aki eltemet
hazává így lesz a tévesztett csatatér

sakkozni leülök hadd legyek nyeretlen
édes a veszteség  ha közös ha privát
botom ha lenne csak vándorló egyetlen
gondolnék magamnak mennybéli fapinát


 „Az idei év negyedik Opusa a Kormányeltörésben elnevezésű rovattal indít, mely a negyven évvel ezelőtt íródott Domonkos István azonos című verséről kapta a nevét. A blokk egyetlen kikötése, hogy egy fontos Domonkos-idézet újraírására épüljön: „nem gondolni kollektív, /nem gondolni privát”. A citátum sorai természetesen szabadon variálhatóak voltak, így a fejezet H. Nagy Péter bevezetőszövege után Ladik Katalin esszéjét, Balla D. Károly, Barak László, Kemenes Génfi László, Németh Zoltán, Papp Tibor, Szászi Zoltán és Telmah Cima verseit tartalmazza.” (forrás: Opus, 2011/4)


Megjátszott értelem

Balla D. Károly

Megjátszott értelem

Arányait ha mindig meghagyod,
fel nem borul a játszott értelem,
de nyomban gyönge térdeire rogy,
ha többre tör és vágya féktelen,

ha távlatai túlontúl nagyok,
és visszahajlik már a széleken.
Nem épül így a fokra minden fok
és nem hasíthat metsző éle sem,

a völgy fölött a csúcsa nem ragyog:
a mélybe tér meg olcsón, csendesen,
és elfelejti, volt-e ősi ok
gőgösnek lenni torz magaslesen.

Arányait ha rendre meghagyod,
jámbor lehet, akár a végtelen;
ám ön-türelmed folyton s egyre fogy
– és ostobává tesz a félelem.