Balla D. Károly
Őszi tor
E tompa őszben minden felragyoghat
és lábra kaphat bármi indulat,
a gyönge szél a jussodból kiforgat,
eső rak rád kis álnok kínokat.
E szürke ősznek minden zuga színes,
hiába száll az arcokra korom,
s habár a kincs a sorban állóké lesz,
neked is jut majd konc e bősz toron.
E csöndes ősznek minden sarka hangos,
a serlegekből felbugyog a gyász –
és zúgnak mind a félrevert harangok,
kezdődik már a víg halotti tánc.
Hiába mondanád, hogy mindez morbid.
Nem hallja meg, ki telt torokból ordít.
a Kő és árnyék versei
Balla D. Károly
Áraszály
hörög karámok közt a barmok száza
vetetlen ágyban pásztoruk henyél
tükör reped az átkozott szobában
és mennyre nyílik rá a házfedél
ilyenkor nincsen érv és nincsen hála
tüzel a nap az istenek egén
akár az érdem, illan el a pára
harang szól torzan, mint egy rézedény
e fülledt nyári emlék őszbe tévedt
mikor már pusztít mindenütt az ár
a barmokon beteljesül a végzet
folyó a pásztoruk levitte már
gyökérig váj a víz, időt sodor
és kedve, mint a sors, olyan komor
A kötet eddig közreadott versei: Kő és árnyék
Balla D. Károly
Istenszeder
Mikor a fény a színre rávetül
egy költő fenn a versét buzgón mondja
s akár a részeg bódulat bolondja
elhinni kész, hogy ő van legfelül
pedig a porba isten szenderül
itt lenn, szívében hitre szívott spongya
s amíg forog a gyűrt idő korongja
tövisbokorra vérek szedre ül
leszedni onnan költő sem merész
hát egyre késik így a nagy szüret
de jön Noé, a kényszertengerész
kíséri útját révült szürkület
szedi az istenszedret, várja mentett had
s a színen fenn a költő versébe harap
Balla D. Károly
Visszatérő álom
Indulnék újra, meztelen akár,
és bőröm vetkezném a néma fákra,
nem bánnám, hogyha kígyó mar halálra:
nem rémít már a mérgezett magány.
Hazát találnék, lenne bár kopár,
és büszkén rúgnék fel erényt, akárha
hintót borít a húzni fáradt pára,
ha futni hívja röppenő madár.
És lennék elhagyott, kopott szavak
karámja lenne felnevelő fészkem,
elégedett lehetnék már egészen,
– de törne újra rám a sors, a vak,
indulnék vissza: hív a végzetem,
s látnák a fák, hogy csontom vetkezem.
Balla D. Károly
Álló vonaton
Hogy itt születtél, véletlen lehet
– vagy könnyű kézzel mérte rád a sorsot
egy erre rendelt őserő, koporsód
is látva már a hűs vizek felett?
Előtted futnak, ütköznek a gyorsok,
nyomukban ott a bárgyú képzelet
– és mint aki a révbe érkezett,
tovább nem pörget tiltó ujjon orsót,
fonál-halált a tűnt idő veled.
Túladsz a mán, a múltat elvered,
jövődre nem kapsz jó kamattal kölcsönt.
Felejtett álmok jönnek bősz sereggel
s kényszeredetten bár, a gyönge reggel
letesz már arról: napvilágra költsön.
Balla D. Károly
Helyben-lét
A távlatok most mind előtted járnak,
amerre lépnél, egyre több az út.
Göcsörtök éle vérig marja lábad,
hiába kötsz a sebre gyógylaput:
az út szeszélye szétmarja sarud.
A felvert por kisírt szemedre szárad,
s amíg ravaszdin megkísért a múlt,
már elveszíted tékozló hazádat.
A helyben-lét is jó az elmenésre:
ha nem mozdulsz is, végleg elhagyod
a tűnt időbe elvetett magot.
Hogy ez lenne az Úrnak rendelése?
A Könyvbe írtat régen nem hiszed.
Csak állsz – és talpad alatt ég a seb.
Balla D. Károly
Jégárban
Csak el ne menj a megváltás előtt,
mikor a jégen felrian a lomha
halál unottan álmatag hatalma.
Nyakadban átok, hű álcakendő,
neked bérli az erre járt idő,
hogy arcod üres helyét eltakarjad.
Már lassú árban víz alatt a falvak,
és kedvenc fád a sodrásban kidőlt,
de te csak nézd az élveteg dagályt,
az égre kémlelj tört jegek mögül,
s mikor a színre kékes fény vetül,
ne firtasd azt, hogy mért nevetnek mások.
Fogadd el azt, mi holtodig aláz,
– és fel is old, ha lesz maradásod.
Balla D. Károly
A maradó
elmenne már, de még kicsit szorong
kezét felejti érdes támlafán
amíg marad, megilleti a jog
hát jobb lesz várni egy kicsit talán
maradna még, de kedve nem a régi
hiába fordul, helyet nem talál
talán ott jobb lesz, titkon azt reméli,
majd ott, ahol a villamos megáll
nem érti, mért is vágyik villamosra
eléldegélhet vígan itt gyalog
és várja csak, a postás pénzét hozza
amíg majd érte jönnek angyalok
marad ma még, de menni kell már holnap
a dombon túlról pernyét hord a szél
a téren mindenfélék szónokolnak
s az ő zsebében nincsen menlevél
kezét teszi az érdes támlafára
elmenne már, de tartja még a jog
meglebben kint a nyárfa könnyű ága
lábánál benn egy vénhedt eb morog
Balla D. Károly
Az ijesztő
Az érchegyen a mardosó hiányok
most termik meg a rettenet borát
a tőke közt egy tépett vándor áll ott
világgá űzött kegyvesztett barát
aki az írott üdvöt megtagadta
mikor szemébe mart a szent homok
inog a szőlőhegy nagyon alatta
s nem várják vissza már a templomok
elűzni varjat lenne legfőbb dolga
de társa lett a károgó sereg
és nem bánná ha űzetne pokolra
hitének bár csak perce lenne meg
a pillanat, az égbe reppenő
hol nincsen félsz és mardosó hiány
de mért is álljon ellen éppen ő
a félelemnek mint egy indián
fején a varjútollak fényes éke
most táncot jár a szőlőhegy felett
és azzal lesz a napnak szörnyű vége
hogy vért terem a hűvös rettenet
Balla D. Károly
Fenn a bátrak, lenn a gyávák
A kéjek hosszú éjén felhevülve
nagyhangú bátrak hőst lihegnek itt.
A gyávák melle nem emelkedik,
a síkba fekszenek, a nedves fűre,
s akár egy költő oszló életműve,
megfúlnak csendben másnap hajnalig,
figyelve férgek apró hangjait,
ahogy a föld alatt alájuk gyűlnek.
Bátraknak semmi helye nincsen itt,
nagy hősi keblük légszomj nem sebezte!
Dagadjanak csak fenn a büszke mellek,
de mégis boldogok, kik lent hevernek,
mert reggel oszló költők verseit
csámcsogja szét a férgek éhesebbje.
Katt a borítóra
