Balla D. Károly
Baba Jaga kunyhója
Reggeli rendőrségi hír, valahogy így felvezetve: „Különös helyen akarta a csendet hallgatni egy ukrán állampolgár.” A tudósításból aztán kiderül, hogy az illető felmászott a Szabadság-híd pesti hídfőjénél a turul alá. Mint ilyen esetekben általában – öngyilkossági szándékot feltételezve –, kiszállt a tűzoltóság, a rendőrség, a mentők; egy órán át állt a hídon a forgalom, mire leszedték „az akkor már egykedvűen gubbasztó turistát”. Csak a hír végén derül ki, „a harminckilenc éves ukrajnai magyar elmondta, hogy csak a csendet akarta hallgatni a híd tetején”. S a záradék: a férfit a Dél-Pesti Kórház pszichiátriai osztályára szállították.
Este a tévé hírműsorában – mint kis színes, levezető érdekességet a sok komoly téma után – megismétlik a hírt, ezúttal már képeket is kapunk a turul alatt „csendet hallgató” „ukrán turistáról”. A kamera előbb a Dunát mutatja, majd a hidat, aztán a turul alatt ottfelejtett inget. Amikor közelire vált a kép és a tűzoltók-rendőrök kísérte félmeztelen férfi alakja feltűnik, nekem egy pillanatra eláll a lélegzetem.
Ha láttál már orosz mesefilmet, akkor el tudod képzelni, milyen volt az a házikó, a benne lakó öregasszony, és milyen a kemence, amelynek a tetejére csuromvizesen felkapaszkodtam. Miközben az anyóka kárált, hogy vegyem le a ruhámat, mert tüdőgyulladást kapok, aközben én már azon sajnálkoztam, az utcabéli fiúk soha el nem hiszik nekem ezt a kalandot. Szó se róla, magam is nagyon elcsodálkoztam, amikor kis híján beleütköztem abba a kunyhóba a csaknem teljes sötétségben. Ismertem az erdőt, mint a tenyeremet, pontosan tudtam, merre kellene az erdészház és merre a túrázók melegedője felé fordulnom, mint ahogy azt is: itt, ezen a hegyoldalon nincs semmiféle ház. Épp elégszer gombáztam, szedreztem a környéken ahhoz, hogy ebben biztos legyek.
„És Jenő nem adta vissza a Shelly-kötetet …” Ahányszor ezt a Márai-sort hallom (és ez egyre gyakrabban megesik, lassan nincs szavalóverseny a Halotti beszéd nélkül), nekem mindig az jut eszembe, hogy Rudi pedig a Muszorgszkij-lemezt vitte el. Igaz, ígérte, hogy majd küld helyette egy Cseh Tamást.
Nem adok szívesen kölcsön sem könyvet, sem lemezt, sem – amióta ez is divatba jött – videókazettát vagy CD-t. Felírni és számon tartani: ki, mikor, mit – ehhez nem vagyok eléggé akkurátus, meg nem is szeretném ilyen ostobaságokra pazarolni az időmet. A kölcsönkéregetők azonban nálam is kevésbé pedánsak, s rendre elfelejtik (?) visszahozni az elvitt portékát. Néha bosszankodom, ha valamit hiába keresek a hűlt helyén, aztán csak legyintek: hátha nagyobb szükség van rá ott, ahová került.
De azért a Muszorgszkij-lemezért azóta is fáj a szívem. Veszteségemet csak az enyhíti, hogy az Egy kiállítás képei nem az eredeti zongorás változatban, hanem a Berlioz-féle zenekari átiratban volt rajta. Ez az adaptáció ugyan monumentális romantikus alkotássá emeli a művet, valamit mégis elsikkaszt belőle: a nyers erőt, a primer élmény keltette „meghökkenést”. Azt a félelemmel, idegenkedéssel, zavarral telített borzongást, amely minden alkalommal újra és újra rám tör, ha A gnóm vagy a Baba Jaga kunyhója felhangzik.
A városka, ahová apámat néhány évre mérnökként kihelyezték és ahol az iskoláimat kezdtem, már rendesen bent van a hegyek között. Mi, gyerekek, természetesnek vettük, hogy a kertek végében kezdődik a „vadon”, s olyan magától értetődően vettük birtokunkba az erdőt, mint az „igazi” városlakó kölykök a játszótereket, grundokat. Ismertünk minden fát, bokrot; tavasztól késő őszig alig is voltunk otthon: éltünk mint félvad Mauglik.
A többiek inkább csoportokba verődtek, én egyedül szerettem csavarogni. Talán mert jobban vágytam a magányra, talán mert zavart, hogy a többiek nyelvét még iskolás koromra sem tanultam meg rendesen. Magam indultam neki a hegyeknek akkor is, talán tizenegy évesen, amikor elkapott az a hatalmas zivatar.
Akit még nem ért erdőben igazi nyári vihar, el sem tudja képzelni, hogy ilyenkor a lombok alatt a sötétség éjszakai sűrűségűvé válhat. A hirtelen jött borulás kicsit ugyan megijesztett, de nem vesztettem el a fejemet. Felmértem a helyzetemet, és bár tudtam, az egyik ruszin faluhoz, ahol menedékre találhatnék, egészen közel járok, mégis inkább visszafordultam, hogy mielőbb hazaérjek. Toronyiránt akartam haladni, lerövidítve azokat a menedékesebb utakat, amelyeken idáig jöttem, holott tudtam, így majd sok meredélyen kell leereszkednem és felkapaszkodnom. Hogy esetleg el is tévedhetek, az meg sem fordult a fejemben.
Kétféle zenésszel találkoztam életemben. Egyik, aki élvezete tárgyának érzi a muzsikát, másik, aki munkának, hivatásnak, kötelességnek, szakmának tekinti.
Ágnes az előbbi, Andrea az utóbbi kategóriába tartozott. Szerencsére engem Ágnessel hozott össze előbb a sorsom. Később Andrea már nem sokat ronthatott rajtam. Bátyámon sem, aki nőül vette, s aki sokáig nem értette, hogyan is lehetséges az, velem, öccsével élvezni tud bármiféle muzsikát, zeneileg roppant művelt zongoratanárnő-feleségével viszont nem. Szóljon akár rádió, akár lemezjátszó, akár a szomszéd koboz-művész csapjon esténként a húrok közé: Andrea vagy meg sem hallja, vagy olyan görcsösen kezd figyelni rá, hogy fagypont alá süllyed körülötte a levegő. „Nem tartotta ki a nyolcadot”, „pontatlan a billentése”, „az egyik húr leeresztett egy negyeddel” – ilyesmiket mond akkor, amikor pedig szó sincs nyolcadokról, billentésről, húrokról: zene szól, igazi muzsika, és csak az számít, beleremeg-e a lélek.
Szakmai ártalom, von vállat, és abszolút hallására hivatkozik. Inkább kérkedve, mint röstellve, még azt is bevallja, hogy ilyenkor előtte bizony még a kottafejek is megjelennek.
Dühöt éreznék, ha nem lenne nagyobb a szánalmam.
Nem hiszem, hogy Ágnesnek, kamaszkori szerelmemnek rosszabb lett volna a hallása. Biztosan tudott ő is azokra a fránya nyolcadokra figyelni. Tanulás, gyakorlás közben. De hallgatóként levetkezte a zeneelméletet. Hagyta, hogy beléhatoljon, magával ragadja a muzsika. Még az sem zavarta, ha esetleg nem tudta, mi is az, amit hallgatunk. (Míg Andreának első dolga bemondani a zeneszerzőt, a címet, a hangnemet, opuszt, a tétel számát, legtöbbször még az előadót, karmestert is megtippeli. Mintha egy anatómus szeretkezés közben sorolná az éppen megfeszülő izmok latin nevét.)
Alig indultam el, kitört az igazi, tomboló vihar: dörgött-villámlott, megeredt, majd ömleni kezdett az eső. A szurdokok pillanatok alatt megteltek sötét vizekkel, minden csúszóssá, ragadóssá vált. Talán mégis jobb lett volna a falu felé vennem az utamat, gondoltam, de most már tartottam magam eredeti tervemhez. Szaladni, rohanni akartam, csakhogy ez lehetetlennek tűnt: olyan sűrű volt a levegő, hogy lefékezte a hirtelen mozdulatokat.
Jó pár meredélyen túljutva halálosan elfáradtam és ha nem fáztam volna annyira, hogy hangosan vacogott a fogam, talán leültem volna pihenni.
Végre kicsit menedékesebb terepre érkeztem. A csaknem teljes sötétségben is megismertem ezt a hegyoldalt ritkásabb fáiról, szedreséről, a kis tisztásról, és tudtam, egy órán belül otthon lehetek. Felgyorsítottam hát lépteimet, de alig iramodtam neki, valami nagy tömb, amelynek kis híján nekimentem, utamat állta. Hátra kellett lépnem, hogy azonosíthassam.
Egy házikó állt előttem.
Körbejártam; belestem az ablakán. Odabent petróleum lámpa égett és egy kendős öregasszony tett-vett a ház egyetlen helyiségében.
Rajtam újra erőt vett a halálos fáradtság, remegtem a kimerültségtől. Összeszedtem minden bátorságomat és bekopogtam.
A bábika nem csodálkozott különösebben, nem is kérdezősködött. Motyogott ugyan valamit az orra alatt, de azt nem értettem. Bosszúsan legyintett, aztán felmutatott a kemence tetejére. Ésszerű ajánlatnak látszott, felkapaszkodtam hát. Ekkor a ruhámról kezdett kárálni valamit, alighanem azt, vegyem le, mert meghűlök. Az ingemet le is húztam, de mást nem. Az öregasszony kiterítette a többi száradó holmi mellé: főleg párnahuzatok párálltak a két gerendáról alálógó kötélen.
A kemence kellemes meleget árasztott, s a rongyokból rakott vackon kényelmesen elterpeszkedhettem.
Ekkor gondoltam arra, ezt az utcabéli fiúk soha el nem hiszik majd nekem. Én is fantáziálásnak tartanám, ha más mesélné, állapítottam meg, s azonnal elaludtam.
Mint ahogy a komolyzene egészét, Muszorgszkijt is Ágnes mellett szerettem meg. Pontosan emlékszem a beavatási szertartásra. Kibontakozott egy óvatos ölelésemből, és hogy kiengeszteljen, amiért újra elhárítja közeledésemet, leült a zongorához. Én háta mögött állva karomat sietősen újra nyaka köré kulcsoltam és arcomat hajába túrtam, ám engednem kellett a szorításon, mert Ágnes játszani kezdett. Előbb Chopin Forradalmi etűd-jéval vett le a lábamról, aztán, amikor mellé kuporodtam a földre, mintha csak ujjgyakorlat lenne, kezdett bele az Egy kiállítás képei-be.
És akkor úgy éreztem magam, mintha egy csodálatos ismeretlen városba csöppentem volna…
Amúgy becsületes Rolling Stones-rajongó lettem volna és az épp akkoriban induló nagy rock-zenekarok felvételeit hajkurásztam, ahogy valamire való tizenévesnek illett a hetvenes évek elején, ám ez az Ágnes-szerelem eltérített. Ha tetszett, ha nem, felül kellett bírálnom a magam és kortársaim ítéletét, miszerint a hard rockon kívül minden hallgathatatlan, hülyéknek, sznoboknak, no meg felnőtteknek való.
Ettől kezdve minden nap meghallgattunk Ágnesék lemezei közül egyet. Ültünk a földön és „nem csináltunk semmit”.
Soha ráérősebb és teljesebb műélvezetet.
Az ember alvás közben könnyen elveszíti időérzékét. Hát még egy tízegynéhány éves gyerkőc, ha ráadásul a vihar fényviszonyai is megcsalják.
Azzal a furcsa érzéssel ébredtem – nem tudom jobban megfogalmazni –, hogy „valami nem stimmel”. Nagyon óvatosan, résnyire nyitottam ki a szememet, úgy lestem körbe.
A kunyhóban nagyobb volt a világosság, mint amikor elaludtam, pedig a petróleum lámpa már nem égett. Picit fáztam, holott a nadrágom száraz volt. Valami ismerős zajt hallottam, de sokáig nem tudtam megállapítani, mi az. Aztán rájöttem: az öregasszony tejet fejt. Úgy látszik – gondoltam –, kecskét tart, épp csak nem láttam a jószágot, amikor megérkeztem. Igen, igen: csak a friss, meleg tej sugara tud ilyen édesen surrogni, amint habot vet a lassan megtelő akóban. Már az illatát is éreztem. Összefutott a nyál a számban: egy bögre tejet, most, gyorsan! Felemeltem a fejemet és megláttam az öregasszonyt, amint fejte a… – a párnahuzatokat!
Elállt a lélegzetem.
Amíg aludtam, a kötélre száradni akasztott üres párnacihák kövérre dagadtak. A bábi sorra alájuk tartotta a fejőedényt, és sarkukból, akár egy kecske csecséből, fejte a friss tejet.
Meglátta, hogy felébredtem, letette az akót, keresett egy bádogbögrét, telemerte tejjel és felnyújtotta nekem, a kemencére. Continue reading