Balla D. Károly író, költő, publicista, műfordító, blogger (1957 -), közel harminc önálló könyv (vers, novella, regény, színmű, esszé, napló…) szerzője. Lakhelye:
Ungvár (Kárpátalja, Ukrajna). Önmaghatározása szerint a legaktívabb pusztumusz író. Leggyakoribb szignója, nickneve: BDK. >>
részéletes ÉLETRAJZA |
Elérhetőségei:
Elérhető továbbá BDK személyi titkárán keresztül is: Kárpáty Zoltán
A Wikipédiában ez áll Balla D. Károly internetes tevékenységéről: „Az új évezred elején írói munkásságát kiterjesztette a világhálóra. 2000-től építi UngParty összegző név alatt szerteágazó világhálós rendszerét. Régiója, Kárpátalja egyetlen ismert bloggere. Honlapjait különböző internetes akciók, virtuális események színterévé teszi.”
Csordás László írja kritikájában:
Balla D. Károly irodalomszemléletét, paradoxonoktól sem mentes szépírói, kritikai munkásságát bonyolultsága, besorolhatatlansága teszi érdekessé. Azt is mondhatnám, hogy ő a kortárs kárpátaljai magyar irodalom „fenegyereke” (persze itt elsősorban a „gyereken” van a hangsúly).
Életkorát meghazudtolva Balla D. Károly ugyanis folyamatosan valamilyen csínytevésen töri a fejét, és egy-egy jónak ígérkező ötlet valóra váltásában a gyermeki kíváncsiság, a hevesség, „a játszótársam mondd, akarsz-e lenni?” attitűdje játssza nála a fő szerepet. Ilyen ötlet volt annak idejét egy többé-kevésbé sikerült posztmodern trükkregény elkészítése, egy szinte áttekinthetetlen internetes „kultúrbirodalom” létrehozása, ötvenéves korában virtuális öngyilkossága (amikor is kijelentette, hogy mostantól minden műve posztumusznak számít), az ún. „Pilinszky-projektum” megírása, a „C-dul”-ok és haikuk napi gyakorlattá váló „gyártása”, és még sokáig lehetne folytatni a felsorolást.
Tóth Krisztina diplomadolgozatából:
Balla D. Károly pályáját indulása óta a változtatás iránti igény határozza meg. Alkati jellemzője a folyamatos kételkedés „mindabban, amit az irodalmi konvenció vagy az éppen érvényes divat fetisizál, piedesztálra emel”, az újítás szándéka, a vitakészség. Mindez ugyan kezdetben csak apjától, a szintén író Balla Lászlótól való „görcsös különbözni akarásban” nyilvánult meg, mégsem eredményezett holmi öncélú, önigazoló individualizmus üres pózában való megrekedést.
Ezt éppúgy igazolja őszinte, önkritikus hangvételű, a változást sürgető és arra konkrét javaslatokat is tevő, színvonalas publicisztikáival, mint a kárpátaljai magyar irodalom színesítése, felfrissítése, felzárkóztatása, elismertetése érdekében végzett, értékes irodalomszervezői tevékenységével, illetve a mindezeket megvalósító műveivel.
A helyi literátorok elutasító magatartását azonban – melyben a hatalomféltés, irigység, a személyes sérelmek olykor éppúgy szerepet játszhatnak, mint a mássággal szembeni intolerancia, vagy a retrográd gondolkodásmód – ő is kénytelen megtapasztalni.
Műveinek újszerűségéből adódóan, azok vegyes fogadtatása akár természetesnek is mondható, elgondolkodtató azonban, hogy a negatív kritikák szinte kivétel nélkül a kárpátaljai írótársaktól származnak. A bírálatok, sok esetben a mindenkori újjal szembeni – természetesnek mondható, de mindenképpen bizonyos szűklátókörűségre valló – bizalmatlanság megnyilvánulásai. Balla D. munkáinak ugyanis „nincs »lokális« intertextualitása”, „nem tudjuk mivel »összeolvasni«” azokat. Regényeinek negatív értékelése például egyértelműen lehet annak következménye, hogy gyakorlatilag „nincs jelenidejű kárpátaljai regénytermés”. Nem csupán a Balla D. műveihez hasonló, modern regények hiányoznak tehát, hanem azok is, melyek, mintegy kompenzálva a radikális újításokat, a konzervatívabb ízlésűek kompromisszumkészségét is fokozhatnák.
Az elutasítás alapvető oka, végső soron, a kárpátaljaiság megélésének különbözősége, és ebből adódóan a „kisebbségi író” fogalmának és lehetséges feladatainak alapvetően eltérő meghatározása.
Balla D. ugyanis olyan adottságként tekint saját kárpátaljaiságára, amely „személyisége részévé égett”, amit elfogadott, és ennek megfelelően, szépirodalmi műveiben kerüli a kisebbségi-közösségi gondok tematizálását. Ezzel szemben a többség – Balla D. szerint – „sorscsapásként, történelmi igazságtalanságként, sérelemként, másodrendű komplexusként, érvényesülési, nyelvi, identitásbeli akadályozottságként, anyagi és szociális kiszolgáltatottságként” éli meg sajátos helyzetét, az író feladatának pedig az erre az állapotra való folytonos reflektálást tekinti.
Balla D. ennek ellenére hajlandó lenne elfogadni a „szolgálatos irodalom” és a színvonalas realista ábrázolásmód létjogosultságát, ha emellett biztosítva lenne az út azok számára is, akik másban (modern témákban, új formákban) keresnék a kárpátaljai irodalom fejlődésének lehetőségeit. Írótársain tehát mindenekelőtt a kárpátaljai irodalom tagolatlanságát, az intoleráns hozzáállást kéri számon.
Nyers őszinteséggel képviselt liberális álláspontja azonban az évek során egyre többek számára vált elfogadhatatlanná. A Balla D. várakozásai ellenére, érdemi szakmai vitákat nem eredményező, őt érő támadások, vádaskodások után, az író joggal érezheti úgy, hogy egyre kevésbé felel meg a közösségnek, amelyben él, illetve, hogy neki is egyre kevésbé felel meg ez a közösség.
Az együttműködéssel kapcsolatos korábbi reményei tehát, mára úgy tűnik végérvényesen illúziónak bizonyultak. Ahogy ő fogalmaz, „nem képezhetnek egységet a vasútállomáson ácsorgók azokkal, akik felültek a gyorsvonatra”. Az elkeserítő tapasztalat eredménye: a korábban aktív irodalomszervező, lelkiismeretes recenzens, kiadó-, és lapalapító, számos folyóiratban publikáló Balla D. Károly, különböző kulturális és társadalmi szervezetek, irodalmi konferenciák állandó résztvevője, a kilencvenes évek közepétől fokozatosan visszavonult az irodalmi életből, mára pedig szinte teljesen beszüntette ilyen jellegű munkáját, és csupán az alkotásra korlátozza tevékenységét.
Filozófiája szerint azonban „aki kilép, az előtt új távlatok nyílnak”, vagyis a tudatos elszigetelődés távolról sem jelenti egyúttal a remetemagány felvállalását. „Azt hiszem, az elefántcsonttorony nem nekem való; ám egy olyan padlásszoba, ahonnan kedvem szerinti gyakorisággal kimozdulhatok és ahol barátaimat egy beszélgetésre vendégül láthatom, az kellemes lak- és munkahelyem lehet” – írja. A „manzárd-őr” lét megvalósíthatóságának zálogává pedig a világháló vált számára, melyre 2002-től, mintegy „az irodalom a szabadság dimenziója, nem pedig a bezárkózásé” – gondolat jegyében, fő működési területeként tekint. A közvetlen környezetével való kapcsolat megszakítása után, ennek segítségével nyitott ablakot egy olyan világra, amelyben – úgy érzi – „talán kevesebb a féltékenység, több az együttműködő szándék, az összefogás – irodalmárok és nem irodalmárok részéről egyaránt.”