Balla D. Károly
A troll mutatóálcája
– Maga mutogató? – kérdezte a macska a karmestertől,
amikor az rámutatott a dolog cincogó lényegérre.
– Dehogy, kérem! Csak mutatóba vagyok itt kutató,
és a fáradságtól már alig kinemállok a lábamon.
Most jövök a lelátóról. Onnantroll kezdve mindent lelátok!
– Talán lenéz engem? – hördültek fel egyemberként
a stadionban a nagyérdemű közönséges
és miközben az önkéntes hangadók válláról pergett a pergamen,
az egész lelátó begyepesedett és ezer szektorok egyszerre skandálta
hogy árvalányhajként lengjen minden honleányakán
a fennkölt és magzatos pántlika-romántika.
– Dehogy nézem! – védekezett a karmester jól ismert karlendítéssel
és pálcájával a pártában maradt mennyre mutálva határozottan
állította, hogy az anyag nem vész el a bortönörök korforgásban.
Nem vész el a macska sem, csak átalapul a tiltott kerítés alatt,
mint dúcos eresszen el a bősz galambősz évszakértőrőlmetszett.
– Ne törjön felettem álcát – fogta könnyhörgőre a dolgok lényegere,
ám az ekkor már nagyon ideges dirigenst mondott és
és mondatroll mongyatra tapogatódzkodva
az óramutató járásával súlyosan ellenkező irányba matatott.
Katt a borítóra
