Szerszám és számszer

Balla D. Károly

Szerszám és számszer

film-szinopszis

Magyar falu a határ ukrán oldalán. A főúton mozdulatlan kamionok végeláthatatlan sora. Az út menti árokban térdig érő szemét. A ki-kiszálló sofőröket árusok veszik körbe, ételt, italt, ismeretlen eredetű portékákat kínálnak a hosszú veszteglésben elcsigázott nagytestű férfiaknak. Egy-egy kurva is végigsétál a sor mellett. Varjak keringenek a sivár táj felett. Gyereksereg futkos a kátyús utcákon, várják a havazást, a Karácsonyt.

Mióta bezárt a gépgyár a városban, hősünk alkalmi munkákból él. Tanítónő felesége alig keres valamit az iskolában, ő meg el-elszegődik odaátra napszámosnak, idénymunkásnak. Mások valutáznak, piacról piacra járva adnak-vesznek szinte bármit. A legtöbben benzin- és cigarettacsempészésre szakosodtak. Hősünk inkább azt szeretné, ha a kis műhelyében végzett munkájával kereshetne elég pénzt. De a jó munka sok időt igényel, a bevétel aránytalanul kicsit. Nagyon büszke a szerszámaira, gépeire. Pár féltett darabot lakatos nagybátyától örökölt, de a többséget maga szerezte. Kevés akad, amit üzletben vásárolt: többségüket cserélte vagy munkadíjul kapta üzemképtelen állapotban, aztán megjavította. De a legtöbbet maga készítette a gépgyárból hazalopott alkatrészekből. Bármit szétszed, összerak, megjavít, átalakít, meghegeszt, kiesztergál. A falu összes karácsonyfáját éppen mostanában állítják majd az ő összecsukható háromlábú szerkentyűibe.

Legszívesebben szúró- és vágófegyvereket készít. Metszőkései, rugós bicskái, szaru markolatú tőrei, szíjra akasztható szekercéi, díszes bőrtokos vadászkései keresett portékák a kamionsofőrök körében.  Számszeríjáért  200 dollárt ígértek, ebből két hónapig élhetnének, de nem tud megválni tőle. Megtartja magának. Arra számít, szüksége lehet rá.

Elvira nem sokra becsüli az íjat. Valahányszor férje elutazik, vadászpuskát készít ágya mellé éjszakára. Ért hozzá, vadász apja megtanította a használatára. Ezzel a puskával lövi le megveszett kutyájukat is. Amikor ráemeli a fegyvert az állatra, a műhelyéből éppen kilépő férje azt hiszi, őrá céloz. Megtörténhetne ez is, a nő eléggé hisztériás az utóbbi időben. Talán mert betegségeit már senki nem veszi komolyan. A negatív leletekkel szembesülve le kell mondania a méhrákról. Most az orvosi könyveket bújva nyombélfekélyre specializálja magát, de ezt nem tartja elég komolynak. Ha megnevezi a betegségét, mindig hozzáteszi, hogy a férje pedig alkoholista.

Szó se róla, hősünk sokat törkölyözik a szomszéd Dezskével, aki majd minden este átcammog a műhelyébe az üvegcséjével. Az italozóba is el-eljár, a falubeliek pedig, ha megbütyköl nekik valamit, legtöbbször savanykás házi borral hálálják meg szívességét. Ilyenkor előbb ezt isszák meg a szomszéddal, a törkölyt félreteszik ínségesebb napokra. Egyszer egész havi napszámos-keresetét is elmulatta egyetlen este alatt a fővárosban. Nem tudott ellenállni a fényeknek, drága italoknak, bárpultnál ülő hosszú combú nőknek. Ezt választotta a húgyszagú vonat helyett, amely visszavitte volna Elvirához.  Csak másnap indult haza, maradék pénzén üveg whiskyt vett Dezskének, rúgjanak be egyszer az életben valami nemesebbtől.

Elvira addig rágja a fülét, míg ráveszi, hogy elmenjen vele az orvoshoz és megnézese magát. A doki rövid vizsgálat után azt kérdezi: hozzájárul-e, hogy hipnózis alá vesse. Hazafelé hiába faggatja Elvirát, miről beszélt ő a hipnózisban, a nő csak legyint: sokkal nagyobb a baj, mint gondolta.

A főúton szünet nélkül dübörögnek a meg-meginduló kamionok a határállomás felé. Hideg van, álló helyzetben is járatják a motort, hogy meg ne fagyjanak fülkéikben. A kipufogógáz nem csak az utat, az egész házsort ködbe burkolja. A bűz beeszi magát a falakba, ruhákba, ágyneműbe. Amibe pedig beette magát, abból soha többé nem lehet kiszellőztetni.

Kamionosok és helybéliek egyfajta szimbiózisban élnek. A rendszeresen ezen az útvonalon járó sofőröknek kialakulnak a helybéli kapcsolataik: tudják, hová zörgethetnek be vízért, hol kapnak meleg ételt és hol használhatják a vécét, fürdőszobát. Fizetnek a szolgáltatásért, mindenki jól jár.

De a hisztériás Elvira felrúgja a rendet. Mikor egy kamionos túl hosszan pöfögteti monstrumát ablakuk alatt, majd házuk elé üríti hamutartóját, és még üres flakonját is benyújtja friss vízért, az asszony kiborul, nekiesik a behemót férfinak, csúnyán belemar arcába. Szerencsére éppen meglódul a kamionsor, de a vérző képű  megfenyegeti: jön ő még erre, kész a grafikon, legközelebb rájuk gyújtja a házat. Elvira azóta alszik puskával. Férje ezért tartja meg a számszeríjat. Nem tudja, a kamionos ismétlődő érkezéseitől fél-e jobban, vagy attól, Elvira egyszer lelövi az idegent, mint a veszett kutyájukat. Aki nem ismeri a grafikont, állandó készenlétben és rettegésben él.

Hősünk fejében, mióta az orvosnál jártak, különös történetek, emlék- és fantáziaképek futnak. Újra és újra átéli azt, amikor Elvira a kutyára emelte a puskát, vagy amikor a fővárosi fényei elvarázsolták, vagy amikor Dezske részegen beindította a fűrészgépet a műhelyében és kis híján levágta a karját. Mintha állandósult volna hipnózis. Ráadásul mindig másnak látja önmagát. Hiába történik pontosan az, ami megtörtént – ő mindig valaki más ebben a történésben. Bármelyik alteregójával örömest cserélne, bárki sokkal szívesebben lenne, semmint Elvira férje, Dezske szomszédja, veszett kutya gazdája, bűzös vonat utasa, grafikonok kiszolgáltatottja.

Épp a műhelyében valahová a szerszámok alá Dezske számára elrejtett whiskysüveget keresi, amikor meghallja az ordítozást. Megérkezett a kamion rettentő ura, grafikon szerint. Káromkodik, fenyegetőzik, koszos rongyokat dob az udvarba, csavarkulccsal döngeti és lehugyozza a vaskaput, a hűsünk készítette kerítés kis lándzsáira üres flakonokat szúr. Mikor a postaládába sötét olajat önt és hadonászni kezd az öngyújtójával, Elvira megjelenik a tornácon a puskával. Férje meg akarja előzni, felkapja a számszeríjat, kirúgja a műhely ajtaját, céloz.

Soha többé nem fogja megtudni, mi az, ami valójában megtörtént és mi zajlott le a fejében. Mint ahogy azt sem, vele esett-e meg mindez vagy valaki mással, azzal az ismeretlen férfival, akiről Elvira ábrándozik egy szakkönyv Regresszív hipnózis című fejezetét olvasva.


 

Weöres 100 – Miért éppen Csönge?

Jóval a születése előtt eldöntöttük: ha lány, akkor Csönge. Illetve Csenge. Illetve mégis Csönge. Egy kicsit bonyolult a dolog…

A Ladó-féle utónévkönyvben akkor ez a név csupán Csenge alakban szerepelt – mint Magyarországon anyakönyvezhető név. (A mostani hivatalos jegyzékben egyébként már a Csönge is benne van.)

Na de miért vonatkozna ránk itt, Kárpátalján a magyarországi szabály? Itt lehet Csönge is, a cirill betűs átírásnál úgyis eltorzul.

A már végnapjai felé tartó Szovjetunióban akkoriban nagyjából az a név volt anyakönyvezhető, amelynek a létjogosultságáról sikerült meggyőzni az Anyakönyvi Hivatalt. Fiunk nevébe, a Kolosba 1985-ban még nagyon belekötöttek. Hogy elfogadtassuk, a nagyapja (mint főszerkesztő és írószövetségi tag) személyes felelősséget vállalva írásba adta, hogy létezik ilyen magyar név. Elfogadták. Csöngével 1988-ban már nem volt ilyen gond. Viszont az orosz és ukrán nyelvből hiányzik az ö hang és betű, így kényszerűen cirill betűvel Ченге lett, vagyis mégis Csenge. De mi magyarul kezdettől következetesen Csöngének hívtuk.

Több okból is. Az első érv, hogy így sokkal jobban hangzik, nincs benne a két azonos hangzó miatti egyhangúság, és különben is, az az első e ott bizonyosan zárt e, vagyis ë, s mint ilyen kis szegediséggel amúgy is ö-nek ejtendő (lányságát Szegeden töltő és az ö-zést nagy becsben tartó anyám nagy megelégedésére).

weorosA nyomósabb érv irodalomtörténeti. Weöres Sándor, mint köztudott, Csönge községben született, és költészete nálunk a legmagasabb polcon állt: egyenes és átvitt értelemben egyaránt. Ugyanis, amikor Évával afféle elő-nászúton voltunk Szuhumiban (ez a régi szovjet világ egyik kedvenc Fekete-tengeri üdülővárosa volt az előkaukázusi Abháziaban), akkor az ottani idegen nyelvű könyvesboltban éppen Weöres három vastag kötetét vásároltuk meg (az ungvári Druzsba könyvesboltban nem volt kapható), s ezek a súlyos tómuszok gyerekeink születésekor már ott magaslottak kiságyuk felett a polc tetején. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy lányunk születése előtt Kolos gyakorlatilag Weöres-verseken nőtt fel, akkor talán a névválasztást nem is kell magyaráznunk.

Ám a szépen csengő Csönge-név okozott később problémákat. Az még hagyján, hogy oroszul Csenge volt, de ukránul – azaz a most árvényes államnyelven – viszont Csenhe lett: ez az ejtése a leírt szóalaknak. Ennél cifrább, hogy útlevelében, szép itteni szokás szerint, a cirill alakot nemzetközi transzkripciós szabályok szerint írják át latin betűssé, s így  Chenhe lett belőle. S mivel minden magyarországi okmányát az ukrán útlevél alapján állították ki, így ezeken is ez a névalak szerepel. (Az ELTÉ-s egyetemi tanügyi intéző ezt tovább egyszerűsítette és öt éven át úgy hívta: Cene.)

Ám a kisebb bosszúságok mellett szerzett ez a név érdekes élményeket is. Elsőül az jut eszembe, hogy jó pár évvel ezelőtt, amikor már blogot vezettem, s eközben persze gyakran leírtam lányunk nevét, akkor egy szolnoki könyvtáros fiatalember éppen emiatt talált oldalamra. Neki ugyanis a vezetékneve volt Csönge, s neve eredete után kutatva bukkant ránk, fel is vettük a kapcsolatot, akkoriban legszorgalmasabb olvasómmá vált.

Egy érdekesség 2009-ből: Fűzfa Balázs irodalomtörténésszel ülünk egy étteremben valahol Szombathely közelében. Mi éppen Ausztriába tartunk feleségemmel és Csöngével, Balázzsal azért randevúzunk lakhelye közelében, hogy átadja nekem a vezetése alatt álló kiadó gondozásában megjelent könyvem tiszteletpéldányait. Amelynek a borítóját egyébként Csönge tervezte.

Balázs már a bemutatkozáskor felkapja a fejét lányunk neve hallatán, de csak később kérdez rá: és azt tudjuk, hogy Weöres Sándor… Mit gondolsz, miért lett éppen Csönge? – kérdezek vissza. Fejéhez kap: hát akkor ott, Csöngén kellett volna találkoznunk, alig pár kilométernyire vagyunk az Emlékháztól. No nem baj, majd meghív minket a következő Weöres-konferenciára. …És lőn… (Csönge a 2013-as konferencián a jelen szöveget olvasta fel.)

A községgel való névegyezés egyébként újabban egy internetes furcsaságot eredményezett. A Csönge hírei, csöngei hírek c. internetes hírportál (http://hirei.net/csonge) minden publikáció címét kilistázza, amelyikben a Csönge szó benne van. Mivel a rendszer valószínűleg automatikusan, emberi kontroll nélkül működik, nem tud különbséget tenni a községnév és a keresztnév között, ezért az én blogbejegyzéseim közül is rendszeresen kilistázza azokat, amelyekben Csöngéről írok. Kaján mosollyal gondolok arra, hogy aki Weöres szülőfalujának újdonságait böngészi az interneten, óhatatlanul a mi családi híreinkkel is találkozik,  így most is pontosan tudhatja, hogy Csönge lányom Csöngén éppen most olvassa fel a Miért éppen Csönge című írásomat.

*
Amikor Weöres Sándor 1989-ben meghalt, Csönge még igen pici lányka volt. Nekem pedig késztetésem született, hogy Sanyi bácsitól valahogyan elbúcsúzzam. S mi másként tehettem volna, mint versben. Számomra emlékezetes utolsó televíziós interjúját felidézve szonettet írtam. Talán mondanom sem kell, hogy Csönge sem maradhatott ki belőle:

 

MADÁRHANGON

Utolsó interjú a televízióban Weöres Sándorral

A kertben, könnyű szélre rebbenőn,
madárhangon beszél a költő, halkan,
nem is beszél, csak lengedez egy dalban,
időn kívül (egy őszön, télelőn?) –

hunyorg a szem, csukózik fény elől,
elővetül a rég volt, akkor, hajdan –
és botlik a szó a gégefő-kanyarban,
és révedés vall minden múlt felől. –

Hová mered ilyenkor égi másod,
amíg kering az űri képzelet?
Hová merülnek végső álmodások,

mikor egy angyal száll a kert felett? –
… És ím, elér a hallgatások csöndje…
Álmából felriad leányom, Csönge.

(1989)

A szöveg ebben a szerkesztett formájában most jelenik meg először W. S. születésének 100. évfordulóján

Kő és árnyék: új projektum

Kö és árnyék - projektumVerseim eddig legátfogóbb válogatása nem kerül kereskedelmi forgalomba: a furcsa kiadói konstrukció révén csupán kárpátaljai könyvtárakba és néhány helyi intézményhez jutnak/jutottak el példányai. Így lehetetlenné vált a magyar nyelvterület egésze előtti megmérettetés, és igazából szakmai visszajelzésekre sem számíthatok. Könyvemet éppen abba a szellemi rezervátumba zárták bele, amelyből évtizedek óta szabadulni igyekszem, s amelyből ki-kitörve váltottam ki nem egy helybéli írótársam rosszallását. A kötet címadó versében a kő ráhull az árnyékára, de könyvemmel mintha fordítva történne: félő, hogy az ismeretlenség egyre sűrűbb árnya telepszik rá. Ki kell hát szabadítanom valahogy.

Új projektumot indítok: publikálom és nyilvános disputára bocsájtom a kő és árnyék közül szabaduló verseket. Hetente egyet-kettőt-hármat. Amíg a készlet tart.

Olvasóimat arra kérem, hogy tekintsék a kezdeményezést egy hosszú távú virtuális író-olvasó találkozónak. Olyan irodalmi estek-délutánok-matinék sorozatának, amikor is a szerző felolvas egyet a versei közül – majd hátradől székében, kortyol egyet az eléje készített italból – és várja a reagálásokat, kérdéseket. Bírálatot, kritikát inkább, mert jól tudja, hogy abból többet tanulhat.

Bizonyára lesznek csendes esték, amikor senki sem szólal meg, de talán kialakulnak értelmes viták is. Az lenne jó, ha nem csupán az egyes versekről, és nem is csak a költészet, az irodalom, a művészet dolgairól váltanánk szót, hanem mindarról, ami a gondolkodó és érző embert foglalkoztatja. Mindez legyen élményszerű és problémafelvető. Ha lehet, ne locsogjunk. Adjuk meg magunknak az érdemi megszólalás esélyét, rangját, örömét. Miközben, persze: mindenki szabadon mondhatja a magáét.

A Kő és árnyék kötetben  fordított időrend szerint sorakoznak az 1978 és 2011 között írt versem közül azok, amelyeket a válogatás idején a legjobbaknak, legfontosabbaknak gondoltam. Ezt a sorrendet követem itt is, így talán nem csupán magukról a versekről derülhet ki ez-az, hanem arról is, mit tartott aktuális ítéletem közlésre érdemesnek.

Arra számítok, hogy a blogszerű, kommentelhető megjelenés a világháló új kontextusába helyezheti írásaimat, így talán számomra is váratlan jelentésekkel bővülhet.

*

A könyvborítótól jobbra alább látható sávban bővül heti néhány alkalommal a már közölt versek listája.

A versek oldalán Facebook-hozzászólásra és hagyományos kommentelésre egyaránt mód van.

A moderálás jogával csak szélsőséges esetekben kívánok élni.

Akik feliratkoznának a a projekt RSS FEED értesítéseire, ezt az oldalt mentsék könyvjelzőbe:

K&Á frissek

Kö és árnyék [catlist id=# tags=k&a]
Balla D. Károly Kő és árnyék projektuma

Bezártak a rezervátumba, amelyből 20 éve szabadulni igyekszem. Új könyvem nem kerül bolti forgalomba, ezért verseit egyesével közzéteszem és vitára bocsátom. // Versek a 1878-2011 közötti időszakból. Ungvár, Kárpáti Kiadó, 2012. –  BDK, költészet, könyv, verseskönyv, verseskötet, versgyűjtemény, válogatott versek / irodalmi projektum, interakció