Az írás keletkezési ideje: 1990. december. Publikálva az akkor hetente megjelenő Beszélő c. lapban 1990. december 22-én (2. évfolyam, 51-52 szám). // Többször, több helyütt írtam a kárpátaljai magyarok sajátos időszámításáról – az alábbi cikk az első ezek sorában. A ma már érdektelennek látszó bevezetőt és a túlmagyarázó-túlrészletező (de akkor aktuális) záró bekezdéseket ebben a közlésben elhagytam.
Balla D. Károly
Amikor Kárpátalján a Big Ben szerint harangoztak
Midőn Isten az időt teremtette,
jócskán teremtett belőle
Ír közmondás
(…)
Nemrégiben olvastam egy regényt; szűkebb pátriamból, Kárpátaljáról elszármazott szerző írta, hiteles, megrázó képed adva mindannak, amit gyermekként tapasztalt az ötvenes-hatvanas években e nehéz sorssal áldott-átkozott vidéken. Gáti Kovács István könyvének igen találó a címe: Időzavar. Találó, mert a Kárpátaljára látogató magyarországi vendégek hosszú éveken át változatlan naivitással csodálkozik rá arra, hogy itt két idő van használatban. A hivatalos, az úgynevezett moszkvai idő, és a közép-európai, amelyet a magyar lakosság „helyi időnek” vagy „magyar időnek” nevezett, de leginkább ezzel az egyszerű megkülönböztetéssel vette szájára : „miszerintünk”. Érdemes megjegyezni, hogy a vidék szláv őslakossága, a ruszinok (tehát nem a betelepült ukránok és oroszok) ugyanígy használták a közép-európai időt is, s ők is, ha kellett, hozzátették: po násomu (=miszerintünk).
A két idő között két óra a különbség, amikor tehát Budapesten dél van, akkor a moszkvai órák délután kettőt mutatnak. Aki tanult földrajzot, tudja, hogy a földrajzi időzónák nem esnek egybe az adminisztratív időzónákkal, s azt is, hogy Budapest és Moszkva között földrajzilag (csillagászatilag) alig több, mint egy óra a különbség. A moszkvai idő azért több kettővel (és nem eggyel) a közép-eurpainál, mert annak idején a fiatal szovjet állam az időt is forradalmasította és az időről szóló dekrétum kimondta, hogy az ország egész területén az addig érvényes zónaidőkhöz hozzáadandó egy óra, s egyedül ez számít hivatalosnak. Ez az úgynevezett rendeleti idő. Ukrajna egészét a moszkvai időzónába kanyarították, s miután Kárpátalja is része lett 1945-ben Ukrajnának, a hivatalos idő is a moszkvai lett. (A rendeleti idő fogalma Európában sem ismeretlen, hiszen a nyári időszámítás sem más, mint az érvényes, a csillagászati időhöz igazodó zónaidőnek egy órával történő növelése. A nyári időszámításra egyébként még visszatérek.)
Kárpátalja azonban soha nem állt át teljesen moszkvai időre. A magyar lakosság talán mintha még tétova dacát, ellenállását is demonstrálni próbálta volna azzal, hogy továbbra is a „magyar időt” használta. Legtöbben az órájukat is így járatták, s volt, akit meg is dorgált emiatt hivatali főnöke. Iskolában, egyetemen pedig egyenesen megkövetelték az ifjúságtól, hogy Moszkva szerint járassa óráját. De még aki át is állította a mutatókat, az is pontosan elkülönítette egymástól a két időt. Ha magyarul szóltak hozzá, a magyar időt mondta, ha oroszul, akkor a moszkvait, függetlenül attól, hogy az ő órája mit mutatott.
Hogy az ember mennyire el tudja választani a mutatók járásától a valódi időt, illusztrálja egy barátom s a magam példája. Hogy elkerülje az osztályfőnökével folytatott idővitákat, barátom kitalált egy új időszámítást s olyan lehetetlen állásba hozta órájának mutatóit, amelyből csak ő tudta megállapítani, mennyi is az idő. Ettől kezdve nem vonhatták felelősségre amiatt, hogy megátalkodott nacionalistaként Budapest szerint járatja óráját. A „saját” időszámítás nekem is megtetszett, megtanultam, és alig egy-két hét múlva puszta rápillantásra én is meg tudtam mondani, mennyi az idő, akár Moszkva szerint, akár „miszerintünk”. Vagy tizenöt évig járt így az órám! Csak akkor tettem le róla, amikor az első elektromos, digitális órámat felvettem. Ha ez elromlik vagy kimerül benne az elem, és a régi Pobedámat veszem újra elő, bizony továbbra is valami lehetetlen időt állítok be rajta, hogy eligazodjam a világban. Mert az idő és az óra állása közti összefüggés pusztán megállapodás dolga.
E két idővel, a moszkvaival és a közép-európaival mindenki jól elboldogult. Menetrendet, színházi hirdetményt, nyitvatartási időt, mozikezdést, feliratot az orvosi rendelőben soha senki nem értett félre. Tudta, hogy az Moszkva szerint van, s magában lefordította magyarra.
Ilyen lefordításra is hozhatok olyan példát, amelyet bárki ismer. Hiszen ha egy menetrendben valaki Magyarországon 20 órát olvas, azonnal lefordítja magának: este nyolc. Nos, mi sem tettünk mást, mint duplán fordítottunk. A hivatalos feliratot (pl. 20 óra) így: moszkvai nyolc, azaz hat. Vagy ugyanez visszafelé: ha orosz barátom telefonál és megkérdezi, mikor sugározza a ma esti krimit a magyar tévé, akkor megnézem a műsort, és lefordítom: 21.30, azaz fél tíz, azaz moszkvai polovina dvanadcátovo.
Akkor voltunk csak gondban, ha vendégünk érkezett Magyarországról, aki jól értesült turistához illően a határon előreállította kettővel az óráját, s ha megbeszéltünk vele reggel nyolcra egy találkozót, már hajnali hatkor ott rostokolt a megbeszélt helyen. Ha meg végre megértettük vele, hogy mi magyar időt mondunk, akkor a szállodai idegenvezető szavait értette félre, s két órával lekéste az ebédet vagy az indulást. Mert hivatalos személy hivatalos funkciójában hiába beszélt magyarul, mégis a hivatalos időt használta, előírás szerint.
Meg is jártuk, hogy megmosolyogtuk az így pórul járt vendéget, hiszen később velünk is jól elbánt ez a fránya idő.
Legelőbb akkor, mikor Magyarországon először lépett érvénybe a nyári időszámítás. A Szovjetunió abban az évben ugyanis nem tért át, s egy nyáron át Budapest és Moszkva közt csak egyetlen óra lett a különbség, s ez sehogyan nem fért a fejünkbe. Teljes kétségbeeséssel tapasztaltuk, hogy amikor a Kossuth rádió a déli harangszót sugározza, akkor hivatalosan még csak csász dnyá van (és nem dvá csáza), s végképp nem értettük, hogy a fél nyolckor kezdődő magyar tévéhíradó hogy az isten csudájába előzheti meg a hét órakor kezdődő moszkvai Vremját.
Aztán ősszel helyreállt a rend, s a következő tavasszal már a Szovjetunió is átállt a nyári időszámításra, a két óra különbség sértetlen maradt. Hogy egy kicsit a dolog biológiailag strapás volt, azt alig vettük észre, kevesen számoltak utána, hogy a mi hivatalos időnk ekkor már három órával (!) előzte meg a csillagászatit: egy órát ugrottunk azzal, hogy a moszkvai időzónához kanyarítottak minket s nem a közép-európaihoz, egy másik órát azzal, hogy ránk is érvényes volt a szovjet rendeleti idő, s egy harmadikat a nyári időszámítás plusz egy órájával. A hivatalos (moszkvai) idő szerinti dél tehát ekkor Kárpátalján voltaképpen reggel kilencre esett.
A második, most már totális zűrzavar akkor vette kezdetét, amikor a függetlenségét egyre hangosabban deklaráló Ukrajna legfelső vezetősége úgy döntött, hogy nem kíván továbbra is a kremli toronyórák járásához igazodni, s bevezette a ukrán (kijevi) időt. A dolog végül is földrajzilag teljesen indokolt, így hát 1990. június elsejével Ukrajna területén a kijevi idő vált hivatalossá: Moszkva mínusz egy.
És ezzel elszabadult a pokol.
Mert például az Aeroflot ezt persze nem vette tudomásul, és a repülőgépek indítása továbbra is moszkvai idő szerint történt. Nem így a vasút, amely ekkortól kezdve csak az Ukrajna határain túlra közlekedő járatokat indította Moszkva szerint, a köztársaság belsejében közlekedő vonatok menetrendjét átírták kijevi időre, s ugyanez történt a buszok esetén is. Megváltozott a munkakezdés ideje, az üzletek nyitva tartása, az ügyfélfogadás – egyáltalán minden egy órával előbbre került.
Namármost. A kárpátaljai magyar ember, akinek egész életritmusa a hivatalos és a „magyar” idő közötti kétórás különbségre épült, most újra meg volt zavarodva. Ha a budapesti rádió szerint igazodott, mindenhová korábban érkezett egy órával, ha a kijevi időt vette alapul, este lekéste a filmet a tévében. A harangozó a faluban 13.50-kor érkező busszal járt, és mire tíz perccel később húzni kezdte a delet, a Kossuth rádióban is kongattak. Most is ezzel a járattal jött, harangozott, s nem nagyon bántotta, hogy Pesten egy órával korábban már elhúzták a delet. Neki és a falunak továbbra is tíz perccel az után volt dél, hogy a 13.50-es busz megérkezett. Hogy ez a 13.50 most már nem Moszkva, hanem Kijev szerint értendő, arról ők igazán nem tehettek.
Kárpátalján ekkor már négy idővel kellett számolni. Ha az ember repülőgépre váltott jegyet vagy távolsági telefonbeszélgetést rendelt, akkor moszkvai időt kellett mondani (Budapest +2), ha Ukrajnán belül közlekedő vonat vagy busz érdekelte, ha munkába indult vagy az orvosi rendelő feliratát böngészte, akkor a hivatalos kijevi időben számolt (Budapest +1). De továbbra is a magyarországi tévét nézte, rádiót hallgatta, tisztában kellett hát lenni a közép-európai idővel (Budapest), ám fejében, sejtjeiben továbbra is élt a „miszerintünk” való idő, amely kettővel kevesebb a hivatalosnál (Kijev -2, azaz Budapest -1, azaz = London). Szegény jó harangozó, amikor „miszerintünk” húzta a delet, aligha gondolta, hogy a Big Benhez igazodik.
(…)
Az eredeti közlésben még hosszan taglalok bizonyos ideiglenes változtatásokat. Egy rövid időre ugyanis Kárpátalján a helyi hatóságok döntése alapján a közép-európai idő lett érvényes. Ám ezt Kijev nem sokáig tűrte, hamarost felülbírálta a megyei törvényhozás döntését. Azóta (1990) a kijevi idő számít hivatalosnak, a lakosság pedig csakhamar hozzászokott ahhoz, hogy ez már nem kettővel, hanem csak eggyel több a Magyarországon használatosnál. A magyar közösségek és családok továbbra is az utóbbit használják maguk között, a biztonság kedvéért azért néha hozzáfűzik a megadott időponthoz, hogy közép-európai, illetve „magyar idő” szerint értették. Avagy nemes egyszerűséggel, szavunk régi járásával élve ennyit mondanak: „miszerintünk.”
Lásd még: Volt egyszer egy birodalom
Ha akkor rászánja magát apám, hogy a szovjet kommunista párt tagjaként, eléggé el nem ítélhető módon, nyugati útlevelet igényeljen, az idős művész még akár láthatott volna is engem. Ám az akkori helyzetben már az Olaszországból érkezett levél is épp elég gyanút keltett, apámat behívatták a pártbizottságra és hosszan faggatóztak. A magyarázkodás is kínos volt, ugyan hogyan jöhetett volna ezután szóba bármiféle utazás – ráadásul egy kisgyerekkel.
Abban az átmeneti időszakban élünk, amikor még egymás mellett léteznek és működnek az internet előtti és utáni eszközök, médiumok, s amikor mi még mindkettőhöz igazodunk. Még vannak hagyományos, papírra nyomtatott újságok , de egyre többen már az internetről szedik le a friss híreket. Még könyvet veszünk ajándékba és oly sokan még meghatódva áradoznak a papír tapintásáról és a nyomdafesték szagáról, de egészen bizonyos, hogy rövidesen teljesen áttérünk az egyre kényelmesebb és alkalmasabb digitális eszközökre: az e-könyvek és az e-book-olvasók robbanásszerű elterjedésével olvasási szokásaink is szükségszerűen megváltoznak. (A könyv tapintására és „illatára” való hivatkozások egyébként mindig megmosolyogtatnak. Kicsit olyan ez, mintha a szalmazsákot és a petróleumlámpát sírnánk vissza: micsoda érintés, micsoda illatok… holott nyilvánvaló, a könyv tapintása és jellegzetes szaga nem önmagában kellemes, hanem csupáncsak azért, mert szép emlékek, kellemes élmények kapcsolódnak hozzá. Ha a könyvben nem lenne szöveg, ellenben rendszeresen sivító hangot adna, amikor közeledünk hozzá, akkor nem vágynánk sem a papír érintésére, sem a nyomdafesték kipárolgására. De mert élvezetes olvasmányok kapcsolódnak az adott faktorokhoz, ezért magukat a tényezőket képzeljük kellemesnek.)
