Balla D. Károly
Merengtél őszön
merengtél őszön, elmúláson épp elégszer
miközben készült már a hegy mögött a fagy
és alkuvásba hányszor vitt a könnyű kényszer
hiába hitted, fennkölt elvek híve vagy
és újra itt az ünnepélyes színű évszak
de eltűnődni fényén nincsen már időd
mert ölni inkább tudnál most, a nyers erőszak
erélye győzne meg a törvények előtt
ám nincs, kit ölj, hiába vársz az áldozatra
kihalt a táj, üres a baljós nagyvilág
egy költőt látsz csupán, a friss sarat dagasztja
– őszön mereng, s a mélybe húzza le az ág
a Kő és árnyék versei
Balla D. Károly
Kihűlőben
mit rejthet még az őszidő karátja
mit zárhat jégbe érkezőn a fagy
és hol feneklik meg a lékelt bárka
ha minden érzés szárazzá apad
ha csak homályt lát már dioptriája
hová vetül az egyre tompább fény
és mindezekről mit mond majd a fáma
ha bűnre vált az egykor fess erény
nem szépít semmit meg a tűnt idő
csak ronthat minden elmúlt ékességen
nagy hősi lépteken a gaz kinő
mi tegnap volt az mára réges-régen
az őszidő már napról napra zordabb
a múlt fakul és egyre hűl a holnap
a Kő és árnyék versei
Balla D. Károly
Sokadik ősz
Szobádban fény, de árnyék nem vetül.
Kontúrtalan a rezge pillanat,
s a füst csomóba gyűlik legfelül
a frissen festett mennyezet alatt.
Egy könyv a régi helyét megleli,
de polcra nem talál a kerge múlt,
csillár körül keringhet reggelig,
röptére pók les mozdulatlanul.
Bent húr szakad, s a bűnre kész morál
magát feszíti túl az ablakon,
hol nincsen hit, s a ráérős halál
ólálkodik, mint tiltott alkalom.
Ily képeket rak össze bűvös őszöd –
de nem hiszed már úgy, mint legelőször.
a Kő és árnyék versei
Balla D. Károly
Felkavart avarban
vakon bolyong a felkavart avarban
fakóra kopva még időt perel
de készen áll hogy mindent hagyjon abba
– az erdőszélen múltja vesztegel
a rőzsét buzgón még gúlába rakja
de nem kelti már vágyát bármi fel
és elmosódik csendesen alakja
– a fényre nyálkás félhomály felel
parázson járni nincsen semmi kedve
bakancsos lába régen jéghideg
a fősodor csak buzgón hadd kerülje
jó lesz neki egy sikkes hendikep
– és ráérősen jambus-sort szaval
amíg elül a felkavart avar
a Kő és árnyék versei
Balla D. Károly
Őszi tor
E tompa őszben minden felragyoghat
és lábra kaphat bármi indulat,
a gyönge szél a jussodból kiforgat,
eső rak rád kis álnok kínokat.
E szürke ősznek minden zuga színes,
hiába száll az arcokra korom,
s habár a kincs a sorban állóké lesz,
neked is jut majd konc e bősz toron.
E csöndes ősznek minden sarka hangos,
a serlegekből felbugyog a gyász –
és zúgnak mind a félrevert harangok,
kezdődik már a víg halotti tánc.
Hiába mondanád, hogy mindez morbid.
Nem hallja meg, ki telt torokból ordít.
a Kő és árnyék versei
Balla D. Károly
Áraszály
hörög karámok közt a barmok száza
vetetlen ágyban pásztoruk henyél
tükör reped az átkozott szobában
és mennyre nyílik rá a házfedél
ilyenkor nincsen érv és nincsen hála
tüzel a nap az istenek egén
akár az érdem, illan el a pára
harang szól torzan, mint egy rézedény
e fülledt nyári emlék őszbe tévedt
mikor már pusztít mindenütt az ár
a barmokon beteljesül a végzet
folyó a pásztoruk levitte már
gyökérig váj a víz, időt sodor
és kedve, mint a sors, olyan komor
A kötet eddig közreadott versei: Kő és árnyék
Balla D. Károly
Istenszeder
Mikor a fény a színre rávetül
egy költő fenn a versét buzgón mondja
s akár a részeg bódulat bolondja
elhinni kész, hogy ő van legfelül
pedig a porba isten szenderül
itt lenn, szívében hitre szívott spongya
s amíg forog a gyűrt idő korongja
tövisbokorra vérek szedre ül
leszedni onnan költő sem merész
hát egyre késik így a nagy szüret
de jön Noé, a kényszertengerész
kíséri útját révült szürkület
szedi az istenszedret, várja mentett had
s a színen fenn a költő versébe harap
Balla D. Károly
Visszatérő álom
Indulnék újra, meztelen akár,
és bőröm vetkezném a néma fákra,
nem bánnám, hogyha kígyó mar halálra:
nem rémít már a mérgezett magány.
Hazát találnék, lenne bár kopár,
és büszkén rúgnék fel erényt, akárha
hintót borít a húzni fáradt pára,
ha futni hívja röppenő madár.
És lennék elhagyott, kopott szavak
karámja lenne felnevelő fészkem,
elégedett lehetnék már egészen,
– de törne újra rám a sors, a vak,
indulnék vissza: hív a végzetem,
s látnák a fák, hogy csontom vetkezem.
Balla D. Károly
Álló vonaton
Hogy itt születtél, véletlen lehet
– vagy könnyű kézzel mérte rád a sorsot
egy erre rendelt őserő, koporsód
is látva már a hűs vizek felett?
Előtted futnak, ütköznek a gyorsok,
nyomukban ott a bárgyú képzelet
– és mint aki a révbe érkezett,
tovább nem pörget tiltó ujjon orsót,
fonál-halált a tűnt idő veled.
Túladsz a mán, a múltat elvered,
jövődre nem kapsz jó kamattal kölcsönt.
Felejtett álmok jönnek bősz sereggel
s kényszeredetten bár, a gyönge reggel
letesz már arról: napvilágra költsön.
Balla D. Károly
A troll mutatóálcája
– Maga mutogató? – kérdezte a macska a karmestertől,
amikor az rámutatott a dolog cincogó lényegérre.
– Dehogy, kérem! Csak mutatóba vagyok itt kutató,
és a fáradságtól már alig kinemállok a lábamon.
Most jövök a lelátóról. Onnantroll kezdve mindent lelátok!
– Talán lenéz engem? – hördültek fel egyemberként
a stadionban a nagyérdemű közönséges
és miközben az önkéntes hangadók válláról pergett a pergamen,
az egész lelátó begyepesedett és ezer szektorok egyszerre skandálta
hogy árvalányhajként lengjen minden honleányakán
a fennkölt és magzatos pántlika-romántika.
– Dehogy nézem! – védekezett a karmester jól ismert karlendítéssel
és pálcájával a pártában maradt mennyre mutálva határozottan
állította, hogy az anyag nem vész el a bortönörök korforgásban.
Nem vész el a macska sem, csak átalapul a tiltott kerítés alatt,
mint dúcos eresszen el a bősz galambősz évszakértőrőlmetszett.
– Ne törjön felettem álcát – fogta könnyhörgőre a dolgok lényegere,
ám az ekkor már nagyon ideges dirigenst mondott és
és mondatroll mongyatra tapogatódzkodva
az óramutató járásával súlyosan ellenkező irányba matatott.
Katt a borítóra
