Kihűlőben

Balla D. Károly

Kihűlőben

mit rejthet még az őszidő karátja
mit zárhat jégbe érkezőn a fagy
és hol feneklik meg a lékelt bárka
ha minden érzés szárazzá apad

ha csak homályt lát már dioptriája
hová vetül az egyre tompább fény
és mindezekről mit mond majd a fáma
ha bűnre vált az egykor fess erény

nem szépít semmit meg a tűnt idő
csak ronthat minden elmúlt ékességen
nagy hősi lépteken a gaz kinő
mi tegnap volt az mára réges-régen

az őszidő már napról napra zordabb
a múlt fakul és egyre hűl a holnap


  a Kő és árnyék versei

Sokadik ősz

Balla D. Károly

Sokadik ősz

Szobádban fény, de árnyék nem vetül.
Kontúrtalan a rezge pillanat,
s a füst csomóba gyűlik legfelül
a frissen festett mennyezet alatt.

Egy könyv a régi helyét megleli,
de polcra nem talál a kerge múlt,
csillár körül keringhet reggelig,
röptére pók les mozdulatlanul.

Bent húr szakad, s a bűnre kész morál
magát feszíti túl az ablakon,
hol nincsen hit, s a ráérős halál
ólálkodik, mint tiltott alkalom.

Ily képeket rak össze bűvös őszöd –
de nem hiszed már úgy, mint legelőször.


 a Kő és árnyék versei

Felkavart avarban

Balla D. Károly

Felkavart avarban

vakon bolyong a felkavart avarban
fakóra kopva még időt perel
de készen áll hogy mindent hagyjon abba
– az erdőszélen múltja vesztegel

a rőzsét buzgón még gúlába rakja
de nem kelti már vágyát bármi fel
és elmosódik csendesen alakja
– a fényre nyálkás félhomály felel

parázson járni nincsen semmi kedve
bakancsos lába régen jéghideg
a fősodor csak buzgón hadd kerülje
jó lesz neki egy sikkes hendikep

– és ráérősen jambus-sort szaval
amíg elül a felkavart avar


 a Kő és árnyék versei

Őszi tor

Balla D. Károly

Őszi tor

E tompa őszben minden felragyoghat
és lábra kaphat bármi indulat,
a gyönge szél a jussodból kiforgat,
eső rak rád kis álnok kínokat.

E szürke ősznek minden zuga színes,
hiába száll az arcokra korom,
s habár a kincs a sorban állóké lesz,
neked is jut majd konc e bősz toron.

E csöndes ősznek minden sarka hangos,
a serlegekből felbugyog a gyász –
és zúgnak mind a félrevert harangok,
kezdődik már a víg halotti tánc.

Hiába mondanád, hogy mindez morbid.
Nem hallja meg, ki telt torokból ordít.


a Kő és árnyék versei

Áraszály

Balla D. Károly

Áraszály

hörög karámok közt a barmok száza
vetetlen ágyban pásztoruk henyél
tükör reped az átkozott szobában
és mennyre nyílik rá a házfedél

ilyenkor nincsen érv és nincsen hála
tüzel a nap az istenek egén
akár az érdem, illan el a pára
harang szól torzan, mint egy rézedény

e fülledt nyári emlék őszbe tévedt
mikor már pusztít mindenütt az ár
a barmokon beteljesül a végzet
folyó a pásztoruk levitte már

gyökérig váj a víz, időt sodor
és kedve, mint a sors, olyan komor


A kötet eddig közreadott versei: Kő és árnyék

Istenszeder

Balla D. Károly

Istenszeder

Mikor a fény a színre rávetül
egy költő fenn a versét buzgón mondja
s akár a részeg bódulat bolondja
elhinni kész, hogy ő van legfelül

pedig a porba isten szenderül
itt lenn, szívében hitre szívott spongya
s amíg forog a gyűrt idő korongja
tövisbokorra vérek szedre ül

leszedni onnan költő sem merész
hát egyre késik így a nagy szüret
de jön Noé, a kényszertengerész

kíséri útját révült szürkület
szedi az istenszedret, várja mentett had
s a színen fenn a költő versébe harap


Visszatérő álom

Balla D. Károly

Visszatérő álom

Indulnék újra, meztelen akár,
és bőröm vetkezném a néma fákra,
nem bánnám, hogyha kígyó mar halálra:
nem rémít már a mérgezett magány.

Hazát találnék, lenne bár kopár,
és büszkén rúgnék fel erényt, akárha
hintót borít a húzni fáradt pára,
ha futni hívja röppenő madár.

És lennék elhagyott, kopott szavak
karámja lenne felnevelő fészkem,
elégedett lehetnék már egészen,

– de törne újra rám a sors, a vak,
indulnék vissza: hív a végzetem,
s látnák a fák, hogy csontom vetkezem.


Álló vonaton

Balla D. Károly

Álló vonaton

Hogy itt születtél, véletlen lehet
– vagy könnyű kézzel mérte rád a sorsot
egy erre rendelt őserő, koporsód
is látva már a hűs vizek felett?

Előtted futnak, ütköznek a gyorsok,
nyomukban ott a bárgyú képzelet
– és mint aki a révbe érkezett,
tovább nem pörget tiltó ujjon orsót,

fonál-halált a tűnt idő veled.
Túladsz a mán, a múltat elvered,
jövődre nem kapsz jó kamattal kölcsönt.

Felejtett álmok jönnek bősz sereggel
s kényszeredetten bár, a gyönge reggel
letesz már arról: napvilágra költsön.


Helyben-lét

Balla D. Károly

Helyben-lét

A távlatok most mind előtted járnak,
amerre lépnél, egyre több az út.
Göcsörtök éle vérig marja lábad,
hiába kötsz a sebre gyógylaput:

az út szeszélye szétmarja sarud.
A felvert por kisírt szemedre szárad,
s amíg ravaszdin megkísért a múlt,
már elveszíted tékozló hazádat.

A helyben-lét is jó az elmenésre:
ha nem mozdulsz is, végleg elhagyod
a tűnt időbe elvetett magot.

Hogy ez lenne az Úrnak rendelése?
A Könyvbe írtat régen nem hiszed.
Csak állsz – és talpad alatt ég a seb.


Maga mutogató?

Balla D. Károly

A troll mutatóálcája

– Maga mutogató? – kérdezte a macska a karmestertől,
amikor az rámutatott a dolog cincogó lényegérre.

– Dehogy, kérem! Csak mutatóba vagyok itt kutató,
és a fáradságtól már alig kinemállok a lábamon.
Most jövök a lelátóról. Onnantroll kezdve mindent lelátok!

– Talán lenéz engem?  – hördültek fel egyemberként
a stadionban a nagyérdemű közönséges
és miközben az önkéntes hangadók válláról pergett a pergamen,
az egész lelátó begyepesedett és ezer szektorok egyszerre skandálta
hogy árvalányhajként lengjen minden honleányakán
a fennkölt és magzatos pántlika-romántika.

– Dehogy nézem! – védekezett a karmester jól ismert karlendítéssel
és pálcájával a pártában maradt mennyre mutálva határozottan
állította, hogy az anyag nem vész el a bortönörök korforgásban.
Nem vész el a macska sem, csak átalapul a tiltott kerítés alatt,
mint dúcos eresszen el a bősz galambősz évszakértőrőlmetszett.

– Ne törjön felettem álcát – fogta könnyhörgőre a dolgok lényegere,
ám az ekkor már nagyon ideges dirigenst mondott és
és mondatroll mongyatra tapogatódzkodva
az óramutató járásával súlyosan ellenkező irányba matatott.