Villon Prágában

Alberd Yollaka

Villon az adventi Prágában

Arabellának

Komor a kedvem ma, nem éppen adventi,
hiába kísért meg buzgón az ünnepi báj.
Lelkemet nincs, aki éjfélkor megmenti,
kocsmában mellettem zülleteg angyal piál.

Örömhírt hiába trombitál részegen,
válaszul szájamból csorog a keserű nyál.
Pénzemet elvertem, vagyonom végtelen,
északon tétova asszonyok közönye vár.

Ma nekem ünnepet kicsoda üzen itt?
Menni ha nem tudok, angyalom hazavisz-e?
Karórám eladom, innék még pilzenit,
hadd rántsa égbe fel lelkemet Versovice!

Nem ettem semmit ma. Sör, ami jóllakat.
Szent csapos adta rám áldását: elég hitelt.
Szánjad hát Villonod, irigyeld Yollakát!
– Így történt meg velem: Prágában évem kitelt.

Fordította Balla D. Károly


Maga mutogató?

Balla D. Károly

A troll mutatóálcája

– Maga mutogató? – kérdezte a macska a karmestertől,
amikor az rámutatott a dolog cincogó lényegérre.

– Dehogy, kérem! Csak mutatóba vagyok itt kutató,
és a fáradságtól már alig kinemállok a lábamon.
Most jövök a lelátóról. Onnantroll kezdve mindent lelátok!

– Talán lenéz engem?  – hördültek fel egyemberként
a stadionban a nagyérdemű közönséges
és miközben az önkéntes hangadók válláról pergett a pergamen,
az egész lelátó begyepesedett és ezer szektorok egyszerre skandálta
hogy árvalányhajként lengjen minden honleányakán
a fennkölt és magzatos pántlika-romántika.

– Dehogy nézem! – védekezett a karmester jól ismert karlendítéssel
és pálcájával a pártában maradt mennyre mutálva határozottan
állította, hogy az anyag nem vész el a bortönörök korforgásban.
Nem vész el a macska sem, csak átalapul a tiltott kerítés alatt,
mint dúcos eresszen el a bősz galambősz évszakértőrőlmetszett.

– Ne törjön felettem álcát – fogta könnyhörgőre a dolgok lényegere,
ám az ekkor már nagyon ideges dirigenst mondott és
és mondatroll mongyatra tapogatódzkodva
az óramutató járásával súlyosan ellenkező irányba matatott.


Szemrehányt borsó

Balla D. Károly

Biztatóm halál

amikor emlékeztető alkut kötöttünk a zsebkendő sarkára
megígérted hogy csak a műszak végéig kell kibírnom
akkor majd helyemre áll a megváltótársam
és szabadon távozhatok szabad eltávozásra

de nem mondtál igazgatót aki az ajtóból visszarendel
féldeci barackot és egészségemre kiüríti a zsebeimet
az asztalra maga elé mered-e mondani neki
hogy lejárt a műszak a turnus az évad a szavatosság

szavadat adtad hogy nem kell majd vér az alvadáshoz
kérted hogy érzéssel ne pedig szenvtelen szenvedjek
becsszóra mondtad de csak szórakoztál a becsemmel
pedig nem volt kedvem bóliát kapni inkább góliát

elem kellett volna a pénzmékerembe
de te azt mondtad ne legyek enerváltam a feleségemtől
várhatóan nem fog rám rossz fényt vetni
az elhagyott csalárdom

szélárnyékban harminchat fokos
pálinkát ivó anyámat ó nem ápolja senki fia azóta

azt mondtad kíméletes leszel ahhoz aki titokban tartja
magát az előírásokhoz de mindig csak utóiratban közölted
hogy alulmaradtam a prózamondó versversenyen
és nem lehet enyém a győzelmi maxima meakupa

a bűnök bűze felfortyogott a lélekemésztő gödörben
mikor a gyomkövetők lassú mocsárba eresztették
a kétségbe ejtőernyő szervezetek minden dns-tolvaját
most majd mobiltelefon-mintát vesznek tőlük hogy
lakodalmas kutyák a jeruzsálemi köntörfalra
több borsodót ne hányjanak

azt mondtad nézzek vissza a történelemi érdekem
hogy a szabadságharc fantomjait ne lehessen überölni
bírósági kivégzés nélkül s hogy minden árulkodó buñuel
érintetlen aradjon világosig haynaulonta

azt mondtad az űrrepülés átalakítja a földönfutót
a halottak gyomorrvérzésig jóllakhatnak a jognak hasztalán
vagy ha mégsem akkor isten fia úgyis hatályát veszti
a függöny legördülése előtti utolsó tollvonásban

hittem szép szavadnak mégis biztatóm halál

Tehetetlenségi nyomaték

Balla D. Károly

Nincsmit

avagy az elmevédő tehetetlenségi nyomaték kudarca

nincs mit tenni
hiába voltál haladó konzervaktív
és hagyományos liberállandó
hiába alkottál körkörös védelmét

hiába követted a mentális sémák szabásmentéjét
mert
ha az egyetlen gyenge láncfűrész te vagy a réten
akkor nálad szakad el lucérna

ilyeténvalóképpen már el is szakadár madár vagy
bevallhatod
ilyen egy bátor beismerész

ezek után ne tétlankadj
add át a helyedet a buszonéves terhes kismanyinak
hagyd el a hadat hogy ne legyen haddelhad
és haladj egyenlejtesen a bukópályán

ne gondold hogy szégyenletes a lassú rohadás
és ne kobold világgá ha manókkal álmodsz

viselkedj szerényen
ne veselkedj serényen
neki a hősiességnek
a nyöszörgő szorongás továbbra is szerepel
a kötelező tornamutatványok között

ne vedd zokon hogy titkalózkodnak előtted
az információtengeren
ne tudhassad mennyi tudathasadó anyag kell
a hidegben könnyű megfázióhoz

nézd tehetetlenül ahogy az idegbeteg káosz
egyetlen óra leforgása alattomban
elfoglal minden ülőhelyet a filmvásznon
a türelmes orvosi rend előtt –
majd
szép almot kíván a mindnyájnak

köszönöm nincsmit
válaszol a bégettó mindnyáj

lemossuk ezt a cinikus magyalázatot
mondja az álszent és tüsszent hogy igaza legyengült
mert ő is tudja hogy nincs mit tenni

senki sem szedi fel a vakfoltokat a lássalakpályáról
és a sajnálatos történelmi eszemények elszenvedői
még arra sem veszik a fáramásznivolnajót
hogy észrevegyék
nem csak úgy lazán
hanem nyomacélosan nem történik semmi
de semmi ugaroműző

(2014)


Imitált pánik

Balla D. Károly

Imitált pánik

Úgy tettem, mintha futnék, nyomomban veszett farkasokkal.
A halálfagott érintése megvéd az átoktól, ha előre köszönsz
kikapcsolt áramfejlesztőnek – intett egy békés járókelő.
Visszanézned nem kell többé – nyugtatott az ordasokra ugató hold.

Nyissa ki a kaput, kérem, készen állok arra, hogy világító doboz legyek –
de a távolság nyugalmát nem zavarhatta meg könyörgésem.
A
míg
hűvös jégtáblák tükrözik leheletedet, nem eshet bántódásod –
bátorított a mindig rendelkezésemre álló időzavar.

Még mindig úgy akarsz tenni, mintha futnál, nyomodban farkasokkal?
– kérdezte Egyéletemegyhalálom, és belefútt a trombitába. Ledőltem.
Ez csak imitált pánik! – mondott le rólam Kassák dinamója
és az anyafarkas betakart egy foszló tollú, dohos angyalszárnnyal.

(2014)

Szent Iván éj

Mikola Bazsan

Szent Iván éj

Eljött az éj, fantom-szülő irtózat,
A furcsa, bűvös éjjel: Szent Iván.
Szemét forgatva, éhen, átok szókat
Rikolt a vén bagoly az odvas fán.
Acsarkodó kutyák vonító násza.
Szerelmes béka kéjet kérve kér.
Jánosbogár becsal csalitba, nádba –
Baljóslat útjain a bűn kisér.
Kifent pengével vár a balta téged,
Vedd kezedbe! Sújtst nagyot! Lehull Ivász.
Kacaj, sikoly és tánc – a mélybe réved.
Mocsár vonaglik. Gőzölög a láz.
Mint kék halott, a foszforló fatönkre
Bászávrjuk fürgén ugrik fel, s kiált,
Eltűnik később, hangja véle szökken,
Már nincsen vágya titkos kincs iránt.
Te meg bolyong, botolj bozót bogába,
Vadrózsa tépjen, tombolj, tébolyulj!
Magához vonz a súlyos pántos láda,
Öleld magadhoz, ingoványba hullj!
Akár ha hüllők csúsznak szerteszéjjel –
Vészjósló hangon csobbanjon a láp!
Sötét, igéző, rém-szavú az éjjel,
Az énekszó sem hangolhatja át.
Nyitó virágon rémes fantomfények,
Páfránylevélen táncoló lidérc.
Mit mond a jóslat: vágy vagy végítélet?
Éntőlem, mondd csak, választ mért remélsz?
Egyetlen szó sem hagyja el a számat,
Halk flóta bús dalába hallgatok:
Ó távozz tőlem, hagyj el, csúf varázslat,
Elhagyjatok, igéző csillagok!
Csak fénye jönne már a hajnalégnek,
Tünnének el a kígyók, áspisok.
És mélyét tárná, úgy, mint réges-régen
A múltba hulló bölcs és szép titok.

Ukránból fordította Balla D. Károly

Ivász: Iván, becézve
Bászávrjuk: ukrán népmesei alak, férfiboszorkány Continue reading

Szergej, az indián

probaHosszú ideig nem tudtam úgy belépni műhelyébe, hogy vissza ne hőköljek: az ajtóval szemben egy nemi szerv nélküli meztelen férfi állt. Az ilyenekre aggatják az új öltönyöket a kirakatban. Ez az egy valamiért nem került vissza a raktárába, hanem Zapf István áruházi segéddekoratőr műhelyében kötött ki. Barátom nem bánta, el is keresztelte azonnal Szergejnek a csupasz bábut, beállította a selyembálák és papírhengerek közé. Talán szándékosan keresett számára helyet épp az ajtóval szemben, hogy aki belép, hihesse, ruhátlan emberre nyitott rá. Ha ez volt a célja, akkor telibe talált: hiába készítettem fel magamat a látványra, ahányszor csak benyitottam a műhelybe, mindannyiszor meg is torpantam.

– Legalább egy gatyát adhatnál rá! – korholtam eleinte.

– Szergej fasza fiú, nem fázik! – utalt egy rég elfelejtett vicc megőrzött poénjára, mit sem törődve azzal, hogy Szergejnek éppen a csúnya szóra utaló felszerelése hiányzott.

Aztán, amikor már senki nem akadt fenn a ledérségén, ágyékkötőt adott Szergejre, fejére színes törzsfőnöki tolldíszt fabrikált, testét pedig telepingálta totemállatokkal.

miticZapffal akkor haverkodtam össze, amikor mindkettőnket beválasztottak a Lenini Eszmék című iskolai faliújság szerkesztőbizottságába. Én írtam és szerveztem a remekbe szabott cikkeket, ő rajzolt, festett, vágott, ragasztott – kivitelezett. Bár alattam járt két évvel, ismertem korábbról is, a tanárainkról készített karikatúrái osztályról osztályra, kézről kézre jártak. Egyébként pedig mindig és mindenütt rajzolt: órán, rajgyűlésen, egyszer láttam, még a moziban is. Meg-megemelte a blokkját, hogy több fény essen rá, felskiccelte a szereplőket, a jeleneteket. Otthon egész sorozata volt a keletnémetül beszélő jugoszláv indiánról, Gojko Mitićről. Akiért akkor valamennyien rajongtunk. Kisöcsém is, aki sok szovjet kisiskoláshoz hasonlóan korábban csak partizánfilmeket látott, és amikor először vittem el egy NDK-s indiánfilmre, izgatottan ezt kérdezte: „Ugye az indiánok az oroszokkal voltak?”.

Warhol_MarilynMonroeSok önszorgalmi gyakorlatának is köszönhetően Zapfot felvették a képzőművészeti szakiskolába, de már a második évben összekülönbözött valamelyik tanárával a szocialista művészet irányelveit illetően. Elhúzták a vizsgán. Ám szerencséjére a vaskalapos tanárnak akadt egy liberálisabb ellenlábasa, jegyzett festőművész, főállásban éppen a városka egyetlen nagyáruházának művészeti vezetője; odavette Zapfot dolgozni, hivatalosan segéddekoratőrnek, valójában plakátfestőnek. A cimborám, ha a szocreál elméletéből meg is bukott a vizsgán, éveken át a jövőbe derűsen néző munkásarcok és május elsejei jelszavak pingálásából élt. Szakmailag, mint mondta, mégis fejlődött, sok mindent ellesett a főnökétől. Tőle hallotta először az akkor még szitokszónak számító szavakat: pop art, design. A anyagokkal, eszközökkel gazdagon ellátott műhelyben olyasmit is megtanulhatott, amire a szakiskolában nem lett volna módja. Amikor pedig kölcsönbe kapott a főnökétől egy burzsoá propagandaanyagnak számító tilalmas Andy Warhol-albumot, eldőlt a sorsa. A szobája falait borító száz Gojko Mitićet bámulatos gyorsasággal ezer Marilyn Monroe váltotta fel.

Közben a dolgozók esti iskolájában leérettségizett, főnöke továbbtanulásra biztatta, ajánlgatta neki a kijevi művészeti főiskolát, segített volna a felkészülésben. „Mire végzel, éppen nyugdíjkorú leszek, jöhetsz a helyemre”, biztatgatta, de barátom nem szánta rá magát.

Ahogy kezdett recsegni-ropogni a nagy Szovjet Birodalom, Zapf lelécelt. Meg sem állt Budapestig. Két évig a Vörösmarty téren ücsörgött kis tábori székén és jó pénzért rajzolta a turistákat. Aztán ezt is feladta. Tudod, nem akarok jattolni a flasztermaffiának, súgta sejtelmesen találkozásunkkor. De állandó munkába nem áll, mondta, nem azért kereste a tágabb szabadságot, hogy újra kötöttségek közé szorítsa magát. Később egyszemélyes bt.-t alapított és alkalmazott grafikusként, dizájnerként teljesített megrendeléseket. Egy munkájával hannoveri ösztöndíjat is nyert, kint dolgozott fél évig. Később részt vett pár vidéki tárlaton, és mások által meg nem erősített saját állítása szerint két belvárosi galériába is bevették kisebb munkáit. Akkoriban, ha anyagilag megszorult, tisztes honoráriumért családi fotók alapján élethű „művészi portrékat” készített, hogy nyárspolgárék kiakaszthassák a nagyszobában.

De ebből is elege lett, nem akart a szakma lúzere lenni. Megszimatolta, hogy gyémántban, aranyban van a nagy buli. Addig ügyeskedett, míg betársulhatott egy éppen anyagi gondokkal küzdő ékszerész üzletébe megtakarított pénzével. Nappal kövér feleségek keble fölött igazgatta a nyakékek lógóit, esténként egy öreg ötvösmesternél bűvölte a nemes fémet. Csak azért tanulta ki a szakmát, hogy üzlettársát lepipálva névjegyére ráírathassa: Ötvös és ékszerész. Ment is az üzlet pár évig piszkosul, amíg az adóhatóság rájuk nem szállt. Mire a bíróság kimondta a súlyos büntetésről szóló ítéletet, addigra legmegbízhatóbb ügynökük is megpattant az aktuális drágakőszállítmánnyal.

Indulhatott megint nulláról.

Azt a véletlennek köszönheti, hogy végül antikvárius lett. A könyvek iránt azelőtt nem érzett különösebb vonzódást, az egyik fizetésképtelen klienstől korábban kapott kötetekről is teljesen megfeledkezett. Csak amikor nehezen megszerzett kis lakását el kellett adnia, akkor vitte be egy antikváriumba a húsz-egynéhány ócska könyvet: a sok veszteség után legalább futja taxipénzre, amíg albérlet után lohol. Kétszer is visszakérdezett, jól érti-e az összeget. No, ha ez a haramia ennyit adna érte, megéri az a dupláját is, gondolta, és már tudta, mibe fekteti lakása árát.

Amikor beléptem az üzletébe, összerezzentem az ajtó fölötti kis csengő éles hangjára. Lám, most is akad valami, ami visszahőkölésre késztet, ha Zapfhoz benyitok. Hanem a kollekció lenyűgöző, a bolt kellemes, a kiszolgálás udvarias. És a tulaj? Ritkán tartózkodik az üzletben.

Tanyát vett, kipofozta a roskadozó parasztházat, odaköltözött. Az antikvárium eldöcög nélküle, ő inkább lovakat nevel. És rajzol. Álmában szőrén üli meg őket, lobogó sörényükbe kapaszkodik. Mint Szergej, a hős indián.

Amikor Kárpátalján a Big Ben szerint harangoztak

la_persistencia_de_la_memoriaAz írás keletkezési ideje: 1990. december. Publikálva az akkor hetente megjelenő Beszélő c. lapban 1990. december 22-én (2. évfolyam, 51-52 szám). // Többször, több helyütt írtam a kárpátaljai magyarok sajátos időszámításáról – az alábbi cikk az első ezek sorában. A ma már érdektelennek látszó bevezetőt és a túlmagyarázó-túlrészletező (de akkor aktuális) záró bekezdéseket ebben a közlésben elhagytam.

Balla D. Károly

Amikor Kárpátalján a Big Ben szerint harangoztak

Midőn Isten az időt teremtette,
jócskán teremtett belőle

Ír közmondás

            (…)

Nemrégiben olvastam egy regényt; szűkebb pátriamból, Kárpátaljáról elszármazott szerző írta, hiteles, megrázó képed adva mindannak, amit gyermekként tapasztalt az ötvenes-hatvanas években e nehéz sorssal áldott-átkozott vidéken. Gáti Kovács István könyvének igen találó a címe: Időzavar. Találó, mert a Kárpátaljára látogató magyarországi vendégek hosszú éveken át változatlan naivitással csodálkozik rá arra, hogy itt két idő van használatban. A hivatalos, az úgynevezett moszkvai idő, és a közép-európai, amelyet a magyar lakosság „helyi időnek” vagy „magyar időnek” nevezett, de leginkább ezzel az egyszerű megkülönböztetéssel vette szájára : „miszerintünk”. Érdemes megjegyezni, hogy a vidék szláv őslakossága, a ruszinok (tehát nem a betelepült ukránok és oroszok) ugyanígy használták a közép-európai időt is, s ők is, ha kellett, hozzátették: po násomu (=miszerintünk).

A két idő között két óra a különbség, amikor tehát Budapesten dél van, akkor a moszkvai órák délután kettőt mutatnak. Aki tanult földrajzot, tudja, hogy a földrajzi időzónák nem esnek egybe az adminisztratív időzónákkal, s azt is, hogy Budapest és Moszkva között földrajzilag (csillagászatilag) alig több, mint egy óra a különbség. A moszkvai idő azért több kettővel (és nem eggyel) a közép-eurpainál, mert annak idején a fiatal szovjet állam az időt is forradalmasította és az időről szóló dekrétum kimondta, hogy az ország egész területén az addig érvényes zónaidőkhöz hozzáadandó egy óra, s egyedül ez számít hivatalosnak. Ez az úgynevezett rendeleti idő. Ukrajna egészét a moszkvai időzónába kanyarították, s miután Kárpátalja is része lett 1945-ben Ukrajnának, a hivatalos idő is a moszkvai lett. (A rendeleti idő fogalma Európában sem ismeretlen, hiszen a nyári időszámítás sem más, mint az érvényes, a csillagászati időhöz igazodó zónaidőnek egy órával történő növelése. A nyári időszámításra egyébként még visszatérek.)

Kárpátalja azonban soha nem állt át teljesen moszkvai időre. A magyar lakosság talán mintha még tétova dacát, ellenállását is demonstrálni próbálta volna azzal, hogy továbbra is a „magyar időt” használta. Legtöbben az órájukat is így járatták, s volt, akit meg is dorgált emiatt hivatali főnöke. Iskolában, egyetemen pedig egyenesen megkövetelték az ifjúságtól, hogy Moszkva szerint járassa óráját. De még aki át is állította a mutatókat, az is pontosan elkülönítette egymástól a két időt. Ha magyarul szóltak hozzá, a magyar időt mondta, ha oroszul, akkor a moszkvait, függetlenül attól, hogy az ő órája mit mutatott.

Hogy az ember mennyire el tudja választani a mutatók járásától a valódi időt, illusztrálja egy barátom s a magam példája. Hogy elkerülje az osztályfőnökével folytatott idővitákat, barátom kitalált egy új időszámítást s olyan lehetetlen állásba hozta órájának mutatóit, amelyből csak ő tudta megállapítani, mennyi is az idő. Ettől kezdve nem vonhatták felelősségre amiatt, hogy megátalkodott nacionalistaként Budapest szerint járatja óráját. A „saját” időszámítás nekem is megtetszett, megtanultam, és alig egy-két hét múlva puszta rápillantásra én is meg tudtam mondani, mennyi az idő, akár Moszkva szerint, akár „miszerintünk”. Vagy tizenöt évig járt így az órám! Csak akkor tettem le róla, amikor az első elektromos, digitális órámat felvettem. Ha ez elromlik vagy kimerül benne az elem, és a régi Pobedámat veszem újra elő, bizony továbbra is valami lehetetlen időt állítok be rajta, hogy eligazodjam a világban. Mert az idő és az óra állása közti összefüggés pusztán megállapodás dolga.

E két idővel, a moszkvaival és a közép-európaival mindenki jól elboldogult. Menetrendet, színházi hirdetményt, nyitvatartási időt, mozikezdést, feliratot az orvosi rendelőben soha senki nem értett félre. Tudta, hogy az Moszkva szerint van, s magában lefordította magyarra.

Ilyen lefordításra is hozhatok olyan példát, amelyet bárki ismer. Hiszen ha egy menetrendben valaki Magyarországon 20 órát olvas, azonnal lefordítja magának: este nyolc. Nos, mi sem tettünk mást, mint duplán fordítottunk. A hivatalos feliratot (pl. 20 óra) így: moszkvai nyolc, azaz hat. Vagy ugyanez visszafelé: ha orosz barátom telefonál és megkérdezi, mikor sugározza a ma esti krimit a magyar tévé, akkor megnézem a műsort, és lefordítom: 21.30, azaz fél tíz, azaz moszkvai polovina dvanadcátovo.

Akkor voltunk csak gondban, ha vendégünk érkezett Magyarországról, aki jól értesült turistához illően a határon előreállította kettővel az óráját, s ha  megbeszéltünk vele reggel nyolcra egy találkozót, már hajnali hatkor ott rostokolt a megbeszélt helyen. Ha meg végre megértettük vele, hogy mi magyar időt mondunk, akkor a szállodai idegenvezető szavait értette félre, s két órával lekéste az ebédet vagy az indulást. Mert hivatalos személy hivatalos funkciójában hiába beszélt magyarul, mégis a hivatalos időt használta, előírás szerint.

Meg is jártuk, hogy megmosolyogtuk az így pórul járt vendéget, hiszen később velünk is jól elbánt ez a fránya idő.

Legelőbb akkor, mikor Magyarországon először lépett érvénybe a nyári időszámítás. A Szovjetunió abban az évben ugyanis nem tért át, s egy nyáron át Budapest és Moszkva közt csak egyetlen óra lett a különbség, s ez sehogyan nem fért a fejünkbe. Teljes kétségbeeséssel tapasztaltuk, hogy amikor a Kossuth rádió a déli harangszót sugározza, akkor hivatalosan még csak csász dnyá van (és nem dvá csáza), s végképp nem értettük, hogy a fél nyolckor kezdődő magyar tévéhíradó hogy az isten csudájába előzheti meg a hét órakor kezdődő moszkvai Vremját.

Aztán ősszel helyreállt a rend, s a következő tavasszal már a Szovjetunió is átállt a nyári időszámításra, a két óra különbség sértetlen maradt. Hogy egy kicsit a dolog biológiailag strapás volt, azt alig vettük észre, kevesen számoltak utána, hogy a mi hivatalos időnk ekkor már három órával (!) előzte meg a csillagászatit: egy órát ugrottunk azzal, hogy a moszkvai időzónához kanyarítottak minket s nem a közép-európaihoz, egy másik órát azzal, hogy ránk is érvényes volt a szovjet rendeleti idő, s egy harmadikat a nyári időszámítás plusz egy órájával. A hivatalos (moszkvai) idő szerinti dél tehát ekkor Kárpátalján voltaképpen reggel kilencre esett.

A második, most már totális zűrzavar akkor vette kezdetét, amikor a függetlenségét egyre hangosabban deklaráló Ukrajna legfelső vezetősége úgy döntött, hogy nem kíván továbbra is a kremli toronyórák járásához igazodni, s bevezette a ukrán (kijevi) időt. A dolog végül is földrajzilag teljesen indokolt, így hát 1990. június elsejével Ukrajna területén a kijevi idő vált hivatalossá: Moszkva mínusz egy.

És ezzel elszabadult a pokol.

Mert például az Aeroflot ezt persze nem vette tudomásul, és a repülőgépek indítása továbbra is moszkvai idő szerint történt. Nem így a vasút, amely ekkortól kezdve csak az Ukrajna határain túlra közlekedő járatokat indította Moszkva szerint, a köztársaság belsejében közlekedő vonatok menetrendjét átírták kijevi időre, s ugyanez történt a buszok esetén is. Megváltozott a munkakezdés ideje, az üzletek nyitva tartása, az ügyfélfogadás – egyáltalán minden egy órával előbbre került.

Namármost. A kárpátaljai magyar ember, akinek egész életritmusa a hivatalos és a „magyar” idő közötti kétórás különbségre épült, most újra meg volt zavarodva. Ha a budapesti rádió szerint igazodott, mindenhová korábban érkezett egy órával, ha a kijevi időt vette alapul, este lekéste a filmet a tévében. A harangozó a faluban 13.50-kor érkező busszal járt, és mire tíz perccel később húzni kezdte a delet, a Kossuth rádióban is kongattak. Most is ezzel a járattal jött, harangozott, s nem nagyon bántotta, hogy Pesten egy órával korábban már elhúzták a delet. Neki és a falunak továbbra is tíz perccel az után volt dél, hogy a 13.50-es busz megérkezett. Hogy ez a 13.50 most már nem Moszkva, hanem Kijev szerint értendő, arról ők igazán nem tehettek.

Kárpátalján ekkor már négy idővel kellett számolni. Ha az ember repülőgépre váltott jegyet vagy távolsági telefonbeszélgetést rendelt, akkor moszkvai időt kellett mondani (Budapest +2), ha Ukrajnán belül közlekedő vonat vagy busz érdekelte, ha munkába indult vagy az orvosi rendelő feliratát böngészte, akkor a hivatalos kijevi időben számolt (Budapest +1). De továbbra is a magyarországi tévét nézte, rádiót hallgatta, tisztában kellett hát lenni a közép-európai idővel (Budapest), ám fejében, sejtjeiben továbbra is élt a „miszerintünk” való idő, amely kettővel kevesebb a hivatalosnál (Kijev -2, azaz Budapest -1, azaz = London). Szegény jó harangozó, amikor „miszerintünk” húzta a delet, aligha gondolta, hogy a Big Benhez igazodik.

(…)

Az eredeti közlésben még hosszan taglalok bizonyos ideiglenes változtatásokat. Egy rövid időre ugyanis Kárpátalján a helyi hatóságok döntése alapján a közép-európai idő lett érvényes. Ám ezt Kijev nem sokáig tűrte, hamarost felülbírálta a megyei törvényhozás döntését. Azóta (1990) a kijevi idő számít hivatalosnak, a lakosság pedig csakhamar hozzászokott ahhoz, hogy ez már nem kettővel, hanem csak eggyel több a Magyarországon használatosnál. A magyar közösségek és családok továbbra is az utóbbit használják maguk között, a biztonság kedvéért azért néha hozzáfűzik a megadott időponthoz, hogy közép-európai, illetve „magyar idő” szerint értették. Avagy nemes egyszerűséggel, szavunk régi járásával élve ennyit mondanak: „miszerintünk.” 

Lásd még: Volt egyszer egy birodalom